Úgysem bírok egyszerre 2-3 óránál többet intenzíven ööö… tanulni, főleg szociolingvisztikát, ezért jöjjön egy aha!-élmény.
A félév X szemináriumi óráiból kb. X/3 ment el a „cigánykérdésre.” Eléggé nívós viták folytak a témáról, ez talán annak is volt köszönhatő, hogy a 15 fős csapatból maximum 5 beszélt, az sem egyszerre, de így is gyakran csúsztam le a pszicholingvisztikáról (eléggé ki volt centizve az órarendem).
BTW, aki a témát ismeri, annak villantok, hogy Bartha Csilla volt a vezető. :)
Az egyik órán osztott ki egy olyan handoutot (bizony, ezt még magyarszakon is így mondják…), amelyen az iskola önképe és a cigányok idegenképe volt összeszedve táblázatba. Könyvből volt fénymásolva, csak gyanítom, hogy Réger Zita és/vagy Bartha tanárnő egyik könyvéből származik, de most talán nem ez a fontos. A lényege, hogy bár az iskola (a tanárok, döntéshozók, a „magyar” szülők stb.) meg vannak győzödve az elsőbbségéről, szervező feladatairól és kötelességeinek mibenlétéről (pl. működése a társadalmi egyetértésen alapul, a célok, értékek, normák stb. alapján, az oktatás-nevelés előnyt biztosít, meghatározza az elsajátítandó ismereteket és azok hogyanját, a gyerek a tanár alá van rendelve, a tanítási időben a családnak nincs helye az iskolában stb.). Ugye ezek mennyire magától értetődő dolgok? Mi is így voltunk szocializálva, nagy valószínűséggel utódaink jó eséllyel hasonlóan lesznek nevelve.
De mit látt ebből a cigány(gyerek)? Számára az iskola egy törvényekkel, szabályokkal irányított hely, azok a bizonyos (romantikus) célok nem célok. A cigány közösségekben a család az első, mindig, utána következik bármiféle tanítónéni, iskola stb., és a családjának kötelessége őt az iskolában (tanítási időben) is a védelmébe vennie. Az iskolának az a feladata, hogy úgy készítse fel a gyereket bizonyos társadalmi feladatokra, ahogy ő kívánja, hiszen a családé a szocializáló, nevelő szerep, nem az iskoláé. Emellett pedig a cigányok pubertáskorig gyerekek, onnantól kezdve közösségük teljes jogú, felnőtt tagjai, így nem követelhető meg tőlük az a feltétlen engedelmesség (alázat), amely többé-kevésbé elvárható egyébként.
Ezekről a szempontokról folytak elég termékeny viták, számomra külön érdekes volt azt megfigyelni, hogy a tanári pályára készülők (én nem tartozom közéjük, de ez másik történet) mit gondolnak erről az egészről. Az eléggé egységes álláspont volt, hogy ilyenekről szinte szó sincs a tanárképzésben, a frissdiplomásoknak igazából gőzük nincs az egészről, és az szerencsés lehetett, aki ilyen jellegű kurzusokon legalább hallott róla.
Talán furcsán fog hangzani, mert leginkább a technikai megoldások érdekelnek (legalábbis a blog kezdett ezirányba elmozdulni…), de én nagyon hiányolom a könyvtári képzésünkből a szociológiát, társadalomismeretet. Az nagyon szép volt, hogy az 1997. évi CXL törvény kapcsán elhangzottak azok a szavak, hogy hátrányos helyzetű, meg kisebbségi könyvtáros, de nem sírtam volna, ha többet kell tanulni. Pl. amivel Ádám is foglalkozik, a fiatalokkal való foglalkozást, konkrétan a cigánykérdéshez kapcsolódó könyvtári témakört stb.
Szóval már megint sír a szám…
2 hozzászólás a(z) “Ön- kontra idegenkép” bejegyzéshez
Az iskola önképéről és a cigányság iskoláról alkotott véleményéről részletesebben lásd:
Forray R. Katalin – Hegedűs T. András 1998. Cigány gyermekek szocializációja. Aula Kiadó, Budapest
Forray R. Katalin (szerk.) 2000. Romológia – Ciganológia. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs
Köszönöm! Beraktam őket a listámba :)