Magyarországot egy forró nyári éjjelen, ismeretlen tettesek, ismeretlen indítékból és ismeretlen körülmények között, a négy sarkánál fölgyújtották. Annyit tudunk, hogy nyugaton Ágfalvánál, keleten Tiszabecsnél, északon Nógrádszakállnál, délen Kübekházánál gyúlt ki a tűz. Égett a tarló, égtek a szárazságtól szikkadt mezők, s valamivel éjfél után, a tűz elérte a községek első házait. A lehető leggyöngédebb és legártatlanabb szellő, mely Ágfalvánál nyugatról, Tiszabecsnél keletről, Nógrádszakállnál északról, Kübekházánál délről fújdogált át a határon, az ország belseje felé hajlította a lángokat. Budapest mit sem sejtve aludt.
Noha mindenki tudta, hogy a hír nem azt jelenti, amit jelent, közösen mindenki úgy tett, mintha nem tudná, mit jelent. Az akkori magyar nyelvben a jelentős például jelentéktelent, a jelentéktelen pedig jelentőst jelentett, bár e szavak nem veszítették el még teljesen az eredeti jelentésüket sem, s ezért nem lehetett közmegegyezés se rá, hogy mit jelentenek. Csupán arra volt hallgatólagos megegyezés, hogy egy nem létező közmegegyezés mit nem jelenthet.
Ha a szavak, valamely különös szerencse folytán elveszíthették volna az eredeti jelentésüket, akkor új jelentéshez jutottak volna, ami viszont nem volt elképzelhető az egyéni tudás közössé tétele, egy új közmegegyezés nélkül. Ezért aztán nyelvüknek szinte minden szava, hol az egyéni tudásuk, hol a közös nemtudásuk szerint jelentett valami mást, mint amit jelentett, s hol a beszélő helyzete, hol a szó eredeti értelméhez viszonyított új értelme szerint kellett keresniök az egyes szavak jelentését. Ha pedig a szó látszólag elveszítette a jelentését, mert se az értelme, se a beszélő helyzete szerint nem bizonyult többé értékelhetőnek, akkor ennek a képtelenségnek mélyebb jelentést tulajdonítottak, mintha valamit jelentett volna. Az értékelhetetlen jelentésű szavak a magyarok nyelvén arra a mély emberi közösségre utaltak, amelyre különben egyáltalán nem szabadott gondolniok. A más nyelveken gondolkodóknak a semmiről gondolkodva óhatatlanul eszükbe jut valami, a magyar nyelven gondolkodóknak viszont azt a lehetetlennek tetsző történelmi feladatot kellett megoldaniok, hogy se a semmiről gondolkodva ne jusson eszükbe valami, se a valamiről gondolkodva ne jusson eszükbe semmi olyasmi, ami valamihez vezethetné a gondolkodásukat.
A nyelvhasználatnak e különös módszere nem tette ugyan egyszerűvé az egymással való közlekedésüket, ám egymással való közlekedésüknek éppen az volt az alapszabálya, hogy egyéni tudásukat ne tegyék közös tudássá, ebben meg fölöttébb nagy volt a gyakorlatuk. Történelmük utolsó másfél századában tettek szert arra a tapasztalatra, miszerint kizárólag a közös tudatlanság óvhatja meg őket bármilyen egyéni ostobaságtól, ha tehát egyéni tudásukat nem osztják meg egymás között, akkor közösen se követhetnek el olyan ostobaságot, ami által meggyűlhetne a bajuk egymással avagy másokkal. Így gondolkodtak. És logikájuk tűnjék bármily nehezen követhetőnek, egyéni és közös sorsuk kormányzásában mégse bizonyult hibásnak, hiszen tudásuk közösségét kizáró logikájuk közössége által maradtak meg magyarnak, s így megmaradásuk szempontjából nemhogy nem bizonyult haszontalannak a logikájuk, hanem annak egyedüli és kizárólagos feltételévé vált. Ami azonban hasznos eszköznek bizonyul szélviharban, nem föltétlenül hasznos eszköz tűzvész esetében is.
Ha egy hajó viharba kerül, akkor általában bevonják a vitorláit, ám a szél olykor olyan viszonyokat teremthet, hogy helyesebb minden vitorlát kibontani. Ha viszont tűz üt ki a hajón, akkor a pusztító lángok ellen folytatott küzdelem szempontjából nincsen különösebb jelentősége se annak, ha kibontják, se annak, ha bevonják a vitorlákat.
Viselkedésmódjuk, gondolkodásuk és nyelvhasználatuk logikájának volt tehát egy olyan vonása, melyet jószerivel se tévesnek, se hibásnak nem nevezhetünk, hanem inkább olyan hátulütőnek, mely minden kétértelmű dolog sajátja. Amennyiben az egymással való közlekedésüknek az lett az alapszabálya, hogy ne tegyék közössé az egyéni tudásukat, hiszen kizárólag e hallgatólagosan kötött egyezményhez való rögeszmés ragaszkodásukkal őrizhették meg nemzeti közösségüket, akkor ebből az egyénekre nézve annak kellett következnie, hogy minden magyar azt feltételezte, miszerint a másik is jól tudja, amit ő tud, bár se egyiküknek, se másikuknak nem áll módjában se azt meghatározni, hogy mit tudnak, se azt, hogy mit nem tudnak. Mivel azonban állandó, kölcsönös, és a szavak jelentését jelentésük megkerülésével kereső feltételezésekre vannak utalva, közösen végül is csak azt tudhatják, hogy valamennyien olyan dolgok feltételezésére vannak utalva, amelyekről egyénenként se tudnak, illetve egyénenként se tudhatják, hogy közösen mit nem tudnak.
E kényes helyzetben az ország lakossága mégis egységes maradt abban, hogy senki nem ment tüzet oltani. Tevékenységük hiányával, mely egyértelműen a tűzre vonatkozott, úgy őrizték meg a közösségüket, hogy valamennyien a tűz jelentésén gondolkodtak, s ki ne tartaná tevékenységnek a gondolkodást. Abban a tekintetben, hogy mit jelent a tűz, persze megoszlottak a vélemények, de véleményük kicserélésére már csak azért se kerülhetett sor, mert mindenki joggal feltételezte, hogy a másik legalább annyira tudja, hogy nem azt jelenti, amit jelent. Ha meg a tűz nem tüzet jelent, akkor vagy fölösleges foglalkozni vele, hiszen olyan tűzről lehet csak szó, amely nem ég, vagy azzal az égető kérdéssel kell foglalkozni, hogy vajon nem vizet jelent-e. Azoknak, akik a szó értelme felől közelítették meg a kérdést, óhatatlanul a vízre kellett gondolniok, azoknak, akik a beszélő helyzete felől közelítették meg a kérdést, nem szabadott tűzre gondolniok. Míg az előbbiek arra gondoltak, hogy valójában hallatlan méretű árvíz fenyegeti az országot, az utóbbiak arra gondoltak, hogy valódi tüzek oltása helyett, most áltüzeket gyújtanak a tűzoltók. Mert ha szó lehet olyan tűzről, mely nem éget, akkor ugyanilyen alapon beszélhetünk olyan áltűzről is, mely éget, s ez nem kevésbé veszélyes, mint az a tűzvész, mely valójában árvizet jelent.
A jelentős veszély egyéni tudásának e közös nemtudása a délutáni órákra olyan légköri feszültséget teremtett, amelyet más nyelveken a mai napig a nemzet sorsa iránt érzett felelősségtudat feszültségének neveznek. Nem így az akkori magyarok. Mert egyénenként bármiként vélekedtek is, immár senki nem volt, aki ne érezte volna a füst átható szagát, ám ha egyáltalán szót váltottak egymás között ilyesmiről, akkor közösen inkább úgy vélekedtek, hogy példátlan erejű vihar készülődik, hiszen teljesen elfeketült az ég, bár egyénenként jól tudták, hogy se az árvíznek, se az áltűznek füstje nem lehet, s ezért vihar se támadhat belőle. Az esti hírműsor aztán bővebben szólt az eseményekről.
Az események pontosabb megértésének érdekében nékünk is bővebben kell szólnunk azokról a derék nőkről és tisztes férfiakról, akiknek nem egyszerűen a foglalkozásukká, hanem a testüket és a lelküket egyaránt igénybe vevő életformájukká vált a közhasznú hírek nyilvános felolvasása. Azokban az években ugyanis a magyarok olyan egyenlővé váltak gondolkodásukban, viselkedésükben és ezáltal a küllemükben is, hogy ők maguk is alig tudtak különbséget tenni önmaguk és mások között. Jellemző volt például rájuk, hogy felnőttként jöttek a világra, s mivel nem volt mivé felnőniük, gyermekek maradtak. Szükségtelenné váltak az iskolák. Felnőttként mindenki mindenkit kioktathatott mindenről, hiszen senki nem volt, aki ne maradt volna gyermek, viszont gyermekként mindenki mindenből okulhatott, hiszen senki nem volt, ki felnőtté válhatott volna. Ha pedig valakinek nem volt éppen senki a közelében, akkor oktatás céljára felhasználhatta önmagát, hiszen minden magyar közös és elidegeníthetetlen sajátossága lett, hogy gyermekként nem volt már tudomása arról, amit felnőttként még tudott. Ezen az egyenlőségen belül azonban voltak olyan önfeláldozó egyének, akiknek éppen a tökéletes és teljes egyenlőség érdekében egyenlőbbnek kellett maradniok a többieknél.
Rosszhiszemű és félrevezető állításnak kell minősítenünk azon felelőtlen feltételezéseket, miszerint az országot kormányozó nők és férfiak lettek volna ezek az egyenlőbb egyének. A kutatások mai állása szerint nincsen olyan bizonyítékunk, miszerint az országot kormányozó nők és férfiak bármelyike, bármikor megosztotta volna egyéni tudását bárkivel. Ezt se egymás között nem tették meg, se másokkal kapcsolatban, következésképpen az ország közügyekben jártas és közügyekben járatlan lakói között pusztán formális volt a különbség. Míg az ország közügyekben járatlan lakói, éppen a közügyekben való járatlanságuk gyakorlatából kiindulva, rögeszmésen ragaszkodtak ahhoz az egyéni érdekükben vállalt hallgatólagos megegyezéshez, hogy a dolgokról való egyéni tudásukat semmilyen módon ne szabadjon közös tudássá tenni, az ország közügyekben járatos lakói, éppen a közügyekben való jártasságuk eszméjéből kiindulva, rögeszmésen ragaszkodtak ahhoz a köz érdekében vállalt hallgatólagos megegyezéshez, hogy kizárólag a dolgokról való közös nemtudás biztosíthatja azt az egyéni tudást, amelyről senkinek nem szabad tudomással rendelkeznie. Míg az előbbiek úgy tettek, mintha nem lenne a dolgokról egyéni tudásuk, hanem csupán közös nem tudásuk, az utóbbiak úgy tettek, mintha a közös nemtudás lenne az egyéni tudásuk. És ez valóban így volt ésszerű. Hiszen aki önhibáján kívül járatlan a közügyekben, milyen alapon tehetné a közös gondolkodás részévé egyéni tudását, aki pedig önhibáján kívül jártas a közügyekben, milyen alapon ne tehetné egyéni gondolkodásának alapjává a közös nemtudást. Ebben a tekintetben bizton beszélhetünk hát a kormányzók és a kormányozottak lényegi egyenlőségéről. A kormányozók nem korlátozhatták a kormányozottakat egyéni tudásuk szabadságában, de a kormányozottak se korlátozhatták a kormányozókat közös nemtudásuk szabadságában. Magyarországon akkoriban mindenki azt tehette, amit nem tudott, és nyilvánosan mindenki azt gondolhatta erről, amit nem gondolt. S ha a magyarok e nemes és vonzó öntudatlanságukkal mégse sodorták a végromlás káoszába az országukat, akkor az csupán annak köszönhető, hogy voltak közöttük náluknál egyenlőbb egyének. Ezek az egyének pedig nem voltak mások, mint a hírbeolvasók.
A magyar hírbeolvasók a megszólalásig hasonlítottak minden más magyarra, de amint megszólaltak, mégis mindenben különböztek tőlük. Hasonlítottak az összes többi magyarra, mert ők se egyesíthették kevésbé szerencsésen a felnőttet és a gyermeket önmagukban, de míg egy közönséges magyarnak egyszerre legfeljebb néhány magyart állt módjában kioktatni a világ állásáról, a hírbeolvasóknak módjukban állt önmagukon kívül minden magyart kioktatni erre. Oktató tevékenységüknek viszont önmagukra nézvést azért se lehetett semmi foganatja, mert abban meg különböztek a többi magyartól, hogy míg amazok az egyéni tudásuk szerint kedvükre értelmezhették az elhangzottakat, a hírbeolvasóknak a kedvük ellenére kellett úgy tenniök, mintha egy szót se értenének abból, amit a többieknek mondanak. Lelkesek voltak az oktatásban, kedvszegettek az okulásban. Mert ha olyan egyének voltak, akik egy szót se érthettek meg abból, amit mondtak, hiszen nem voltak egyének, akkor a lehető legfényesebb módon testesíthették meg azt a közös nemtudást, amivel minden magyar közösen rendelkezett. S ha valami olyasmit képviselhetek, ami mindenkiben közös, akkor ez vajon nem elegendő-e ahhoz, hogy egyénileg is lelkesült legyek?
Az oktatás szempontjából nem lehetett senki náluknál felnőttebb, hiszen mindenkit kioktattak, ám náluknál gyermekibb se lehetett senki, hiszen a saját szavaikból se okultak. Ha ugyanis úgy tettek volna, akár ha értenék, amit mondanak, akkor mindenki látta volna, hogy bolondok, hiszen olyasmit értenek a látszat szerint, ami valójában értelmetlen. Így hát nem tehettek. Ami meg bőven elegendő ahhoz, hogy valaki kedvszegett legyen.
De párját ritkító népszerűségükhöz más okokból se férhetett kétség. Akkoriban a magyarok csupán három, az alapvető életfunkciók köréből származó, ám eredeti jelentésüket immár elveszített szót használtak a beszédhez. Az egyik szó a cselekvést, a másik a cselekvés tárgyát jelölte, a harmadik szó pedig a lehetséges jelzőket és határozószókat helyettesítette. Nem csupán a kötelező szemérem ellen vétenénk, hanem e tudományos dolgozat kereteit is szétfeszítenénk, ha ezekről a szavakról most többet mondanánk. Arról a körülményről azonban nem hallgathatunk, hogy egyénenként a hírbeolvasók se használtak más szavakat a köznapi beszédhez, bár amint a nyilvánosság elé léptek, egy olyan nyelven beszéltek, amilyen nyelven senki nem beszélt. Ez pedig minden magyar számára többjelentésű körülménynek számított. Legfőképpen azt jelentette, hogy létezik egy olyan köznyelv, amely nem létezik, másfelől emlékeztette őket arra, hogy ilyesmi nemcsak létezett, hanem egy szerencsés véletlen folytán létrehozható közmegegyezés esetén még létezhet is.
Azon a forró nyári estén, mikor az ország nagyobbik fele már lángokban állt, egy különösen közkedvelt, anyásan behízelgő hangú hírbeolvasónő volt a soron. Nem túlzás azt állítani, hogy az egyenlők közötti egyenlőbbek között is a legegyenlőbb volt ő. A magyarok történelmének utolsó másfél századában nem volt olyan lélekemelőn örömteli vagy gyászosan viharos esemény, amelyről ne tőle ne értesültek volna, s így az ország hálás lakói nem tehettek mást, mint hogy a szívükbe zárták. Kivételes népszerűségét egy olyan kivételes alkati adottságának köszönhette, melyre mások forrón, ám hiába áhítoztak, s a legjobb esetben is csak utánozni tudták. A tudathasadás ugyanis nem kétfelé szakította az ő egyéniségét, miként az összes többi, közönséges magyarét, hanem háromfelé, s ezért nem csupán a legmélyebb meggyőződéssel és a legteljesebb átéléssel mondhatott egy olyan szöveget, amelyből látszólag egy szót se értett, hanem hangsúlyaival egyrészt jelezte a többieknek, hogy az értelmetlen szavakon a közös nemtudás szempontjából mit kell érteni, másrészt azt is jelezte, hogy egyéni tudásuk szempontjából mit nem kell érteni azon, aminek valójában se így, se úgy, semmi értelme nincsen. Kútfő volt ez az asszony, orákulum, és jósda.
Drámai bejelentéssel kell kezdenem, mondotta felhőtlen hangján azon az estén azoknak, akik még hallhatták, s miközben arcán fölragyogott érett asszonyiságának ellenállhatatlan bája, úgy akadt el a szava, mintha azon közönséges szavak egyikébe fúlana, melyeket pergő nyelvével használni néki is szokása volt. Tudhatta jól, hogy az elhallgatott szavakból honfitársai jobban értenek, mert akkor nem csak azt értik, amit a szó nem jelent, hanem azt is, amit a helyzetre vonatkozón jelent. Ennek utána, az egyéni tudás szempontjából mintegy előre utalva azon közös nemtudást jelentő szavakra, melyek el fognak röppenni finom gúnytól csillanó ajakáról, villámokat kezdett szórni a szeme. Bár olyan rémhírek röppentek föl, mondta, miszerint égne az ország, a legbiztosabb forrásokból származó értesülések szerint bizton állítható, hogy országszerte mégis nyugodalmasan, a rendes kerékvágásában zajlik az élet. Senki nem hagyta magát megtéveszteni. A lacikonyhákon mindenki süti a maga esti pecsenyéjét, a maci tisztességesen mossa a fogát, s a diszkók gépszíve is nemsokára földobog. E kijelentéseket a leggyöngédebb érzelmektől eltelt hangon tette, s valódi könnyektől homályosult el a szeme. Aki nem hiszi, mondotta azután, és halálmegvető bátorsággal vetette föl a fejét, nézzen nyugodtan körül. Biztosra ment. A felszólítás az akkori magyar nyelvben természetesen kijelentést jelentett, s ezért azok a magyarok se néztek körül, akik még abban a helyzetben voltak, hogy egyáltalán körülnézhettek volna. A szép nő a továbbiakban nem ejtett szót a tűzoltók állítólagos gyakorlatáról, és a rémhírek elterjedését se az ellenséges hírközlő szervek szokásos hangulatkeltő hisztériájával magyarázta, hanem a hír lehetséges forrásaként egy minden hiszékeny elmét lekicsinylő mosoly kíséretében arra utalt, hogy az utóbbi napokban, a rendes évi leltár végeztével, az Országos Kartográfiai Intézetben valóban a négy sarkánál gyújtottak volna föl bizonyos térképeket.
Ekkor azonban elkövetett egy helyrehozhatatlan hibát. Papírján az állt, hogy az ország régen érvénytelenné vált térképeit gyújtották volna föl, ám ő azt találta mondani, hogy a régen érvénytelenné vált ország térképeit gyújtották föl. Ami valóban majdnem azt jelentette, amit valóban jelentett.
Az égő ország még megmaradt lakóinak a kezében megállt a kés, megmeredt a villa. Eltátott szájukban őröletlenül maradt a petrezselymes krumpli, a kovászos uborka, a pörkölt püspökfalat. Nem volt, ki ne maga elé bámult volna, mindenki magának hallgatott. És olyan csönd támadt ebből, amelyről bárki, bárhogyan is vélekedett eladdig a dolgok állásáról, senki nem tudott nem tudomást venni. Nincsen szó, mely a közös csöndnél hatalmasabb. Minden magyarnak egyszerre kellett erről tudomást vennie, s e szerencsés véletlen folytán közös lett a csendről való tudásuk is. Nyitva álltak az ablakok.
Mindenki hallhatta a maga csendjét, ami a szomszédja csöndjétől semmiben nem különbözött. A csönd a csendet nem zavarja. Mivel pedig mindenkinek egyszerre több szomszédja volt, az se volt elkerülhető, hogy a szomszédok ne ugyanazt a csöndet érezzék önmagukban, mint amit egymásból is éreztek. Az egyik magyar csöndje, a másik magyar csendje lett. Olyan közös lett a csönd, hogy nem lehetett elkülöníteni, melyik csönd kihez tartozik, holott mindenki, változatlanul, önmagához tartozott.
Közös csöndjük mélyén valamennyien hallották a tűzvész lobogásának zaját. Csupán a hang zavarja a csöndet. De senki nem szólt. Mert attól kezdve, mindannyiunk szerencséjére, senki nem tudott mást, mint amit a másik is gondolhatott.
Amíg van víz a kutakban.
Digitális Irodalmi Akadémia