Hazudj!

Elég keserves tanulság, de:

Hazudj az olvasódnak. Nem az a fontos, hogy milyen gyorsan és jól tudsz kiszolgálni, hanem az, hogy neked igazad legyen. Ennek érdekében nyugodtan ferdíts a tényeken, misztifikáld a munkádat, hallgass el tényeket, győzd meg magad arról, hogy enélkül nemcsak az ország, de a KULTÚRA (így, nagybetűvel) is összeomlik. Hazudj, hogy a körülmények azok olyanok, amilyenek, neked se hatalmadban, sem érdekedben nem áll rajtuk változtatni, az olvasó meg lesz szíves alkalmazkodni, hiszen nincs más választása, ha igazi kultúrát és tudományt akar. Hazudj neki, hogy az internet az megbízhatatlan vacak, azon csak szemét van, bezzeg a könyvtárak, azok tudják. Sőt, hazudj neki, hogy nem is a kultúra és a tudomány a fontos, hanem a könyvtár, hiszen könyvtár nélkül nincs egyik sem, de a könyvtár kitűnően megvan önmagában is, hiszen ez könyvtár, az meg nem.

Hazudj a fenntartódnak. Nem az a fontos, hogy hány embert milyen minőségben szolgálsz ki, hanem hogy fenntarts egy teljesen lehetetlen rendszert, ami még ráadásul drága is. Hazudj magadnak, hogy nem értesz az informatikához, nem is akarsz, és nyugodtan kiszúrhatják a szemedet bármilyen szarral, mert nem tartozol ezért felelősséggel senkinek, és különben is. Hazudj, hogy nő vagy legalábbis állandó az olvasólétszám, hogy a kölcsönzések nőnek, hogy nem Jókai olvashatatlan ma már, hanem az olvasók idióták, de majd te jól áteneveled őket, csak idő és pénz kérdése. Hazudj, hogy a tudásod korszerű és megfelelő, hogy minimálbérért egy poros és sötét helyen megbízható és lelkes munkaerő vagy, hazudj, hogy veled azt csinálnak, amit akarnak, hogy ott és úgy rúgnak ki, ahol és ahogy akarnak, és ehhez neked szavad sem lehet.

Hazudj a főnöködnek. Nem a munka a fontos, hanem hogy mit tudsz eladni munkaként. Hazudj magadnak, hogy fontos az, amit csinálsz, hogy nem lehetne jobban és gyorsabban végezni az adott feladattal, sőt, más hozzá sem tud kezdeni. Hazudj a főnöködnek, hogy az interneten lévő eszközök drágák és szarok, meg különben sem lehet megtanulni őket, meg úgysem segítenék a munkádat. Hazudj, hogy annyi a munkád, hogy ki sem látsz belőle, nincs időd olvasni, kutatni, fejlődni, sőt már dolgozni sem. Hazudj, hogy ha te nem csinálod meg, akkor senki rajtad kívül, hogy egy címleírás vagy egy katalóguscédula digitalizálása annyira űrtechnika, hogy neki megtiszteltetés, hogy megcsinálod neki.

Hazudj a kollégáidnak. Nem az a fontos, hogy mit gondolsz róluk, hanem hogy még véletlenül se derüljön ki az igazság. Inkább hazudj magadnak is, és ne is gondolkodj, tagadd le az érzéseidet és a meglátásaidat. Hazudj, nehogy kényelmetlen dolgokat legyenek kénytelenek hallgatni körülötted az emberek. Hazudj, nehogy vitázni kelljen, és inkább hazudj, nehogy megsértődjenek, hiszen a konfliktusok felvállalása nem európai dolog, félreértéseket megbeszélni méginkább. Inkább érezd magad jól, menj pogácsázni a folyosóra, és magyarázd el, miért hülye a mikulásgábor.

Hazudj magadnak. Ne nézz szembe a problémáiddal, szajkózd ugyanazokat az érvnek is beállítható hülyeségeket, amikben te sem hiszel jobb pillanataidban, vagy burkolózz fennsőbbséges hallgatásba, hiszen ők nem tudják, te meg igen. Hazudj magadnak, hogy a munkád pótolhatatlan, és nem csakhogy világszínvonalon és egyedülálló módon végzed (mérni sem kell, hiszen olyan jó, hogy nem is lehet), de rajta áll vagy bukik az ország tudományos és kulturális színvonala. Hazudj magadnak, hogy a könyvtári intézmény ne lenne ugyanolyan jól pótolható gyakorlatilag bármivel, ahol tudás van rendszerezve és hozzáférhetővé téve, legyen az fizikai vagy virtuális világ. Hazudj magadnak, hogy csak pár morcos olvasószolgálatos meg a hozzánemértő döntéshozókat károsan befolyásoló sunyi emberek és rendezvények jelentik az igazi problémát, hogy egyébként mind pénzügyileg, mind erkölcsileg példát mutatóan becsületes és jó vagy. Hazudj magadnak, hogy nincs fejlődés, a paradigmaváltást már lemeccselték, nekem nincsen már semmiféle dolgom, beleültem a jóba, csak aztán nehogy változzon valami. Hazudj, hogy élhess, hiszen hazugság nélkül a világ nem marad a helyén, kifordulna a sarkából, és különben is, mi lenne a nagy magyar közös nemtudással?

Kiegészítés: a poszt élesítése után két perccel botlottam bele a tegnapi HVG-véleménycikkbe. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Photo credit: sethskim.com

Reakció

Mikulás Gábor interjút adott a Népszabadságnak. Ez egy olyan mondat, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni a szakma, és ezért aztán már mi, fiatalok sem nagyon. Azért megpróbálom mégis, mert hátha egy kis gondolkozás segít a helyzeten.

Azt szeretném leszögezni, hogy én sem tartom jó ötletnek, hogy most és ebben a formában megjelent ez az interjú, ráadásul ott, ahol. Sőt, bizonyos szempontból egyértelműen elítélendőnek tartom (többek közt még meg sem jelent a cikk, máris gyakorlatilag szétvert egy szakmai közösséget, de nyilván ide fogom írni a mindenféle egzisztenciális problémákat is). Szóval aki emiatt szól majd be, az vagy szövegértési gondokkal küzd, vagy szimplán rosszindulatú.

Viszont: ideje lenne végre szembenézni a ténnyel: megjelent ez a cikk, és most már höröghetünk véres torokkal, de ezek után bármit fog tenni a szakma, az már csak reakció. Sajnos megtettük azt a szívességet Mikulás Gábornak, hogy annyi időt adtunk neki, míg a KIT-es, levelezőlistás figyelmeztetései, beszólásai stb. túljutottak egy határon, és megjelentek az országos sajtóban. És nem azért, mert Gábor az ősgonosz, hanem mert ez volt a folyamat természetes fejlődési útja. Ha nem tetszik törődni a problémákkal, akkor azok túlnövik a t. társaság hatókörét.

Egyetlen értelmes választásunk van szerintem most: amellett, hogy ezt persze le kell reagálni a sajtóban (szakmai állásfoglalás, cáfolás, statisztikák stb. – de ez csak tűzoltás, a pillanatnyi helyzet mentése), azonnal le kéne ülni, és szembenézni a problémáinkkal. Ha ez nem megy egyedül, akkor olyan renitens, szakmán kívüli emberekkel is, mint Mikulás Gábor. És ezt nem ő kényszerítette ki – ezt a szakma önerőből érte el sajnos.

Konferenciákat, egyeztető megbeszéléseket, szakmai fórumokat kéne összehívni. Gyökeresen kéne átalakítani a szervezeti struktúrákat, hogy akik “csak olvassák a Katalistet”, azok is szót kapjanak, szülessenek eredeti ötletek. El kéne törölni a fenébe az összes bürokrata koloncot, amelyek megfojtják a szakmát és a szakembereket – kezdve a minisztériumtól, de sok szinttel lejjebb is elképesztő kiskirályságok vannak. Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével, sőt kicsit belépve a versenyszférába is, mint mondjuk alapítvány vagy kht), és elkezdeni olyan dolgokért lobbizni, amelyek nélkül – úgy néz ki – nem, vagy legalábbis nagyon nehezen tudunk tovább lépni (szerzői jogi törvények módosítása, teljesítménybérezés stb.). És ha már itt tartok, akkor felszámolnám a szakmai sajtót is, és valami működőképesebb dolgot hoznék létre a jelenleg működő 4 folyóirat helyett – állítólag úgyis állandó forráshiánnyal küzdenek.

Meg kéne értetni a kollégákkal, hogy az a munka, amit végeznek nagyon szép – de messze nem elég. El kéne magyarázni, hogy azért a munkáért, amit végeznek, nem biztos hogy úgy és annyit kapnának egy versenyhelyzetben, mint egy jó meleg közalkalmazotti állásban – természetesen van egy csomó mindenki, aki éjjel-nappal dolgozik, de most nem róluk beszélek. (Erről szerintem sokat tudnának az olyan kollégák mesélni, akik cégeknél dolgoznak…)

Kőkemény szabályozást kéne bevezetni a szakmai kompetenciákkal és elvárásokkal kapcsolatban, rendezni kéne a munkaerő mozgását (ld. a magyar – nem magyar állampolgár problémakört), és kis szakma lévén egyáltalán nem látom irreálisnak egy olyan rendszer kiépítését, amely segíti, követi a hallgatót és szakembert az egyetembe való bekerüléstől a nyugdíjba vonulásig.

Ki kéne végre egy rendes stratégiát dolgozni, ami dinamikus, sokkal hosszabb távra tervez, mint nyamvadt 5 év – nem technológiailag, mert az talán 2 évre is merész lenne – de elvekben, programokban, irányokban mindenképp. És olyan emberekkel kéne elkészíttetni és konzultálni, akik tudják, hogy mi történik körülöttük (itt most kapásból 10 nevet tudnék mondani) – de őszintént szólva az egész szakmának kötelező jelleggel előírnám a részvételt -, nem pedig minisztériumi asztal mögül kitalálni a tutit. Sőt, a szervezőnek sem valami életidegen szervezetnek kéne lennie, hanem egy olyan szerves dolognak, mint az MKE, főleg ha fentebb leírt változás megtörténne.

Nem hiszem, hogy bármi olyasmit sikerült itt összeszednem, ami ne fordult volna meg egy értelmes ember fejében, ha kicsit is ismeri és/vagy szereti a könyvtáros szakmát. Szerintem most már nyugodtan tovább lehetne lépni, mert megint csak az idő telik.

És még egy szó a reakciókról: olyan szintű lejáratása történt a szakmának, hogy száz Mikulás Gábor nem tudta volna ezt elérni. Egy nyilvános archívumban mindenki által olvashatók többek közt Molnár Csaba és Horváth Aranka levelei. Ha most valakire dühösnek kell lenni, na akkor az ilyen emberek azok. Vagy nem is tudom. Lehet hogy csak szánom őket.

Mindezt írtam mint a MOME Könyvtár (web)könyvtárosa, az MKE FITT titkára, az élet és könyvtár tulajdonosa és szerkesztője, az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszék hallgatója stb.

És akkor halljuk a többieket.

(Update 09.02.13. – más is hallott a cikkről/olvasta a cikket: CSMKE, 702, Polcológia, Kelt.)

Kedves Egyetemi Könyvtár!

Már egyszer előkerült a blogomon, most egy kicsit más szemszögből szeretném leírni, mi a bajom veled. Röviden: vagy a nevedet változtasd meg Egyetemi Múzeumra, vagy a tevékenységedet igazítsd az Egyetemi Könyvtár névhez.

Nézd meg debrecenieket: igaz, hogy ők is foglalkoznak a régi értékekkel, de nem csak azokkal, sőt elsősorban nem azokkal, hanem inkább a diákokkal. Mert egyetemi könyvtár ők is, ráadásul ők a második nemzeti könyvtárunk is, és mégis.

Hogy van ez? Nekik miért jó csinálni DEA-t, miért jó nekik a diákoknak WiFit adni, és még sorolhatnám? Volt egy nagy ziccered: frissen készült el a nyelvszakok könyvtára a Holdudvar helyén. Bent az egyetem közepén. A szerencsétlen könyvtárosok régi szar gépeken dolgoznak továbbra is, WiFi még a legendákban sem szerepel,* és arra is kíváncsi lennék, hány fok van mostanában ott bent. Végül azt meg meg sem merem említeni, hogy légvonalban 20 méteres körzeten belül még 5 másik könyvtár és a jegyzetbolt van ott.

Bocsánat, megint felhúztam magam. Főleg ezen a cikken, amelyben volt egy ilyen félmondat: “A régi olvasóteremben kialakítottunk egy dísztermet – ilyesmi Európa és a világ nagy könyvtáraiban mindenhol működik -, ahol Lotz Károly freskói alatt ülve nem lehet ugyan interneten böngészni, de az intézmény legértékesebb relikviáit így a nyilvánosság elé tárhatjuk.” Most komolyan: küldetésed három pontjából a legrövidebbel, és funkciód szempontjából a leglényegtelenebbel foglalkozol, szinte kizárólagosan.

Egy ötlet: tessék az egész Ferenciek teri épületet múzeummá alakítani, úgyis kicsi, rosszul kialakított stb. Ezt hallottam, nem én találtam ki. Meghát ez úgyis olyan fontos. Nekünk, diákoknak pedig tessék egy 21. századi egyetemi könyvtárat adni. Mégegyszer: 21. század. Egyetem. Könyvtár.

Vagy ha nem megy, köss valami megállapodást az FSZEK-kel, úgyis odajár a fél egyetem, hogy használhassuk azt saját könyvtárnak.

Köszönjük.

A szerző egyetemi hallgató az ELTE BTK Bölcsészkarának magyar – informatikus könyvtáros szakpárján, mindemellett könyvtáros a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Könyvtárában. Tehát rohadtul elfogult, keresztben, hosszában. Főleg hosszában.

Most pedig éppen kicsit kicsapta nála a biztosítékot a Magyar Narancs cikke.

* Ez azt jelenti, hogy az olvasók nem tudják használni. Az sajnos semmit nem jelent nekünk, ha a doboz ott van, de nem lehet használni…

Öhm… csókolom… elnézést

Nem tudok semmit kinyögni, amikor ilyen szintű dolgokat látok. Magyar nyelvünk reformátorai, szellemi elitünk eljövendő krémje. Fantasztikus. Én ezeket a lapokat előbb tiltanám le a gyerekem előtt, mint mondjuk a goldengate-et.

Le akartam zárni ennyivel a postot, de egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy 12-14 éves kölykök hogyan képesek ilyenek kitalálására… (Update: van köztük 18 is, de ez csak onnan derül ki, hogy odaírta.) Most egyébként tovább gondolva a dolgokat, beugrott, hogy hol láttam ilyen izék készülését. Tavaly nyáron, Kalaznón, ahol szintén van egy eMagyarország-pont, mert van úníjó meg zinternet (legalja.hu). Az egyetlen baj, hogy a felügyelő néninek halvány lila fingja nem volt, hogy a kölykök mit is csinálnak voltaképpen, néha el-el röppent egy bredpit-sóhaj a csajok ajkáról, de nem hiszem, hogy akár ez is eljutott volna az ingerküszöbéig.

Lássuk tehát, mit is tett nekünk jó a gyerekek szempontjából az információs (digitális) társadalom:

  • kaptunk internetet (ha nem is otthonra, de a művházba/könyvtárba stb. valahova biztos)
  • kaptunk digitális fényképezőgépet, így a fotóinkat nem kell mutogatni senkinek, aki esetleg beszólna, hogy hülye vagy fiam, köpöd ki rögtön (ellenben a filmessel, ugyebár – nem hiszem, hogy mindegyik kissrácnak lenne egy színes nagyítógépe otthon ;)
  • kaptunk kúttúrát, tudjuk hogy kell pucsítani az ágyon/falnak támaszkodva, hogy minden kispöcs ránk kattanjon

Bezony, ezt mind adta ám a zinternet meg az állam bácsi. De azt elfelejtette a drága, hogy sajna az nem úgy van ám, hogy az ember alszik egyet a kakaóbiztos billentyűzeten, aztán már tudja is, hogy merről fingik a bolond lyuk. Alapvető kultúráltság meg ilyenek. Internethasználat (értelmesebb dolgokra). Ha az emberek abból indulnának ki, hogy egy olyan eszközt tartanak a kezükben, amit a legnagyobb fejek, emberek, tudósok, menők tartanak a másik oldalon, rögtön motiváltabbak lennének a megismerésre és a jó felhasználásra.

A könyvtárak és a közösségi szoftverel

Egyik kedvenc témám (dr. Fodor János foglalkozik vele egyébként jól ;) a (netes) közösségek, és ezek esetleges kapcsolata a könyvtárakkal. Nos, az ALA TechSource blogján Web 2.0 and Libraries: Best Practices for Social Software címen kikerült egy írás, amely újabb lehetőségeket sorakoztat fel ezen a téren: blog, RSS, podcast, IM, wiki, flickr stb. (és Magyarországon mondjuk rakjuk ide a wiw-et is, mert tuti van benne valami lehetőség, csak meg kéne keresni – de nekem ezt a listát nézve határozottan deja vu érzetem van… ja persze, szájtépés). És ezek mind ingyenesek.

Michael Stephens tanulmánya a michigani Ann Arbor kerületi könyvtár vizsgálatából indult ki, ahol mindenki buzgón blogol. Ez azon kívül, hogy a kétirányú kommunikációt nagyban segíti (sarkítok: lehetővé teszi), nagyban hozzájárult, hogy a Library Administration and Management Association (LAMA) által évente meghirdetett versenyen bekerüljenek a legfelső, 6 millás kategóriába (dollárban, persze), ami egy ilyen nagyságrendű könyvtárnak nem is jöhetett rosszul ; ) A statisztikájuk mindenesetre meggyőző:

Feb 05 Feb 06 % Change
Stat Visits 77277 108601 +40%
Unique Visitors 28206 33518 +18%
Ave. Visits per Visitor 2.74 3.24 +18%
Average Visits per Day 2760 3878 +40%
Pages Per Visit 5.6 17.7 +216%
Registered Users unknown 22272 (over 50% of patrons)

Mindez pedig a fent elsorolt dolgok miatt történhetett meg. Ami szép eredmény, lássuk be. Csókolom, lehet gondolkozni a dolgon…

Ja, igen. Közben a Katalisten meg megy a hőbörgés, hogy ne használjunk Unicode-ot, mert az szarság. Idézek (leszarom a személyiségi jogokat, mert felbaszta az agyam):

Nagyon terjed, hogy egyesek a leveleiket UTF-8 kódban küldik. Rossz szokás. A unicode-ot nem levelezésre találták ki, az UTF-8 kódban írt leveleket pedig a levelezõprogramok nem tudják kapásból olvasni. Van, amelyik kódátállítással olvassa, van, amelyik sehogy. Ha meg az ember ezt állítja be alapértelmezésnek, akkor a kutya közönséges, karakterenként egy bájtos kódok nem olvashatók szimplán.
Le kéne szokni róla.
Aláírás

Gratulálunk. Gyönyörű. A hangnem főleg. Ez volt egy teljes levél. Ehh, már bazmegolni sincs kedve az embernek.