Egy visszalépés margójára

Érdekes eseménynek voltam tanúja az interneten. Olyan eseményén, ami mindenképpen üzenetértékkel bírt.

Azoknak, akik (szerencséjükre) nem, vagy csak távolabbról követik a könyvtáros élet bulvárvilágát, röviden összefoglalnám. A Magyar Könyvtárosok Egyesületének (MKE) alapszabálya (PDF) kimondja, hogy vezető tisztséget csak két cikluson át lehet betölteni, utána köteles lemondani az ebben a megtiszteltetésben részesült ember. Ez egészen fél évvel ezelőttig volt így, amikor az MKE közgyűlése demokratikus keretek közt megszavazta a két ciklus háromra való kibővítést, amelynek hivatalos indoklása azt volt, hogy az Egyesületen belül sok olyan kis, tizenegynéhány fős szervezet van, amely nehezen tudná megoldani a vezetőség cseréjét (ennek egyéb, izgalmas vonatkozásairól most tekintsünk el). Természetesen felmerült a gyanú, hogy az elnökség, illetve Bakos Klára elnökasszony érzi befejezetlennek a művét, és szeretné a felhatalmazását meghosszabbítani. Ezt azonban hivatalosan és nem hivatalosan is tagadták, mondván, hogy tényleg csak a szekciók miatt történt mindez. Ezek után nyilván meglepődtünk, amikor megjelent a jelöltek listája, ahol bizony az elnöki tisztre egyetlen név volt beírva, méghozzá ugyanazé, akié eddig.

Miután feltettem a kérdést, hogy bár tényleg őszintén tisztelem és nagyra becsülöm az eddigi vezetőséget, azon belül Klárát, akivel személyesen csakis rendkívül pozitív élményeim voltak, vajon miért is kellett ezt így kommunikálni, amikor el lehetett volna fogadni azt az érvelést is, hogy vannak olyan befejezetlen feladatok, ügyek, amelyekre pontot kíván tenni az eddigi vezetőség, jobbára kitérő és közvetett válaszokat (képernyőkép) kaptam Nagy Anikótól, az MKE titkárától (amelyeknek értelmezésében is eltér a véleményünk, de hát sajnos valóban nem hangzott el válasz a kérdésemre). Persze a szokásos körök után (udvariaskodás, dicséretek özöne) megkaptam, hogy csak kekeckedem. Nem tudom mennyire számít egy válasz megkapásához való ragaszkodás kekeckedésnek, mindenesetre ki-ki megítélheti magának az imént linkelt beszélgetés alapján. Ha van véleményetek, sok szeretettel várom.

A végső válasz azonban tegnap született meg, méghozzá Nagy Anikó visszalépésének formájában. Ezt pedig nem lehet – szerintem – máshogy értelmezni, hogy a kérdésemre nincsen válasz. Illetve olyan válasz van, aminek a nyilvános leírása helyett inkább lemondanak az eddigi vezetők, mintsem vállalják azt. Ez pedig nagyon szomorú.

A tanulság? Hogy a “nagy” MKE életében közvetlenül továbbra sem kívánok részt venni. Ha igazak azok, amiket hallottam, illetve az ilyesfajta kommunikáció során tapasztalok, valamint az egész egyesület életében látok, akkor rögtön elfog a vágy, hogy a világ másik oldalán, valami teljesen más szakmában folytassam az életemet. (Az viszont már nem az én bajom, hogy nehezen adom fel, így maradok itthon és könyvtáros.) De azt azért le szeretném szögezni az olyan kérdésekre, hogy miért nem mi (illetve én), ha már ekkora a szám: kezicsókolom, nem vagyok még 26 sem, fenekemen a tojáshéj, se tudásom, se tapasztalatom, se érettségem nincs egy ekkora szervezetnek akár az elnökségi tagságához sem. És ha lenne is, nem szeretném, hogy engem is tönkre tegyenek, mint tették azt több fiatal kollégámmal is, akiknek nevét azért nem akarom leírni, mert nekik többet ártanék velük, mint amennyit használnék vele az ügynek.

De tessenek megnyugodni, nem hagyjuk magunkat. Felgyújtani, felszántani, felsózni szerintem nem fogunk, de rendet tenni igen. Ha új szervezet alapításával, akkor úgy, ha nem, akkor meg úgy. De megalkuvás, egyezkedés, egymás kicsinálása, korrupció, kamuzás stb. nem lesz. Nem mintha most lennének, ilyent nem is állítottam sose, de a jövőben is tartózkodni fogunk tőlük, az biztos.

Ami pedig a legjobban fáj: tudom, hogy még egy ilyen szolid véleménynyilvánítás is bántást, sértődést, esetleg dühöt fog gerjeszteni (még ha egy szemöldök-felhúzós “engem ez nem érint” félmondat is lesz rá a reakció, az biztos, hogy a mélyben fortyognak az indulatok). Viszont valakinek meg ki kell mondania, hogy mi van. És ez van.

És akkor jöjjön hát az ár…

Hosszú válasz: egy átfogó terv a legfontosabb kérdésekre

Figyelem, nagyon hosszú lesz a bejegyzés. Linkeket nem raktam, kontextus van bőven.

Nagyon sok levélváltás követte szombati kifakadásomat, és a blogom látogatottsága is sosem látott magasságokba szökött (ez úton is köszöntöm az OSZK munkatársait). Nem tagadom, jócskán volt benne érzelem (és talán túlzás is), de nincs egy szava sem, amit ne vállalnék higgadtan és józanon sem. Mindenesetre arra jó volt, hogy megint megkavarodott az állóvíz, és olyan érzékeny pontra sikerült tenyerelnem, aminek hatására megindultak a támogató és helyeslő emailek – magánban. Ez nem érdem, hanem kötelezettség, mivel tartozom legalább a koncepcióm kifejtésével, ha a megvalósíthatóságát még nem látom át teljesen. Mint könyvtáros és mint ex-közszolga elkötelezett vagyok az információ szabadsága, a (költség)hatékonyság és a technológiai fejlődés mellett, ugyanakkor a gondolataimnak az eredménye minden elemében a múltra, illetve a környezetünkre építkezik, így újszerűséget pusztán a kombinációkban, nem pedig a tartalmában hordoz. Úgy érzem, joggal hivatkozhatok olyan, már létező dolgokra, amelyeknek létét, hasznosságát vagy szükségességét senki sem kérdőjelezi meg.

Alapvetés

Hiszek abban, hogy a nemzeti kultúra (jelentsen ez bármit, most szűkítsük le a könyvtárak világára) a magyarok állampolgárok vagyona, amelyhez a hozzáférés és használata alapvető joga mindenkinek. Ennek a rendszernek a kezeléséből, fenntartásából senkinek nem szabad üzletet csinálni, kivéve egyetlen célt: az ezt a munkát végző intézmények fenntartása, működtetése, a gyűjtemény fejlesztése.

A jelenlegi helyzet

Jelenleg szarban vagyunk, méghozzá nagyban. Nincs pénz fejlesztésre, beszerzésre, a jelenlegi eszközpark (hardver és szoftver szintjén is) nagyrészt elavult, a szakma általános kompetenciája nincs meg ahhoz a technológiai ugráshoz, ami lehetővé tenni a mai IT-környezethez való felzárkózást, a következő nagyobb lépés (ami pár száz-ezer kilométerrel arrébb már mindennapos valóság) pedig be fogja tenni neki a kaput (ekönyvek, 3D technológia, felhő alapú adattárolás, gigabites sávszélesség stb.). Nem vagyunk képesek magunkat (az olvasóinkat, az intézményeinket) képviselni sem a politikai, sem az üzleti, sem a technológiai világban, nem tudunk egy részben önfenntartó rendszert létrehozni – ha minimális szinten is elvonják a támogatásokat, kénytelenek vagyunk radikálisan leépíteni a szolgáltatásainkat. Jelenleg nincs a szakmánál – általánosságban – versenyképes tudás, know-how: halvány elképzeléseink vannak a teljesítményalapú bérezésről, az információk szabad piacáról, a technológia fejlettségéről és lehetőségeiről, az információtudomány valódi nyelveiről, az informatikáról és annak eszközeiről. A rendelkezésünkre álló tudás és információ szét van aprózódva és gyakorlatilag használhatatlan: tizensokféle rendszerben tároljuk őket, teljesen esetlegesen választva meg a tartalmi és formai leíró nyelveinket. Sok esetben a hasonló rendszerek sem képesek összeállni egységes egésszé, nincs (hivatalosan) egy rendesen működő közös katalógusunk. Ahány csoport, ötlet, annyi rendszert fejlesztettünk le magunknak, létrehozva tizes-százas nagyságrendben adatbázisokat, amelyek képtelenek egymással együttműködni, hogy a létező és népszerű webes alkalmazásokról ne is beszéljünk. Ezeknek a fejlesztéseknek semmiféle átfogó, hosszú távú koncepciója nincs, a ráfordított pénzekkel pedig nem tudnánk elszámolni (ha nem mi, akkor a fejlesztők, de azért is mi vagyunk a felelősek). A rendelkezésünkre álló információkra bár büszkék vagyunk, az interneten mégiscsak gyakorlatilag használhatatlan bibiográfiai adatbázis-páriákként létezünk.

Mi az ami kéne

  1. Kompetens, tettrekész, konfliktusokat felvállaló vezetők. A világ már csak olyan sajnos, hogy a vezető felel a hozzá tartozó dolgokért, ezért lehet, hogy tohonya a szakma, de ezért is a vezetők a felelősek.
  2. Kompetens, tettrekész, áldozatos könyvtárosok. A könyvtárosok kompetenciájáról már rengeteget vitatkoztunk, mi tartozik ide és mi nem, és talán bizonyos tekintetben ezzel van a kisebb hiba. De vezetők nélkül nem ér semmit az egész.
  3. Know-how. A könyvtárosok a gépesítés során valahol lemaradtak. Amíg elméleti rendszereket kellett kidolgozni, könyvtárakat szervezni, nem is volt baj, l. Szabó Ervin, Melville Ludwig Louis Kossuth Dewey, Ranganathan stb. Aztán valaki úgy döntött, hogy ez így már túl gyors, könyvet pakolni, ETO-t, MARC-ot magolni ok, de a MySQL meg a Python már sok. Ez egy rossz döntés volt, amit vissza kell csinálni. Az információkezelő nyelvekből nem válogathatjuk ki magunknak a használhatatlanabbik felét (aki ezzel ellenkezne, könyörgöm, nézzen kicsit körül a weben). Meg kell ismerkednünk a technológiákkal, tudnunk kell, hogy mit mire lehet használni, és valamennyit nekünk is kell tudni dolgozni vele, különben fogalmunk sem lesz, mit lehet és kell megcsinálni, hogy ne szakadjunk le, ne adjanak el minket. Ez egy óriási spórolási lehetőség lenne egyben.
  4. Központi szervező akarat és koncepció. Nem tudom, milyen az, amikor van ilyen, én egész eddigi pályafutásomat eddig úgy éltem meg, hogy vagy homályos utalásokat, vagy emészthetetlen, tonnás anyagokat olvastam, hallottam arról, milyen elvek mentén kéne elképzelnem azt, hogy könyvtárosként mi is pontosan a dolgom, hol van a helyem a világban. Egy erős, anyagilag viszonylag független és irányító hatáskörrel felruházott intézményre gondolok, amely egyesíti a Magyar Könyvtárosok Egyesületének és a Könyvtári Intézetnek a feladatait és hatásköreit. Egy olyan intézményre, ami képes megszervezni olyan országos problémákat, mint az adatbázisok készítése, a digitalizálás, a könyvtárpolitika és a szerzői jog kérdése, a kiadványszervezés, a fiatalság mentorálása, marketing, egyszemélyes könyvtár-menedzsment, az általános módszertan- és szabványfejlesztés.
  5. Egy erős közösség. Én büszke vagyok arra, hogy könyvtáros vagyok, ahol csak lehet, vállalom, mondom, és villogok vele. Ugyanennyire akarok büszke lenni arra is, hogy könyvtárosok közé tartozom. Könyvtáros büszkeség-napja, kitűzők, egyenpóló, közösség érzete. Nem azért, mert híján vagyok úgy általában a közösségnek, köszönöm, egészséges vagyok szociálisan, de ez rettenetesen hiányzik. Enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik bármiféle érdekképviselet, a közös kiállás az igazunkért, a hatékony érdekérvényesítés, és még van pár szavam ugyanerre.

Az eszközök

Ezen a téren állunk a legjobban, a klogok jó részének deklarált célja az, hogy a fenti célokat segítő eszközöket felkutassa és közzétegye. Viszont egy fontos: ezek eszközök, nem a bölcsek köve. Használók, emberi összetevő nélkül nem érnek semmit. Nemcsak hogy hiába dolgozik az a pár ember, aki keresi a reális válaszokat a felmerülő és az elhallgatott kérdésekre, de nevetségessé válik úgy általában is a szakma, mert ezek a publikációk nem folyóiratok archívumának mélyére, hanem a nyílt webre, bárki által olvasható módon kerül ki. És olvassák szakmán kívüliek, akiket érdekel a téma, és rokonszenveznek a könyvtár (idealizált) eszményével. Előttük egy porosodó “vita” nem csak a könyvtárakat, de bizony az egész szakmát járatja le, az általános hitelünket rombolja. Arról nem is beszélve, hogy csak egy gyengébb uborkaszezont kell kivárni, míg egy újságíró kínjában utána nem néz, mi történik a házunk táján. Szegény, előre is sajnálom.

Hihetetlenül széles spektruma áll rendelkezésre az eszközöknek és a példaképeknek. Az ingyenes szoftverek, megoldások felsorolását most kihagynám, inkább a példákra fókuszálnék. Azokat a kérdéseket lenne érdemes szerintem végigvizsgálni, hogy miért lettek sikeresek a Google, a Flickr, a YouTube, a Mozilla, a Wikipedia, az Apple szolgáltatásai, termékei? És miért küszködünk mi, akik szolgáltatásainkban hasonlót kívánunk nyújtani, magyarán információkat, adatokat akarunk hozzáférhetővé tenni a szolgáltatásainkkal?

Szerintem a fő különbség az (nem saját vélemény), hogy ők hisznek valamiben. Hisznek a változásban, a közösségben, a nyíltságban. Ennek eredményei pedig a rendkívül sikeres termékek, a felhasználók, akik akár súlyos pénzeket is fizetnek értük, vagy idejük és energiájuk komoly részét fordítják a fejlesztésükre – nem pénzért, dicsőségért vagy vezetői szerepért, hanem mert úgy érzik, hogy meg kell ezt tenniük. Megkapják hozzá az eszközöket, a lehetőségeket, a hozzáférést, és megveszik, használják, fejlesztik, státusszimbólummá emelik. A mi feladatunk: hasonló státusszimbólummá emelni azt, hogy valaki a könyvtárba jár, annak tagja, a szolgáltatásait rendszeresen igénybe veszi, és közreműködik a tartalmi-technikai fejlesztésében.

Tanulnunk kell a sikerekből, méghozzá szerintem  a következő elvek, hittételek mentén: az információk alapvető tulajdonsága a szabadság, a helyük pedig az őket igénylőknél van. Ennek érdekében az áramlásukat minél könnyebbé, egyszerűbbé kell tenni, hogy ha már valahol megy az az információ, akkor rajtunk keresztül, hogy a könyvtárosi háttértudással tegyük még teljesebbé, igazabbá, értékesebbé. Ez pedig azt eredményezi, hogy rendkívül le kell egyszerűsítenünk az eszközparkunkat, újra kell gondolni a könyvtáros képét a világról és az információkról.

Adatbázis

Első sorban létre kell hozni egy központi adatbankot, egy OpenLibrary-t, amely garantálja az információk szavatosságát és hitelességét. Ezt sajnos a szakma már csak számából következve sem tudja biztosítani, tekintve, hogy egy név leírásában sem tudunk megegyezni, l. közös katalógusok. Ez a központi adatbázis kell, hogy tárolja az összes bibliográfiai adatot, és majd a digitalizált elektronikus könyveket is, amikor lesznek. Az eredmények, amiket ezzel elérünk:

  • Validált, ellenőrzött, megbízható adatok, bibliográfia szolgáltatása.
  • A digitalizálási munka rendes ellenőrzése, az anyagi források munkaarányos megosztása.
  • A kiadók ekönyvek körüli szívatásainak megelőzése.
  • Az információkhoz összegyűjtött közösségi tudás leghatékonyabb közzététele.
  • Az ezekre épített szolgáltatások felületének költséghatékony és valódi fejlesztése.
  • Magas fokú biztonság, az adatokról több biztonsági másolat készítése, tükörszerverek üzemeltetése.

Felhasználók

A felhasználók nyilvántartása az újabb kényes kérdés. A legfontosabb és elsődleges válaszom erre, hogy megvan a technikai lehetősége a felhasználók tevékenységének teljes titkosítására, így a központnak akár fogalma sem lehet arról, hogy mit csinálnak a userek a rendszerben. A nyilvántartást pedig már létre sem kell hozni: a magyarorszag.hu kormányzati portálon egyre több állampolgár van regisztrálva. Ha pedig egy egészségügyi szolgáltatást igénybe vesz valaki, akkor az rögtön megjelenik a rendszerben – miért ne lehetne hasonló módszerrel tenni hozzáférhetővé a közkönyvtárak használatát? Ezzel két dolog is megvalósul: a már regisztrált állampolgárok könnyebben férhetnek hozzá a könyvtár elektronikus szolgáltatásaihoz (és a könyvtár is valós adatokat fog látni, mint lakcím, elérhetőségek), valamint a még nem regisztráltak is bekerülhetnek a rendszerbe.

Ha nem közkönyvtárról van szó, akkor természetesen más a helyzet – bár pl. a Kamarához hasonló intézmények esetében ugyanígy, kormányzati autentikációval zajlik az ügyvédek beléptetése. Ebben az esetben minimum arra kell lehetőséget adni, hogy a felhasználók a már meglévő online profiljukat kapcsolhassák a szolgáltatáshoz – l. Google, Facebook, Yahoo stb. És a kételkedőknek: ha ennek révén egy kattintással tudnak hozzáférni a rendszerhez, akkor használni fogják ezt a lehetőséget. Használják webes alkalmazások, szolgáltatások igénybevételéhez, de olyan, kényesebb dolgokhoz is, mint a vásárlás.

A lehetőség persze nem kötelező, de valamilyen online entitás mindenképpen létre fog jönni, ha használják a könyvtárat. Ennek feltétele pedig a használat, és akkor visszaérkeztünk két bekezdéssel korábbra.

Rendszer

A rendszer vázát egy nagyon szikár, pusztán a dokumentumok és felhasználóik adatait tartalmazó váznak kell lennie, az erre épülő legalapvetőbb szolgáltatásokkal:

  • saját bibliográfiai és fulltext gyűjtemények létrehozása – l. helyi katalógusok,
  • az ezeken alapuló kölcsönzések kezelése,
  • statisztikák,
  • az adatok eléréséhez szolgáló API-k biztosítása és karbantartása).

Ami ezeken túl mutat, azt kell helyileg kifejleszteni, akár piaci, akár közösségi támogatással. Ahhoz viszont, hogy utóbbi megvalósuljon, tudatosítani kell a feladatainkat.

A rendszer vázát pedig nekünk, könyvtárosoknak kell létrehozni és kifejleszteni, nem pedig megvásárolni. Ez nem csak a költséghatékonyság miatt van így, hanem mint feljebb is említettem, a know-how miatt, a rendszer ismerete miatt. Tudnunk kell, hogy mit lehet és mit nem csinálni egy ilyen rendszerrel. Tudnunk kell, hogy mire adunk megrendelést, mire adunk lehetőséget a fejlesztőknek, mit adunk és mit várunk a felhasználóinktól. Kontrollt kell gyakorolni nem csak az adatok minősége felett, de a rendszerben való létük és ottani mozgásuk felett is. Csakis így lehet garantálni a szerzői jogok biztosítását – amíg nálunk vannak. A felhasználóknak pedig meg kell kapniuk a teljes szabadságot a felhasználás módjaiban és lehetőségeiben, méghozzá az ekönyv-használók szabadságnyilatkozatának jegyében.

A következő fontos eleme ennek a rendszernek az egyszerűség. A jelenleg használt dokumentumleíró filozófia egy kissé romantikus, de mindenképpen túlhaladott elképzelés. Nem a változtatás kívánsága mondatja ezt velem, hanem a megvalósult technikai környezet. A hagyományos bibliográfiák, katalógusok abból a célból jöttek létre, hogy a fizikailag nem jelen lévő gyűjteményeket megjelenítsék, reprezentálják. De ha nincs ezentúl a gyűjteménynek, információnak fizikai jelenléte? Szükség van egyáltalán katalógusra? Ha mégis igen, gondolkozzunk el azon, hogy technikai, információelméleti szempontból a metaadat és a dokumentum egy szintre, egy kategóriába került. Ezentúl nem tudjuk szétválasztani a dokumentumot az adataitól, ha másért nem, akkor azért, mert a teljes szövegű keresés, mint a legalapvetőbb funkciója minden adatbázisnak, nem tesz különbséget meta- és közösségi adat, valamint a szöveg között. (Kiemeli, de keres benne is.)

Ha megnézzük a fentebb emlegetett sikeres alkalmazásokat, egy közös pontjuk van: egyszerűek. A digitális információ ugyanis sokkal jellemzőbben hordozza magában a metaadatait, még ha nem is szabványosított formátumban, mint egy hagyományos dokumentum. Nincs szükség egy olyan szofisztikált leíró rendszerre, mint pl. a MARC, bőven elég egy LibraryThing- vagy Flickr-szerű adatbeviteli rendszerre, amely az evidens adatok mellett sokkal inkább fókuszál a közösségi tudásra és egy más értelemben vett metaadatokra. Egy intelligens és korszerű rendszer képes felismerni és osztályozni azokat az adatokat, amelyeket egyébként leírni szoktunk (szerző, cím, kiadó stb.).

A profil

Az információs hálózatnak alapvető része a megjelenés, a profil. Úgy vélem, itt is rengeteg tanulnivalónk van a nagyoktól, vagy az olyan szakiktól, akik csendben forradalmasítják a vizualizációt és a GUI-t. Minden, amit eddig összeszedtünk az akadálymentesítésről, a usability-ről stb., az egy jelszóval helyettesíthető: a kevesebb mindig több. A fentebb említett túlszofisztikált rendszerek megjelenése a weben, mint katalógusok és honlapok már pusztán a felépítésükkel teszik lehetetlenné az akadálymentes használatot – főleg, ha az akadálymentesítést nem csak a fizikai korlátokkal élők, hanem az átlag, könyvtárosi képzettséggel nem rendelkező emberek érdekében akarjuk elvégezni. Ennek a filozófiának a leglátványosabb megjelenése pedig a webes, online profil. Sok szó esett már arról, és törvényi szabályozás is van róla, hogy mit kell megjeleníteni az adott oldalon, a hogyanra pedig szabványok tömege adja meg a választ. (Keserűen teszem hozzá, hogy ezen szabványok többsége olyan, amelyhez könyvtáros vajmi kevéssé szólt hozzá.)

Egy kezdetleges, továbbfejleszthető profilt minden könyvtárnak szolgáltatni kell a rendszernek. Ez a profil lehetne továbbépíthető a tetszőleges nyelven, környezetben, így azok a könyvtárak, akiknek nincs lehetőségük, forrásuk saját profil létrehozására, kapnak egy minimális környezetet (de ez is módosítható, akár hozzáértés nélkül is, l. WordPress-témák alakíthatósága), de azok előtt sincs akadály, akik megengedhetik maguknak egy hight-tech oldalt is – a lényege, hogy a háttér egy, így az általuk használt információk nem duplikálódnak, torzulnak, ráadásul ha egy vidéki diák feljön a helyi gimnáziumba, akkor ugyanazzal a felhasználóval, ugyanazon elvek mentés, ugyanolyan struktúrában tudja használni a helyi információforrásokat.

Hivatalos, rendszeresen frissített ajánlásokat kell létrehozni a profil kidolgozásához, amelyek iránymutatást adhatnak a rendszerhez épülő kiegészítők számára is. Ezeknek az ajánlásoknak az alapja a W3C ajánlásaiból állhatna össze garantálva így a profilok kompatibilitását a webes környezettel.

Összefoglaló

Röviden összefoglalva:  az információk elérhetősége, használhatósága érdekében alapvetően kell átgondolnunk a filozófiánkat, gondolkodásmódunkat. Ha ezt nem tesszük meg, azok a vállalkozások fogják megszerezni az információszolgáltatás “piacát”, területét, akik ezen már túl vannak, vagy eleve ezen az alapon szerveződtek meg – ez pedig nem frázis, hanem egy olyan tény, amit az élet támaszt alá. Fontos ehhez megértenünk, hogy nem a könyvtáros lesz felesleges, hanem bizonyos tevékenységek. A könyvtárosok száma nem kell, hogy csökkenjen az átalakulással, de a munkájukat, feladataikat, eszközeiket le kell cserélni.

Hatalmas előnnyel rendelkezünk, ami egyben a halálunkat is okozhatja: közintézmények vagyunk, nagyrészt védve a piaci viszonyoktól. A szervezeti változásokat nem gátolják tőzsdei árfolyamok, piaci versenytársak stb. Viszont nem is tudunk mit kezdeni azzal, hogy a szakterületünk óriási anyagi értéket jelent, amire sosem látott méretű vállalatok szeretnék rátenni a kezüket,  utolérhetetlen minőségű infrastruktúrával, szakemberekkel, akikkel szinte esélytelen hosszú távon felvenni a versenyt. Szinte. És erről az egy szóról szól a bejegyzésem, a blogom, a munkám.

Köszönöm a véleményeket.

“…bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok.”

Most ez amolyan reakció-féleség lesz az eddigi üzenetekre. Nem csak a mostaniakra, hanem mindre, amit kaptam eddig a kloggal kapcsolatban. Indulatos leszek, de értetek haragszom, nem rátok. Tisztelet ugyanakkor a kivételeknek, akik akarnak és tesznek is. Remélem, ők tudják, hogy róluk beszélek.

Probléma No. 1. Nem hiszem el, hogy nem lenne pénzetek arra, hogy normális, tisztességes honlapot működtessetek, vagy hozzájáruljatok ahhoz, hogy ne valami szart használjatok. Hogy ne egy freemailes emailcímmel szenvedjetek, vagy egy blog.hu-s domainnel villogjatok. Saját weblap, értem? Domain, URL, szerver stb. Van pénzetek rá, mert évente százezres/milliós tételben fizettek olyan hányásokért, amit errefelé IKR-nek hívnak. Van pénzetek, mert nem tétel egy honlap fenntartása. Évi tizenpárezer forint. Évi.

Probléma No. 2. Tanuljátok meg már végre a web használatát. A klogosokra külön vonatkozik, állítólag progresszívek vagyunk. Vagy mi. Kísérletezzetek, próbálkozzatok, olvassatok, ez még pénzbe sem kerül, ráadásul még egy előadást-órát-kurzust nem mondtam le, mert nem adtak érte pénzt. A klogot nem egy kád takonynak szántam, ami meleg is, körül is ölel, meg még ragad is, hanem egy akksinak, ami feltölt, stimulál, előre visz. De köszönöm, hogy ti úgy en bloc azon vagytok, hogy ne így legyen.

Mi leszünk a felelősek a TÁMOP/TIOP pályázatokért, a könyvtár.hu-ért, a MOKKA-ért, az ODR-ért, az MKE-ért, a KI-ért, a folyóiratokért, a szakkönyvekért, a képzésért, az egész könyvtári szakma apokalipszisáért.

Probléma No. 3. Érvényesítsetek már valami érdeket. Nem igaz, hogy ennyire nyámnyila a szakma, hogy maga alá pisil az örömétől, ha rajta folyatnak keresztül egy rongyos milliárdot, arra sem adva esélyt, hogy legalább úgy tegyünk, mintha tényleg miattunk történne a dolog. Hogy nem vagyunk képesek beleszólni a digitális tartalmak magyarországi fejlődésébe, hogy a kiadók velünk pucolják fel a minisztérium előszobáját. Hogy a “szakmai kirándulásokon” és a vidéki városnézéseken kívül képtelenek vagyunk bármi önszervezésére, hogy a legnagyobb budapesti könyvtár képes letiltani a wifit, hogy nincs egy egységes olvasói nyilvántartás, hogy a katalógusról ne is beszéljek, hogy az emailes levelezőlista még mindig a bölcsek köve, hogy képtelenek vagyunk megszerkeszteni egy online tartalmat, hogy végre elértük a honlapjainkkal a 2000-es szintet stb. Mindenhez megvan az eszköz és a lehetőség. Az ablakon kidobott csilliók töredékének a milliomod részéből már királyság lehetne. És ezért ti lesztek a felelősek (meg én is, sajnos, vékony vigasz, hogy én ezt az írás lobogtathatom).

Persze, ez nem baj, de a langymeleg lábvíz az hadd maradjon, mert az jó. Hát nem fog maradni. Vagy megváltozik minden, vagy semmi nem lesz. És ezért nem vállalom a felelősséget helyettetek. Tudom, szar meg nehéz, de ez van. Sajnálom. Ember vagyok, tele jószándékkal és hibával, őszintén szeretem a szakmámat és titeket is, nagyon (tényleg), de hülye nem vagyok.

Kérjetek, és megkaphatjátok. De kérni és dolgozni kell érte. Nekem is, de helyettetek nem tudok. Mert akkor is kapás lesz a vége, csak nem meg-. Köszönöm.

Mi a baj a jövő könyvével?

Azt hiszem, utolsók közt voltam, akik megnézték a mellékelt videót. Mindig szembejött, aztán valahogy sosem jutott rá időm, de most csak azért is. És a 4 és fél perces film közepén beugrott, hogy mi az, ami nem ok ebben a koncepcióban, és mi az, ami miatt szerintem nem nagyon fog elterjedni a multifunkciós, millió és egy lehetőséget nyújtó olvasókészülékek. Figyelem, szubjektív észrevételek következnek.

The Future of the Book. from IDEO on Vimeo.

Lehet, sőt biztos, hogy konzervatív vagyok, de az olvasás élménye az nálam mindig valami olyasmi volt, hogy csak és kizárólag a szövegre összpontosítva haladok előre, megértve, feldolgozva és újjá gyúrva a benne található gondolatokat. Egy-egy jobb könyv (és itt most nem feltétlen csak az irodalmi értékeire gondolok, lásd például John Lukács könyveit, akit nem rég fedeztem fel magamnak, és nagyon inspiráló, elgondolkoztató dolgokat ír le) nagyot tud lökni rajtam, akár a munkámról, akár tanulmányaimről, akár a személyes életemről legyen szó.

Ha már itt tartunk, akkor az öt szavas játékra gyors reflexió:

  • olvasás: gondolat, kaland, fal, élmény, biztonság
  • kortárs magyar irodalom: nehézség, bizalmatlanság, póz, néhavanegyjó, drága
  • e-könyv: tanulás, tudás, munka, hasznos, sok
  • könyves blogok: unalom, spoiler, nemérdekel, közösség, lehethogytöbbidőtkéneráfordítanom
  • könyvtár: munka, kreatív, menő, zug, prájd

Én nem dobom tovább, mert már nagyrészt kifogytak az emberek, de aki kedvet érez rá, az hajrá, és linkeljen visza, hogy ne szakadjon meg a lánc.

De. Ha állandóan azzal foglalkozom, hogy az adott szöveget (esetenként más) kontextusba rakjam, ábrázoljam, keressem, böngésszem, akkor lehet, hogy magát a szöveget fel tudom térképezni, de hogy a benne lévő koherens gondolatmenet nem lesz az enyém, az fix. Ha az a baj, hogy nem értem a szöveget, illetve nem tudom követni a tartalmát, akkor nem biztos, hogy a szöveggel vana a baj, tehát nem feltétlenül az fog segíteni, ha minden második fogalomnak utána nézek a Wikipédián, YouTube-on stb., hanem megpróbálok hozzá nőni a témához, megalapozni egy olyan tudást, elérni egy olyan érettséget, amellyel már magamévá tudom tenni a művet. Szépirodalmi a példa, ezért könnyen bele lehet kötni: 14-5 éves koromban megpróbálkoztam a József és testvéreivel, hát mit is mondjak, lepattantam róla, mint egy betonfalról. De 3 évvel később újra megpróbáltam, és azóta az egyik kedvencem. A könyvet olvasni akarom, aztán magát a könyvet akarom polcra, adatbázisba rakni, a könyvről akarok beszélni stb., nem pedig a könyvben, az olvasás során akarom mindezt elvégezni. Tudom, vékony a határ, kicsi a különbség, de ott van, higyjétek el nekem (szmájli). Összefoglalva: a jövő könyvével már mindent lehet csinálni, de olvasni a legkevésbé. Valahol olyan ez, mint a telefonálásra alkalmas mobiltelefon, a szövegírásra alkalmas minimalista szövegszerkesztő ésatöbbi. Szerintem nem kell hozzá sok idő, és újra felfedezzük, hogy az ilyesfajta alapvető emberi tevékenységek nem igényelnek akkora apparátust, mint a gyártók, forgalmazók szeretnék. Majd meglátjuk.

Kell-e nekünk Márai program?

  1. Nem olyan könyvtárban dolgozom, hogy igazán mélyen érintsen a dolog.
  2. Inkább venni szeretem a könyvet mint kölcsönözni. Gyűlölök visszavinni egy igazán jó könyvet a helyére (vissza szoktam).
  3. Már a tavalyi Vándorgyűlésen, amikor ujjongva bejelentették, volt egy rossz érzésem, de eddig inkább megtartottam magamnak.

Először is, mi az a Márai-program: évi 900 millió forint a kiadók zsebébe bele, mellette pedig elköltenek még évi 100 milliót a népszerűsítésre, így kijön az évi egymilliárdos összeg. Persze furcsa lenne ez így, mert legutoljára szocializmusnak hívták az ilyen rendszert, így hazudjunk egy kicsit, hátha nem tűnik fel senkinek: adjuk a könyvtáraknak egy listával együtt, hogy mit szabad venni belőle meg, mit nem. Nehogy véletlenül aztán még valami olyasmit vegyenek belőle, ami egy kis vagy a seggnyalásból kimaradt, ún. független kiadó adott ki. Ez sem volt az a nagyon becsületes eljárás, de hát hőn szeretett kulturális igazgatásunktól nem is vártunk mást ugyebár. Élén Piftivel, aki utolsó tollvonással még az NKA maradék becsületét is sikerrel legyalázta.

Hah, de ez nem elég! A kiadók és az Írószövetség többet akarnak, mit többet, mindent. Éhes szájakat kell etetniük, elhozni a világbékét, gagyi, szar könyveket kiadni több ezer forintos áron, csapnivaló fizikai és szellemi minőségben, sátrakat állítaniuk a könyvfesztiválokon, szegény, éhező és kultúrára vágyó gyermekekeket ellátniuk, az oktatást felemelni a világszínvonal felé pár centivel, Audit venni, miegymás.

Persze most kibújt a szög a zsákból: miért kell a könyvtáraknak annyi pénz? Adjuk az íróknak és a kiadóknak közveltenül, meglátjuk, melyiknek hosszabb a nyelve (semmi illúzióm nincsen az MKKE és társaival szemben). A maradékot meg elosztjuk 600 könyvtár között, hogy vehessenek belőle 600 darab 3000 forintos könyvet. Haha. Csak iskolai és kistelepülési könyvtárból többször ennyi van, de nekik nyilván nem kell könyv.

Az a baj, hogy az nem tűnik fel senkinek (és ez a szakmám hibája leginkább), hogy a könyvtárak egy hatalmas olvasói, felhasználói réteget képviselnek. Nem tudok pontos számokat (gondolom, a KI igen), de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha rendesen bánnának az ilyen pénzekkel, akkor a piacot lazán meghatározó tényezőről beszélhetnénk. A könyvtár az olvasóit képviseli, mert már most is az a helyzet, hogy amelyik könyvtárat nem látogatják, az szépen lassan (és inkább előbb mint utóbb) bezárhatja magát. Ez pedig amellett, hogy az igazi érdeklődésre számot tartó könyvek vásárlását ösztönzi, arra is rákényszeríti a könyvtárakat, hogy olyan könyv- és olvasásnépszerűsítő programokat indítsanak, amiknek a kiadóknak inkább örülnie kéne.

A másik bajom az, hogy még az sem sokat segítene, hogyha a könyvtárak kapnák meg a pénzt, mert a kiadók ahelyett, hogy próbálnának alkalmazkodni az új feltételekhez (internet, e-könyvek, olvasókészülékek, olcsón és ingyen – legálisan is! – hozzáférhető tartalmak stb.), igyekeznek az államtól lenyúlt pénzekkel fennmaradni a víz tetején, ami aztán úgyis berántja őket pár év múlva.

De addig azért ugye adunk még pár milliárdot az adónkból?

Debrecenbe kéne menni?

Tegnapelőtt lett vége a Networkshop konferenciának Debrecenben, aminek lett volna egy annyira érdekes része is, amiért megérte volna odautazni egy délutánra Pestről. Király Péter szervezett volna egy workshop-jellegű programozós összejövetelt, ahol konkrét kérdésekre konkrét válaszokat lehetett volna adni (kérdésekre példa itt és itt, Andris pedig külön erre az alkalomra hegesztett XML API-t a konyvtar.hu-ra).

Ehelyett azonban a könyvtáros-fejlesztő párbeszéd folytatása történt meg, leginkább könyvtárosok nélkül. Volt szó autentikációról, könyvtárközi kölcsönzésről, felelősségről, jogosultságokról. Mindez pedig nagyon szép, de mégis van egy nagyon nagy hiba. Az, hogy leginkább olyan kérdéseket boncolgattak, amiket nem nekik, hanem a Könyvtári Intézetnek kell feltennie és megválaszolnia. Persze, ha a könyvtárosok nem határozzák meg, hogy mi kell nekik, akkor a fejlesztőknek kell kitalálniuk, de ugye nem csak nekem fura, hogy a befőtt teszi el a nagymamát.

Ahogy én elképzelem azt, hogy jobb helyeken (Dánia, Svédország, Németország, USA stb.) hogyan működik ez: egy központi szerv, szervezet meghozza az általános stratégiát, amelynek viszont konkrét utasításai vannak a megvalósítási formákra (tehát megmondja pl., hogy központilag kell tárolni a felhasználókat, mégpedig tegyük fel LDAP-val; vagy azt hogy 5 éven belül minden könyvtárnak rendelkeznie kell katalógussal – amely azonban nem feltétlenül saját! -, és ezeknek a katalógusoknak kell tudniuk az OAI-PMH-t), amely formákat a fejlesztők megcsinálnak. Mindemellett pedig megteremtik a jogszabályi, szakmai hátterét ezeknek a fejlesztéseknek (lobbik, képzések).

Az, ami most benne van a könyvtári stratégiában szép dolog, de kicsit nesze semmi, fogd meg jól. 5 évvel ezelőtt buzzwordök, semmi lényeges konkrétum (de, az ODR és a MOKKA bibliográfiai adatainak egyesítése, na most ehhez képest azért elég erősen sulykolják a külön fenntartás szükségességét…).

Valami ilyesmit kéne szerintem csinálni. De megint ott tartunk, hogy semmilyen szakmai párbeszéd nem zajlik nyilvánosság előtt, a tömegek hallgatnak, nem mernek/akarnak beleszólni, részt venni. És ha ez nincs, akkor nincsen használható központi stratégia, és… Önfarkába harapó kígyó ez itt uraim.