PhD

Azt hiszem, mindenkinek van véleménye köztársasági elnökünk szerencsétlen kimenetű dolgozatáról. Most nekem eszemben sincs még egyet rúgni a földön fekvőbe, megteszik azt sokan, ki higgadtan, ki rögtön kötélért kiáltva, lelkük rajta.

Sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy mi, könyvtárosok, könyvtárak milyen konzekvenciát vonhatunk le ebből a történetből, mert sok olyan részlete van az egésznek, amelyek segítségével magunkat is, meg a környezetünket is jobbá tehetjük.

Az első: Schmitt Pál olyan környezetben írta meg ezt a dolgozatot, amikor még álmukban sem gondolták volna az emberek a mai internet létezését. ’92-ben maximum néhány egyetemi kutatóintézet, tudományos műhely stb. “játszóterei” voltak a számítógép, és az azokat összekötő hálózat. Plágiumkutatás? Online publikációk? Kattintásra könyvtárnyi ismeret átfésülése? Szerintem minimum mosolyogtak volna rajta. Eszükbe sem jutott volna, hogy az mezei újságírótól kezdve a trollokig bárkiből hirtelen filológus lehet, akik szövegösszehasonlítást végeznek. És ez nem Schmitt Pál ügye, hanem mindenkié. Ha a parlament minden tagjának (vagy akár minden vezető beosztásban dolgozóét) összeszednénk a szakdolgozatait, disszertációit, tuti lenne még nem egy hasonló eset. De ugyanez igaz az egész társadalomra, gondoljunk a vásárolható nyelvvizsgákra, érettségikre, jogosítványokra, a kamu szakdolgozatokra. Persze lehet azt gondolni, hogy úgysem bukok le, kisember vagyok, nem számít – de pont arról szól a mostani világ, hogy bármikor kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy akár a szakdolgozatába vagy a doktori disszertációjába kössenek bele – és megtehetik, megvannak hozzá az eszközök, nem kell titkosszolgálat, külföldi könyvtárakba kiküldött megbízó stb.

Izgalmas mellék- és párhuzamos szál, hogy a napokban lezajlott SOPA-háború egyik főszereplője, Lamar Smith (nomen est omen?) kampányhonlapján egy lopott képet használ(t) háttérképként – és ez elég gyorsan ki is derült. Csemege.

A második: a könyvtáros társadalom nem először adta tanújelét a teljes értetlenségnek, töketlenségnek és – bocsánat – idiotizmusnak. Az egyrészt már nagyon-nagyon régi gond, és már ezer éve ki kellett volna harcolni, hogy legalább a szakdolgozatig bezárólag minden publikusan hozzáférhető legyen – basszus, legtöbbünk állami pénzen jár(t) egyetemre -, másrészt ha valami történik, akkor nem a bezárkózás és a visszautasítás, a felesleges bürokrata szemétkedés a megfelelő válasz (és ha nem is az volt – a médiába nem ez jött le, ergo valami nem volt jól). Erre nincs magyarázat, az elmúlt héten a könyvtárosok presztízse óriásit esett, és most nem érdekes, kinek a hibájából. Köszönjük.

És mégis, hogy jöhetünk ki ebből jól?

  1. A társadalmi nyilvánosság előtt – akár erre a példára hivatkozva – kezdeményezni a szakdolgozatok és doktori disszertációk nyilvános hozzáférését (tudom, van nemzetbiztonsági meg gazdasági érdek, persze, de erre nagyon szigorú szabályozást kell összerakni, nehogy aztán mondjuk OV vagy GyF dolgozatai hirtelen beleessenek ilyen kategóriákba is). Van, ahol már van kezdeményezés, de ezt együtt, a könyvtárosoknak kell meglépni.
  2. A könyvtárak szerepét hangsúlyozni a színvonalas felsőoktatásban, ahol az ellenőrizhető és megbízható források találhatók, illetve kifejezetten ilyen típusú munkákra (is) képzett szakemberek várják a hallgatókat, hogy elkerülhessék a későbbi plágiumvádakat.
  3. Az MKE közleményben ítéli el – nem a SOTE könyvtárát vagy könyvtárosait, hanem – azt a fajta hozzáállást, bürokrata szabálykövetést és akadékoskodást, amit sikerült produkálniuk a kollégáknak, ezzel együtt pedig akár egy belső ajánlást ad ilyen esetekre, amelyeket természetesen a felsőoktatási intézmények vezetőinek is eljuttat.

Ha jól csinálnánk, óriási presztízst lehetne csinálni ebből, rászervezve a balesetre egy kampányt. És akkor el is szakadhatunk az elnök személyétől – ugyanakkor megőrizve azt az emléket, hogy bármikor, bárki kerülhet ilyen helyzetbe, tehát nem éri meg a sumákolás -, és általánosíthatunk, hogy a becsületes, sikeres és hosszú távú munka elengedhetetlen kelléke a könyvtár és a könyvtáros.

Képek: Maximida Seminars, [origo]

A jövőről

Az idei vándorgyűlésre a FITT igyekszik megint kicsit kimozdulni az eddigi keretekből, és egy olyan rendezvényt szervezünk, ami remélhetőleg továbbra is kifelé mutat a szarból. A témát tulajdonképpen csak az utcáról kellett felvenni, azaz olyan, a weben túl- könyvtároséknál meg igencsak alulhájpolt témáról van szó, ami bár megjelent pár helyen, de még mindig hipster-téma, legalábbis MKE-szinten. Persze mindig van néhány szó arról, hogy ki mit gondol erről, de konkrét témák kifejtése, végigrágása a K2 szakmai műhelyen kívül nem igazán történik.

A FITT idei témája a könyvkiadók és a könyvtárak kapcsolata lesz. Ez a téma első látásra eléggé lerágott csont már, de ha aktuális kontextusba tesszük, akkor azért lehet még mi újat mondani róla. Az új típusú problémák mondjuk idén év elején kezdődtek (ha a Kiss Gábor-féle minősíthetetlen megnyilvánulásokat nem számoljuk), méghozzá a Harper-Collins üggyel, amelyben egyébként pont hétfőn nyilatkozott az ALA: egyelőre különösebb sikerek nélkül, de perspektivikusan folynak a tárgyalások. (Megyek államtitkárnak, látom, a szókincsem megvan már hozzá…)

A második lökést Bodó Balázs A szerzői jog kalózai című műve adta, és rengeteg olyan gondolatot tartalmaz, amely a jövő tervezésekor nélkülözhetetlenek lesznek, mindenképpen kötelező olvasmánnyá tenném legalább könyvtár szakon, de inkább még középsuliban, valami társadalomismeret jellegű órán.

A harmadik probléma, hogy még mindig nem igazán lehet tudni, hogy mit is akar a könyvtáros szakma magával csinálni 10 év múlva, és ennek érdekében mit is óhajt tenni. Az MKE-nél ugye nyilvánosan semmi nem jelenik meg, a Könyvtári Intézet és az OSZK hallgat, és úgy általában csönd van.

Ezt a hármat, ha összerakjuk, akkor pont kijön belőle egy (remélhetőleg) kellemes sörözős beszélgetés a pécsi Minaret étterem kerthelyiségében (ez nem reklám, hanem információ) a vándorgyűlés első estéjén, csütörtökön. A cél, hogy a kiadók és a könyvtárosok legalább meglássák egymás platformját a digitális kultúra területén, még ha közös nézőpontot nem is találnak majd. (Sajnos, erős a félelmem, hogy semmi nem lesz, mert az aggresszív hajtépés vagy a kedélyes mellébeszélgetés fog menni, de adjunk egy esélyt a gyereknek.)

A beszélgetéshez viszont nem árt egy kis előzetes gondolkodás, ami alapján el lehet indulni. Mivel elég kevés az együtt töltött idő, ezért nagyon jó lenne, ha nem az alapvetésekkel menne el az este (ki mit csinált eddig, mit csinál most – ezt azért kb. tudjuk), hanem érdemi problémákról beszélnénk – a jövőt illetően.

Mint minden (jövőbeni) résztvevő, én is igyekeztem végiggondolni, hogy mit is tartok erről, és a következő dolgokra jutottam (elnézést kérek, ha ismétlem a korábbi bejegyzéseim bizonyos részeit):

  1. A könyvtár alapvető feladata volt és lesz a felhasználó és az információ, a tudás közötti távolság lerövidítése és ha lehet, megszüntetése (ergo, nem mi vagyunk a Szent Grál őrzői). Minden, ami ezen túl van (adatkezelés, informatikai és információelméleti megoldások, kiegészítő szolgáltatások, infrastruktúra, fizikai környezet, szervezeti felépítés, jogszabályi környezet), ennek a szempontnak a szolgálatában kell, hogy álljon.
  2. Amikor megjelent az internet és a digitális kultúra, ez a lecsökkentendő távolság potenciálisan nullára csökkent. Azaz, az esetek – most már – döntő hányadában nem kell könyvtár, hogy valaki megfelelő minőségű tartalomhoz, tudáshoz jusson. A maradék eseteket pedig a művek, információk jogi tulajdonosai – jellemzően a kiadók – nehezítik meg, tiltva a másolatkészítést, a digitális tartalomszolgáltatást etc. Azt hiszem, nem nehéz belátni, hogy ha a tartalomszolgáltatás en bloc átáll a digitális pályára – és ez nem hogy reális veszély, hanem maga a valóság -, akkor egy szereplő biztos potyog a történetből, és az a könyvtár lesz, ha nem tudja megtalálni az új szerepét az új világban.

Tehát a jövőben olyan típusú átalakításokat kell elvégezni, hogy:

  1. Csatlakozási felületet nyújtsunk a tartalomelőállítóknak (szerzők, kiadók) – ehhez egy LibraryThing-féle központi rendszer nagyon is alkalmas lenne.
  2. Digitalizáljuk a teljes magyar nyomtatott kultúrátez, szerény számítások szerint is kisebb összeget igényelne, mint a TÁMOP/TIOP pályázatra szánt éves összeg.
  3. Erős összefogásokat kell elindítani, ne adj’ Isten, központosítani, méghozzá egyetlen szempont szerint: a szolgáltatási hatékonyság növelése érdekében. Valami eszementen jó válságmenedzser kéne, akinek teljhatalma van a szakma felett, és bár véres kézzel, de átsegíti a szakmát ezen a holtponton. (Ez a legesélytelenebb része a történetnek, és mielőtt bárki belémkötne, igen, vállalnám, hogy esetleg én is potyogok – miért ne, ha 10 év múlva egy prosperáló szakmába térhetek vissza?)

Érdekesség: 2006-ban (majdnem pont 5 éve) ment körbe egy kérdés, hogy milyen lesz a kultúra 2015-ben. Izgalmas visszaolvasni.

Tessék figyelembe venni, hogy ez egy (végtelenül szubjektív) vélemény, úgyhogy vitatkozni lehet, bunkózni nem. Mindenki, aki érdeklődik a téma iránt, és szeretne jönni, meg van hívva egy közös virtuális beszélgetésre. Ennek keretében lehet kommentelni vagy saját bejegyzést írni, a kérés csupán annyi, hogy linkeljetek vissza erre a bejegyzésre, hogy lehessen egy helyen követni a párbeszédet.

(Kép: Safegrowth)

Az ekönyv-használók nyilatkozata

A nagy felhajtásból azt hiszem történelem születik, legalábbis ha ezt valahol kodifikálni fogják (és amennyire vehemensen vetették bele magukat a kollégák, még akár törvény is lehet belőle, adja az ég), akkor az nem kis tett lesz.

Az elektronikus könyvet használók emberi jogi nyilatkozata (Ádám, köszönöm a segítséget, ez így nagyon hülyén hangzik, kell majd valami rövidebb megnevezés – szabadságnyilatkozat?) arról szól, hogy mit nem tehet meg a kiadó azzal, aki megvett egy elektronikus terméket. Nemrég jól elvitatkoztunk itt egy kommentelővel, hogy mennyire hasonlít-nem hasonlít egy ekönyv meg egy szoftver, hát kicsit gondolkoztam rajta:

  • Az ekönyv nem eszköz, amivel elvégzünk feladatokat, hanem maga a feladat.
  • Az ekönyv mindig magában hozza az elsődleges értékét, nem az általa létrehozott mű képviseli a fő értékét (szakkönyvekre, játékprogramokra ez nem áll, az igaz).
  • Az ekönyvhöz sokkal inkább emocionális alapon viszonyulnak a tulajdonosaik, mint egy programhoz, legalábbis ha a hagyományos könyvekből indulunk ki.
  • Az ekönyv előállítása (általában) más jellegű, mint egy programé. (Keltnek megadom a kivétel jogát a detektívtörténetekhez és a szerepjátékokhoz.)
  • Az ekönyv sokkal inkább kíván meg céleszközt, mint egy program (általában véve). És a céleszközökben is jóval kisebb a választék (arányaiban nem is fog változni már szerintem).
  • Még ötlet?

Szóval, a nyilatkozat azt a pár szempontot fekteti le, hogy a könyvvásárlóként szerintem milyen jogok illetnek meg, legyek természetes vagy jogi személy. (Bocsánat, nem vagyok jó angol jogi terminusokban. Most úgy angolban sem éppen. Nem megy. Valaki majd mélben/kommentben javítson.)

Minden ekönyv használóját a következő jogok kell, hogy megillessék:

  1. Az ekönyv használati jogát olyan irányelvek alapján, amelyek biztosítják a hozzáférést a korlátozások helyett.
  2. Az ekönyv használata bármilyen hardver- vagy szoftver-környezetben, az olvasó saját szabad döntése alapján.
  3. Az ekönyv tartalmának szabad feldolgozása, idézése, nyomtatása és megosztása a fair use és a copyright elveinek alapján (ez kb. a jelenlegi szabályozást jelenti!)
  4. Az ekönyv tulajdonosa élhessen a first sale jogával a digitális tartalom esetében is (gondolom ennek a szagára is meghülyülnének a kiadók, úgyhogy el sem merem mondani, mi ez, mindenki olvassa el magának).

Hiszek az információk és az ötletek szabad piacában.

Hiszek abban, hogy a szerzők, az írók és a kiadók számára is hasznos, ha műveik a technikai eszközök lehető legszélesebb skáláján hozzáférhetőek. Hiszek abban, hogy a szerzők, írók, kiadók gyarapodnak azáltal, ha a lehető legnagyobb szabadságot adják meg olvasóiknak, hogy hozzáférhessenek, feldolgozhassák és megoszthassák a tartalmakat a többi olvasóval, segítve ezzel, hogy a tartalom újabb befogadókat és piacokat érjen el. Hiszek abban, hogy az ekönyvek vásárlóit megilletik a first sale jogai, mivel ezek a művek az irodalom, az oktatás és az információk hozzáférésének sarokkövei.

A Digital Rights Management (DRM, digitális jogkezelés), hasonlóan az illetékhez, gátolja a gondolatok, az irodalom és az információk szabad áramlását és cseréjét. Ez pedig, a jelenlegi licensz-szabályozáshoz hasonlóan, azt okozza, hogy az olvasók sosem fognak teljes tulajdonjogot szerezni az általuk vásárolt olvasókészülék felett. Ez pedig elfogadhatatlan az ekönyvek esetén.

Olvasó vagyok. Mint ügyfél, jogos elvárásom, hogy tisztelettel bánjanak velem, ne pedig mint egy bűnözővel. Mint fogyasztó, jogos elvárásom, hogy a saját döntéseim alapján cselekedhessek a vásárolt vagy kölcsönzött ekönyvvel.

Aggódom az információhoz és az irodalomhoz való hozzáférés jövője miatt. Arra kérek minden olvasót, szerzőt, kiadót, terjesztőt, könyvtárost, szoftverfejlesztőt és készülékgyártót, hogy támogassák az ekönyv használók szabadságnyilatkozatát.

A jogok téged illetnek meg. És most a te feladatod jön: terjeszd ezt a kiáltványt, másold át az egész bejegyzést, egészítsd ki a saját gondolataiddal, módosítsd, ahogy jónak látod. Aztán küldd tovább Facebookon, Twitteren (#ebookrights címkével), emailben.

Az írás a cc0 jog alá esik. Terjeszd!

Kép: Portland Public Library Blog

Szemezgetés az ALA-hírlevélből (01.14.)

Sajnos tegnap nem volt már energiám nekiállni/ülni, de most akkor jöjjön egy rövid válogatás az ALA hírlevélből. Persze ennél sokkal több újdonság, érdekesség van benne, úgyhogy érdemes átkattintani az eredetire (is).

Letartóztatták a New York állambeli Salemben könyvtári wifin pornót nézegető bácsit, aki zárás után, a könyvtár épületén kívülről csatlakozott a hálózatra, hogy ott tiltott tartalmakat érjen el.

Aztán született egy kitűnő bejegyzés a ReadWriteWeben arról, hogyan állítsunk magunak össze villámgyorsan, 13 lépésben cheatsheet-et (talán a puska a legjobb szó rá, a legjobb magyar példa szerintem Rabbit nemrég készített instant-helpje) adott témában egy raklap social média eszközzel. Röviden külön is össze fogom foglalni.

Rövid átvezetőként ajánlom az internet történetének 8:10-es videó-összefoglalóját, és egy puskát arról, hogyan lehet gyakorlatilag bármit (na jó, Túrórudit azt nem) embeddelni egy weboldalba.

Érdekes fordulat a szerzői jogi háborúban, hogy a YouTube az olyan klippekben, amelyekbe jogvédett hanganyag szerepelhet, nem engedi meg a hang bekapcsolását, azaz kép van, hang nincs. Számomra ez egyelőre inkább vicces, mint szomorú, de nyilván megvan erről az arra hivatott embereknek a különvéleménye.

Aztán egy tök fölösleges, de jó hangzik kategóriás hír: megszületett a szöveget a hanggal szinkronban tartó Apple alkalmazás, azaz ahogy megy a hangoskönyv szövege, úgy lapoz az e-olvasó (esetünkben iPhone/iTouch) képernyője. A cucc neve az iClassix, és a Librivox közösség ötlete alapján jött létre. Egyelőre alkalmazás még nincs, csak hír.

Ennél nagyságrendekkel fontosabb, hogy a nagy felháborodást kiváltó OCLC korlátozás kijavítására, megvitatására fórumot hoztak létre, így a könyvtárosok és könyvtárak bevonásával át fogják nézni és ajánlásokat fognak írni a WorldCat rekordjainak szolgáltatásához. Ez a hír is meg fog szerintem még érni egy misét.

A Google tovább terjeszkedik: a Google Earth-ön ezentúl nem csak utazgatni lehet, hanem múzeumot is látogatni. Elsőként a madridi Prado 14 festményéből (többek közt Boschtól, Goya-tól és Velázquez-től) álló kollekcióját lehet megnézni – 14.000 megapixeles felbontásban. A képek a Google Earth-ön fognak megjelenni, külön layerként. A szerződést tegnapelőtt írták alá, és egyelőre a Google nem tervezi, hogy további múzeumokat fog bevonni a programba (egyelőre). Azért annyi szkepszis engedtessék meg nekem, hogy ez kicsit olyan, mint az e-könyv: soha életben nem fogja pótolni semmi az érzést, ahogy az ember a Prado előtt áll.

A végén pedig levezető mókának ajánlom a baconnel töltött könyv legendáját és társait.

Update: persze erről lekéstem, Csabáék már régen kitették.

Photo credit: lusi

Őrző-védő

Általában azt szokták mondani a K2-re, hogy már csak azért sem jó, mert nem őrzi meg a hagyományokat, az emberi értékeket, a munkatársakat, a dokumentumokat, hanem mindent dob ki a szemétbe.

Első körben talán csak annyit, hogy remélem lejött annyi már a klogról és környékéről, hogy ez azért nem egészen így van. Szükség(ünk) van hagyományra, emberi munkára, dokumentumra, papírra (még ha ez nem is jött le mindenkinek), mert enélkül szart sem érünk. Már bocsánat.

Ám (ez egy jó szó, ezentúl többet kéne használni…) az már nagyon nem mindegy, hogy mit is őrzünk meg. Mert persze, a nemzeti könyvtár az csak gyűjtse szorgalmasan a könyveket, de egy szakkönyvtár vagy egy felsőoktatási könyvtár esetében nem vagyok erről annyira meggyőződve. Magyarán ott lazán bele kéne férjen a keretbe, hogy szinte kizárólagosan elektronikus dokumentumokat szolgáltassanak. Aki ezt nem érti, az nem volt egyetemi hallgató a 21. század küszöbén (jujj, micsoda áthallások… beküldöm az ÉS-be vagy Mancsba, tuti sikere lesz).

De most kivételesen nem is a formáról, hanem a tartalomról szeretnék kicsit értekezni, magyarán a gyűjtőkörről, ahogy azt könyvtármenedzsment órán hallottam volt (ott még olyan is volt ám, hogy magnókazetta és bakelitlemez, bizony! – utóbbi különben tényleg nem hülyeség, de most nem erről). Ezen belül pedig arról, amiről Kelttel és Gazzsal beszéltünk múlt héten sörike mellett, valamint most Caracallánál is kidobta a gép: kéne archiválni elektronikus dokumentumokat is. Mármint programokat, játékokat ésatöbbi. Konkrétan Gazs írása kapcsán bukkant elő a kérdés, miszerint manapság alig lehet hozzájutni olyan ’90-es évek eleji információhoz, amelynek nem jutott kiváltságul a nyomda, lemezkiadó stb. (Bár sokszor már azokhoz sem, de ez megint más kérdés.)

Abban megállapodtunk, hogy ma Magyarországon nincs olyan könyvtár, amely gyűjt számítógépes játékokat. Ezt én annak a tendenciának tudom be, aminek köszönhetően nem fogalkoznak erotikus (pornó) művekkel, képregénnyel és animációval stb. (Kivételek természetesen vannak, a Francia Intézetnek pl. tök jó képregénygyűjteménye van – bár ezt nem írják ki valamiért… -, a MOME-n előfordulnak kifejezetten pornó kategóriás albumok és képregények is, de ebből sajnos nem lehet semmiféle következtetést levonni.) Ezek mind alacsonyrendűnek tartott, egyáltalán kultúrának nem nagyon nevezhető alkotások, ezeket nem hivatott megőrizni a könyvtár.

Kiegészítések: anno volt szó a Katalisten egy kezdődő fanzine-gyűjteményről. Legutoljára február végén hallottam róla, sajnos azóta sem… Emellett nem is olyan régóta épül a kiberkultúra emlékműve, tessenek csak befelé, világszenzáció! És nehogy kifelejtsem a MEK projektjét, a MIA-t, a Magyar Internet Archívumot, ami aztán kalciumhiányban kifulladt (bár májusban még volt frissítve).

De ha nincs, attól még lehet. Szerencsére a számítógépes játék is az a műfaj, ahol nem hely kell, hanem vas (azaz nem fizikai tér kell hozzá, hanem sok tárhely egy szerveren), így első nekifutásra mondhatjuk azt, hogy elég a lelkesedés is hozzá. Ebből pedig van elég az esetek nagy többségében.

Ezért úgy döntöttem, hogy a klog mint olyan belép a “valódi” könyvtárak körébe, és elkezdünk építeni egy elektronikus könyvtárat – számítógépes játékokból (btw a MOME Könyvtár kompetenciájába is tartozhatna… ezt még meg kell rágni). Egyelőre most csak az elhatározás van, meg az hogy kb. kik lehetnek az érdekeltek, de szerintem ez lehet annyira közérdekű és unikum, hogy aki hallja, átadja. Úgyhogy nosza. Érdeklődő emaileket, kommenteket stb. várom ám!

És ha már könyvtár, nem tudok szó nélkül elmenni az újabb IgNobel-díjas ötlet mellett: ez a könyvtári kölcsönzések után fizetendő jogdíj. Sajnos az a bizonyos szó, ami kikívánkozik belőlem, az nem illik bele a blog profiljába, így nem lesz olvasható. Érdemes helyette Caracalla fent linkelt bejegyzését elolvasni, ő el tudja mesélni ezt jól. Én már csak ennyit tudok hozzátenni:

Update: az xkcd (már amennyire) vonatkozó képregényét kifelejtettem persze, annyira akartam embeddelni.

Válasz: “Ingyen” tudás angolul

Kommentelni akartam, de ez hosszabb lesz. Előre bocsátanám, hogy itt olyan kérdések lesznek, amely elsősorban személy, és másodsorban pénzkérdések, így lehet, hogy néhányan újfent meg fognak neheztelni rám. Tőlük elnézést kérek, meg azt, hogy most ettől tekintsünk el – amíg nem tudom íráskészségemből tökéletesen kiküszöbölni a kontrolláhatatlan szubjektivitást, addig sajnos ilyen lesz.

Kelt cikkét olvasgattam az origón, és közben buzgón bólogattam: igen, ezt így kell csinálni. Nekem is pont ilyesmik járnak az eszemben, és végül is amit leír, az egyáltalán nem valami egetverő vagy meglepő újdonság, hanem az eddigi folyamatok természetes következménye (Kelt, ne haragudj, de gondolom ezzel te is így vagy…). Ezerrel zakatol az USÁ-ban a távoktatás és a nyomtatott tananyag helyét villámgyorsan veszi át az elektronikus. Ezek után már várható volt az ilyen jellegű archívumok létrejötte. Úgy néz ki, ott már csak tényleg az a legnagyobb probléma, hogy OSS-rel oldják meg a kérdést, vagy vegyenek meg egy olyan volumenű szoftvert, mint a Voyager. (Azzal tisztában vagyok, hogy nem ennyire rózsaszín onnan a kép, de most nem ez a lényeg.)

Tavasszal voltam az Ariel dokumentumküldő szoftver bemutatóján és a digitális technológia helyéről a könyvtárban Debrecenben. Mind a két rendezvény elvileg pont erről a kérdésről szólt volna, azaz ennek a magyar vetületéről. Mi ugyanis ott tartunk még, hogy óvatosan el kezdtünk létrehozni egy-két elektronikus archívumot, repozitóriumot. A köztudatban valószínűleg nagyon-nagyon kevés van (amiről tudnak az átlagemberek), oktatási elvétve (Debrecent szoktuk emlegetni ugye, mint példát, de ott van már Veszprém is, és biztos vagyok benne, hogy keveset kéne keresgélni, hogy előbukkanjon még pár), végül pedig közhasznúból, közérdekűből az FSZEK és az OSZK gyűjteményei az ismertebbek.

Viszont amiről végül szólt számomra, az a szerzői jog hihetetlen módon kitalált hurkai és csapdái. Elrettentő példának álljon itt az egyik kedvencem: könyvtárközi kölcsönzés esetében ha a küldő könyvtár fénymásolva küldi a kért dokumentumot, akkor azt tiszta szívvel lehet továbbsokszorosítani, míg ha elektronikusan, beszkennelve küldik, akkor már azzal törvénysértést követ el a könyvtáros a kinyomtatja, csak és kizárólag monitoron lehet nézni.

Kocka olvasóimnak: nem mindenkinek van olyan mobil eszköze, amivel bárhol lehet olvasgatni a szöveget, és van aki szeretné összefirkálni (aka jegyzetelni) a cikket – szóval tekintsünk el attól a verziótól, hogy bőven elég a képernyő.

Hogy miért ilyen az egész nálunk, arról Szinger András, az Artisjus jogásza mesélt nagyon érdekeset Debrecenben, lényege az amerikai és az európai szerzői jog különböző fejlődése (ezt nem írtam le, úgyhogy ne ott tessenek keresni).

Szóval, az egyik része a szerzői jogi törvény. A másik fele viszont már kőkeményen az emberi tényezőktől függ:

  • A felső vezetés (minisztérium, KI stb.) képtelen arra, hogy normálisan összefogjon és koordináljon egy ilyen feladatot, gyakorlatilag minden könyvtár saját hatáskörében és belátása alapján cselekszik. A NAVA, NDA pedig nagyon szép dolog, olyan mindkettő, mint két szép, aranyfüst-lemezzel borított lufi. Aki bebizonyítja nekem, hogy ennek ellenére csokitorta, az kap egy szeletet.
  • A “középvezetés” (könyvtárigazgatók, könyvtárvezetők, egyes esetekben -fenttartók), akik megint ugyanazt csinálják, mint az integrált könyvtári rendszerek (IKR) bevezetésekor: mindenki a saját feje után megy, nem keres kapcsolatot, kapcsolódási lehetőségeket más könyvtárakkal (akár az ország másik végében), így nincs pl. egy átfogó egyetemi (felsőoktatási) hálózat, vagy az egyes szakterületek könyvtárainak rendszere. Sőt: amik létrejöttek, azok sem lesznek kompatibilisek egymással: van, aki megveszi a szoftvert, van aki OSS-t használ, így megint káosz lesz pár év múlva.
  • A könyvtárosok számára pedig (most a nagy többségről beszélek – nem tudom, van-e rá statisztika, de számomra az átlag könyvtáros 45-50 éves nő) még az IKR is egy misztikum, nem hogy a repozitórium szó. Az, hogy szabvány formátum, adatbázis stb. pedig végképp. Erre a legjobb mérő szerintem pedig továbbra is a web2 (könyvtár2) – bármit jelentsen is az olvasónak -, hiába nem tetszik: olyan alapvető eszköztárat jelent továbbra is ez a fogalom, amelynek használata egyszerűen létszükséglet az ilyen jellegű rendszerek kialakításánál, használatánál. Ez van, ez ellen küzdeni lehet, tenni nem.
  • És végül – ez főleg felsőoktatási könyvtárban, így és főleg a miénkben érződik – nagyon sok múlik az oktatókon is. A belső hatalmi harcok keményen befolyásolják az oktatási struktúrát, ami bizonytalanná teszi sok esetben akár a tanmenetet is, így már a kötelező irodalom kiválasztása is problémás lehet. De ott, ahol nincs is nagy átalakulás (bár a két szintű oktatás…), még ott is nagy gondot okozhat az egyetemi bürokrácia, a tanárok, tanszékek, intézetek szimpla nemtörődömsége, lustasága stb.

Tehát ezért nincsenek még nagyon digitális archívumok, és amik vannak ezért olyanok, amilyenek. A pénzprobléma pedig annyira evidens, hogy teljesen felesleges emiatt panaszkodnom, ráadásul mint mindennek, ennek is van ingyenes megoldása (ez meg megint emberi problémákat vet fel).

És hogy a cikkben említett típusú hang- és videóarchívumokról beszéljünk, attól még nagyon-nagyon messze vagyunk. Szerintem.

Végül pedig egy zárójeles megjegyzés: nálunk egy fél éve elkezdődött egy videó-, kép- és szövegarchívum megtervezése, amely a hallgatói munkákat, tananyagot, könyvtári dokumentumokat tartalmazva, integrálódva a könyvtár rendszerébe és az ETR-be. Ez nem az első próbálkozás a MOMÉ-n, de eddig mindenki belebukott, most megpróbálunk kirukkolni valamivel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kezdeményezés unikális, mert nyilván távolról sem, de azt sem mondanám hogy jellemző. Na, szabadkozásból elég ennyi.

Debrecen, második felvonás

A nap második felében a DEENK főigazgató asszonya, Dr. Virágos Márta foglalta össze a digitált tartalmakról való tudnivalókat, leginkább általánosságokról és nemzetközi tapasztalatokról beszélt, a konkrétumokat ráhagyta az őt követő előadókra.

Takács Margit PhD-hallgató a metadatok szerepéről beszélt az e-dokumentumok elérésében. Meghatározta a metaadat fogalmát (a források másodlagos adatai, amelyeket automatikusan vagy manuálisan adhatunk a tartalomhoz), végül bemutatott pár metaadat-szabványt (OCLC Intercat, Dublin Core, URC – Uniform Resources Characteristic/Citation, TEI – The Text Encoding Initative, EAD – Encoded Archival Description stb.)

Bánkeszi Katalin, az OSZK címzetes igazgatója a digitalizálási projektekről tartott előadást. A Nemzeti Fejlesztési Terv és az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében lehet pénzt kapni ezekre, a TÁMOP és a TIOP keretében.

A nap záró előadása, és az ehhez közvetlenül kapcsolódó műhelybeszélgetés főszereplője Dr. Szinger András, az Artisjus jogásza volt. Két fontos dolog leszögezésével kezdte: az Artisjus nem mumus, ő csak egy tanácsadó szerv, semmiféle jogköre nincsen. A második pedig az, hogy a digitalizálás szó gyűszűvirággal (digitalis) való megmérgezést jelent. Az, amire mi gondolunk, az helyesen digitálás-ként hangzik, és az eredménye digitált anyag. Komolyra véve a szót: többek közt ismertette a jelenlegi szerői jogi helyzetet (nem egyszerű az Európai Unióval együttműködni), ami gyakorlatilag a káosszal egyenlő. Az angol nyelvű törvényeket mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, így lehetséges, hogy pl. Magyarországon lehetséges – egyelőre – a különböző típusú intézmények elektronikus gyűjteményeinek összekapcsolása. Nagy problémát jelent a szerői jog az elektronikus formánál, itt a LAMPS (Libraries, Archives, Museums, Schools, a P rejtély maradt előttem, mert nem tudtam már felírni) kivételt képez, ezek dedikált gépen jeleníthetik meg az adott tartalmat (ld. NAVA-pontok), anékül, hogy azt módosíthatni, illetve másolni lehessen – ezt nevezik display-nek. Kérdésekkel hozzájuk lehet fordulni at info [kukac] artisjus [pont] com. Érdekességképpen még elmondta, hogy mekkora marhaság a copyright a könyveken stb. Ez a cucc az USÁban kellett ’89 előtt, ahol a szerzői jogot is le kellett védetni. Ma már viszont ott is a kontinentális joggyakorlat él, azaz mihelyt leírok már csak egy betűt is, az már az én szellemi tulajdonom, ami a szerzői jog alá esik (sarkított fogalmazás volt, tessék nem szó szerint venni).