Nehéz elugrani az AI/ChatGPT téma elől mostanában, a csapból is ez folyik. Mindenki lázasan találgatja, hogy kinek a munkáját fogja elvenni először és hogyan – természetesen a könyvtárosok sem maradnak ki belőle. A játékba én is beszálltam, volt beszélgetés is erről (beszámoló, összefoglaló lesz majd, ha eljutok addig valaha), és nyilván igyekszem elolvasni (szinte) mindent, ami szembe jön ezzel kapcsolatban.

A nagy gond viszont igazából nem is ez, mert ahhoz, hogy ennek a kérdésnek tényleges relevanciája legyen, van egy nagyon fontos peremfeltétel. A korpusz. Az, hogy egy mesterséges intelligenciának nevezett program megfelelő minőségű választ tudjon adni, rengeteg dokumentumra, szövegre, miegymásra van szüksége, hogy „tanulhasson”. (A Morgan Stanley robotja pl. 100 ezer dokumentum/kutatás alapján tud bármit is mondani, ez nagyságrendileg megegyezik mondjuk az ELTE ÁJK teljes dokumentumállományával.)

A másik szála a történetnek az, hogy az elmúlt időszakban a Fortepan körül ment az MTVA részéről a hiszti, mindeközben pedig az Arcanumnál találnak újabb és újabb „kincseket” a múltból. És hogy mi a közös a két hírben? Hogy az egyikhez sincs még csak köze sem a könyvtáraknak, noha mindkettő a mai Magyarország meghatározó online forrása, gyűjteménye. (Na jó, az Arcanum arcátlan dokumentumlo… gyűjtése végülis a könyvtárakban zajlik.) Ha csak azóta menne a gőzerővel történő digitalizálása a mindennek, amióta erről beszéltünk az OSZK-ban, már akkor is el lennénk késve. (Pedig már addigra is mennyi hajó és vonat elment, 1, 2…)

Ha pedig összefűzzük a két szálat, akkor az jön ki belőle, hogy a könyvtárak gyakorlatilag abszolút nélkülözhetővé kezdenek válni, megerősítve azt a sejtést, amit a Covid megjelenése óta érlelek, hogy az ilyen típusú válságok (járványok, infrastrukturális krízisek, amelyek első lépése, hogy bezárjuk a könyvtárakat – is) rendkívüli mértékben felgyorsítják ennek az intézményformának a szerves (tehát nem mesterséges, erőszakos úton előidézett) elhalását.

Ha kritikusan akarom nézni, akkor a következőket látom:

• A beszerzéseket egy adminisztrátor, ügyintéző simán tudja kezelni
• A szolgáltatások (tartalmi, formai feltárás, tudománymetriai szempontú feldolgozás, tájkoztatás) nagy része megfelelő eszközök (dinamikus és teljes szövegű tartalmakat kezelő alkalmazások, arra épülő mesterséges intelligenciával dolgozó megoldásokkal, lásd még a LibraryThing új, de még ChatGPT3-ra épülő kísérleti megoldása) megoldható emberi erőforrás nélkül is
• A helyben használat nagyszerűen megoldható RFID/NFC chipekkel, amelyek a regisztrációt, beléptetést, dokumentumok megtalálását, használatát és visszavételét tökéletesen megoldják, akár teljesen automatizáltan is (manapság nem nagy varázslat a logisztika területén mindennapos autonóm rendszerek implementálása egy olvasóteremben vagy az azt kiszolgáló raktárban sem, hiszen ha már egy pici bicskei gyógyszertár is meg tudja ezt oldani, akkor igazán nem lehet nagy kihívás egy országos vagy akár csak városi hatókörrel rendelkező intézmény számára sem)
• A távoli használat esetében (és itt elsősorban az adatbázisokra gondolok) igazából sok esetben úgy kell már most is bizonygatni, hogy de könyvtári szolgáltatásról van szó (legalábbis az ELTE-n, ahol kari vagy egyetemi szintű VPN, illetve szintén egyetemi szintű EduID/Shibboleth létezik kizárólag, könyvtári affiliációról még csak hallani sem akarnak, adott esetben az Egyetemi Könyvtárban sem)
• Az öncélúan túlbonyolított szoftvereket és azok felületeit már a könyvtárosok sem tartják olyan jó ötletnek, mint egykor, de még mindig ragaszkodunk ahhoz, hogy csak és kizárólag a 66 $xy mezőben lehet a szerző lábméretét megadni, mégpedig a születési anyakönyvi kivonat 3. lábjegyzetéből csak, és kizárólag (és ehhez képest csapnivaló a könyvtári katalógusok tartalma) – előbb-utóbb kikerülhetetlen lesz, hogy ergonómikus, könnyen kezelhető felületek legyenek, ha ugyan ezeket nem gépi interfészek fogják váltani
• Tudomásom szerint nemigen, vagy csak nagyon kevés mérés van arra, hogy az iszonyat mennyiségű munkával létrehozott meta-/bibliográfiai adatbázisok tartalma mennyire és milyen módon vannak kihasználva, azaz hogy a végtelenül precíz, részletes és pontos leírások tényleg érdekelnek-e bárkit is a könyvtárosokon kívül, ha egyébként a felhasználók megtalálják a keresett információkat
• És akkor van az az érv, de hogy a könyvtárossal lehet beszélgetni

Tudom, hogy ez egy elég pesszimista megközelítés, de egyrészt a közelmúltbéli válságok sorozatára adott megszorítások és azok valószínűsíthető preferenciáira (ahol a kultúra kifejezetten hátul áll a hát-ezt-muszáj-megmenteni sorrendben – jöhetne ide is akár az obligát Móra-idézet a fociról és a könyvtárakról), az USA-ban jelenleg is zajló, és cseppet sem szívderítő tendenciákra (lásd még ostoba bigottok, cenzúra, könyvbetiltás és könyvtárak bezárása címkék) gondolva, másrészt még csak tanácstalan kérdés formájában sem találkoztam eddig azzal, hogy mégis, mit tudunk mi, mint könyvtárak kezdeni a Fortepan-Arcanum jelenséggel.

Photo by vnwayne fan on Unsplash