Xperia X10 mini pro tapasztalatok

Akartam írni hosszút, de nem megy. Címszavakban.

  • Iszonyat kicsi és szép.
  • A méret miatt mindenképpen kell az a QWERTY-billentyűzet.
  • A WiFi zabálja az áramot.
  • Szép képeket készít.
  • Az Android kúl, csak tanuljam meg.
  • A tapikijelző vicces, még ismerkedem vele.
  • A zenelejátszó nem nagy cucc.

Ha gondolkozol rajta, vegyél. Pro-t. És igaz, nem pro, csak mini, de zseniális ez a film. A buszra figyeljoda.

Malac mesék – gyerekeknek

Vajon mit jelenthet, ha egy phreaker egy könyvtár szolgáltatási rendszerét töri fel? Azt, hogy vagy nagyon-nagyon sok ideje van, vagy 4 éves korában a könyvtárosnéni rendszeresen üvöltötte le a fejét, miközben a keménytáblás Mickey Mouse összegyűjtött kritikai kiadással ütötte a veséjét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Benicia nevű kaliforniai kisvárosban egy könyvtár, amely betelefonálós-mesemondós szolgáltatást létesített kisgyermekek számára (olyan dolgokra kell gondolni, mint “A három maci” stb.)

De ami egy feltörés után következett, az még a Grimm testvéreknek és Andersennek együtt is sok lett volna: vicces kedvű felebarátaink állatok (kutyus vs. malac) közti intim kapcsolatot elemezték, ugyancsak mélyrehatóan. Természetesen a könyvtár, miután egy ilyen módon inzultált 6 éves kislány és anyukája szóltak, hogy ezt azért nem kéne, azonnal eltávolította a “mesét”.

A könyvtárigazgató cserébe elárulta, hogy egy négyszámjegyű kód védi a rendszert, amivel felveszik ezeket a hangfájlokat, és még soha nem törték fel (ez még nekem, mindenféle biztonságtechnikai dologhoz teljesen idióta embernek is nagyon furcsán hangzik, mert azt még én is megtanultam, hogy kétféle számzáras lakatot használó ember van: akinek már ellopták a bringáját, és akinek még nem).

Via Kelt via News.com via MercuryNews.com

Miközben írtam ezt a bejegyzést, állandóan a Malacka és a Tahó: Születésnapi zsúr c. száma járt a fejemben. Fogadjátok szeretettel:

Boldogok a sajtkészítők

Az ilyen punnyadt péntek esték nagyszerűen alkalmasak a kétségeken való rágódáshoz (ahelyett, hogy betennék egy jó filmet, mi? tökéletesen igaz, de ezt osztották, úgyhogy).

Mert nagy ám az öröm a FITT-tel, én sem állok másképp a dologhoz. De. Ez a két betű csúnyán aládtesz, kikészít, és a végén megint csak szívás a vége.

Iszonyatos a bürökrácia. A megalakulási nem-tudom-min nem csináltunk sok mindent, ez tény. Végigolvastunk és megvitattunk egy kb. három oldalas dokumentumot, erről írtunk egy másik három oldalasat, az egész pedig három órán keresztül tartott. Szavazás, SzMSz, hitelesítés. És tegnap megpróbáltam egy nyomorult bankszámlát nyitni, hát nehogy azt higgye bárki is, hogy az csak úgy megy. Nem tudom, hogy én egy ilyen dologra vágytam-e. Remélem, azok, akiknek csináljuk a szekciót, már zökkenőmentesen és adott célra tudják majd használni ezt a hivatalos keretet (amikor Domonkos először kiejtette ezt a két szót, akkor még nem tudtam ez mit jelent, és örültem neki). Lehet, hogy that’s the real life, de engem inkább a Jónást elnyelő cethalra emlékeztet… (Viszont ha tényleg az, akkor még nagy baj nincsen.)

Tovább húzzák azt a bizonyos gúzst. Nemrég állapítottam meg némileg szomorúan, hogy mióta dolgozom, sokkal laposabb lett az, amit ide írok. Nem mert bárki mondta volna, csak kicsit óvatosabb lettem, és mindig egy kis idegenkedéssel fogadom, ha azzal kell szembesülnöm, hogy bizony magasabb pozíciójú emberek is olvassák a blogomat. Mert most már nem csak egy névtelen kis senki másodéves vagyok, hanem egy pályakezdő könyvtáros (igaz, a munkahely már megvan, de ez reflex, vágod). És ezek után meg már (figyeldoda) a Magyar Könyvtáros Egyesület Fejlődő Információs Technológiák és Társadalom Szekciójának titkára. Kis sem fér egy névjegyre, ami önmagában nem baj, de megint egy talicska elvárás és “szabály”. És ha az MKE-nek szólnék be ezután, akkor abban már én is benne vagyok.

Feszültségek és viszályok. Eddig is azt vettem észre magamon, hogy az utóbbi egy-másfél évben egyre könnyebben önt el a lila köd, és azt tudom magamról, hogy olyankor sem én, sem mások nem szeretnek. Eddig is volt egy csomó súrlódás és nézetkülönbség, amit többé-kevésbé lehetett azzal is kezelni, hogy ha nem tetszik, nem nézem. Meg te se az enyémet, és jól vagyunk. Vagy ilyesmi. Tudom, ez nem megoldás általában semmire, de amikor párhuzamosan tíz helyről szívják az agyamat, akkor már erre van a legkevesebb energiám, pedig ehhez kéne a legtöbb. És tuti, hogy a szekció tele lesz feszült szitukkal, nem olyan fából vagyunk faragva, hogy ne (ugye?).

Még több munka. Eddig egy csomó dolgot tettem le az életemben, amiből sokszor nem is volt könnyű kiszállni, de egyszerűen nem éreztem magamat odaillőnek. Most viszont olyan területen jönnek csőstől a feladatok, amit szeretek, méghozzá nagyon (persze ambivalens érzés ez, de még bírható). Plusz ugye az örök suli, aminek meg nagyon hiányzik a laza életérzése, hogy reggel nyolctól esti tízig toljuk a kávés-vörösboros-sörös okosságokat, a vizsgáktól parázunk, de mire oda jutunk, már majdnem jobban vágjuk, mint a tanár a témát.

Gyomorgörcs. Ha egy konzervatív szakma elskatulyáz progresszívnek (és ebben benne van a felháborodástól a fejcsóválásig terjedő reakció is), miközben érzed és tudod, hogy te bizony marha messze vagy attól, amit ma haladónak és progresszívnek neveznek, akkor bárhogy kapálózól, attól még a szar érzés megmarad benned.

Ádám: nem, nem gondoltam volna, de néha elgondolkozom, hogy biztos ezt szerettem volna-e. A klog egy játszótér, örömpálya, amit akkor rontottam el, mikor a 990.hu-nál vettem meg az első tárhelyemet és domainemet (ennek kifejtése messze vezetne, de némi asszociációs készséggel simán a végére lehet járni). Létrehozása pedig (így utólag) tökéletesen öncélú volt, valószínűleg hibáztam, amikor elhittem másoknak – vagy elhitettem magammal -, hogy én bármi mást akartam volna vele, minthogy a felesleges tárhelyemet odaadni másoknak.

Na, rinya off. Holnap új nap lesz, nekiállok tanulni vizsgákra. És kicsit megpróbálom elfeledni ezt a sok gebaszt. Cserébe itt a teljes Beugró sorozat. Megnéztem én, bizony, újra. Vettem új telefont, az Ubuntu szépen bekajolta, így van MP3 lejátszóm is (de az 5110-est ki nem adom a kezemből). Megyek is le a térre haverokkal hallgatni a fifti szentet.

Ősmobil függetlenítése

Tegnap hozzájutottam egy ősi, antennás Nokiához (5110-es a becsületes neve) – ez a negyedik két héten belül. Az egyetlen bibi a kártyaletiltás volt, mivel ez még Westeles volt, én meg csakazértis Pannonnal akartam használni. (Na meg az akksi, mert nem volt már 4 éve használva, úgyhogy juszt is meghalt, de volt gyári pótakksi bontatlanul.)

Kb. egy fél délelőttömbe került végül az, ami maximum 2 percbe tellett volna, de most már teljesen jó. És este el is fogom gyorsan cserélni.

A lényeg az, hogy DCT3-at kell számolni, mert az 10 számjegyű. A DCT4 már 15, és nem lehet bepötyögni. A lépések:

  • szedd ki az IMEI számot (#*06*)
  • tedd be egy generátorba, és számold ki jól (amivel én csináltam, az kb 10 perce még ment, most már 404-et dob az UltraWeb O.o) – Google a barátod

Ez a DCT egyébként a generáció-számozása a Nokiának, és bár nem vagyok retro-technomán (ezért a szóért elnézést kérek Kelttől), de kicsit rosszul esett, hogy nem egy DCT2-es vagy ne adj Isten DCT1-es készüléket sikerült szereznem… :D

Szürreális kaland a Retek utcában

Három mobil másfél hét alatt.

Eddig ez a mérlegem. Na jó, egy kicsit csaltam, az első kettőtől egyszerre szabadultam meg, de azért így sem rossz a tempó.

Viszont ami miatt érdemes ezt megemlíteni, az a harmadiktól való megválás. Történt ugyanis, hogy csöngött a telefon munkából jövet, vettem volna fel, de egy elegánsan ívelt mozdulattal szépen a padlóra (jelen esetben betonra) küldtem a készüléket. És ami korábbi három SonyEricsonomnak meg sem kottyant, az sajnos a Motorolának KO-t jelentett. Se kép, se hang.

Az egész műveletnek (és utána nem kicsit ideges fejemnek) tanúja volt egy kéregető felebarátom, mankóval, testillattal, ahogy azt kell. Amíg így szerencsétlenkedtem a cuccal, odaszólt nekem, hogy: Rossz? Az evidens válasz a Nem b..g, jó, azért örülök neki ennyire lett volna, de egy vállrándítással beértem. Az elkövetkezendő fél percben még háromszor megkérdezte tőlem, hogy rossz-e, majd egy meglepő fordulatot vett eddig eléggé egysíkú társalgásunk. Közölte, hogy háromezer. Mikor nagy nehezen összeállt a fejemben, hogy ez forint akar lenni, és kivételesen ő adná nekem a telefonért, villámgyorsan lecsaptam az üzletre, amit némi fejrázós, féligotthagyós, mutogatós alkudozás után egy négyezres deallel fejeztünk be.

Ami talán nem rossz egy tök használhatatlan telóért. Persze a kártyát is akarta volna mellé, de szerencsére ennyire azért nem tudott jól magyarul (de tényleg… én vagy románnak vagy ukránnak tippeltem), úgyhogy azt szépen kiszedtem belőle, a markába nyomtam a cuccot, és tipliztem. Ettől függetlenül örültem volna, ha nem történik meg ez az egész, bár lehet hogy az esemény valószínűtlensége ennyit megért.