A könyvtárak és az internetadó

Valahogy sem a Magyar Könyvtárosok Egyesületének honlapján, sem pedig a Könyvtárosok Facebook-oldalán nem nagyon téma az internetadó, pedig ha valamivel kéne foglalkozni, akkor ez az a dolog. Pont a könyvtárosok azok a közszférában, akik szolgáltatói oldalról az egyik legnagyobb vesztesei lehetnének egy ilyen jellegű adónak, mégpedig több szempontból.

1. Alapvető fontosságú, hogy minél több szolgáltatásunk, tartalmunk legyen elérhető digitálisan. És ez minél jobb minőségben, minél szélesebb körben valósul meg, annál nagyobb anyagi terhet ró az adott intézményre az infrastruktúra üzemeltetése, a hozzáférésre szolgáló felületek fejlesztése és karbantartása, a kommunikáció stb. Ez havi szinten nem 1-2 GB adatforgalmat fog kitenni, hanem sokat. Bár talán ez az egy tétel könnyen kiküszöbölhető, ha a jogalkotók a közintézményeket kiveszik az adózók köréből. Ha valaki kíváncsi, hogy a saját oldala mekkora adatforgalmat generál, akkor itt lemérheti. A megyei és a fontosabb budapesti könyvtárak oldalainak mérete (a sorrend oldalméret szerint lett felállítva):

  1. Pest Megyei Könyvtár, Szentendre: 681,6 kB
  2. Békés Megyei Könyvtár, Békéscsaba: 1,3 MB
  3. Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen: 1,4 MB
  4. Bródy Sándor Könyvtár, Eger: 1,4 MB
  5. Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár, Szeged: 1,4 MB
  6. Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér, Győr: 1,5 MB
  7. Balassi Bálint Megyei Könyvtár, Salgótarján: 1,5 MB
  8. Verseghy Ferenc Könyvtár, Szolnok: 1,6 MB
  9. Berzsenyi Dániel Könyvtár, Szombathely: 1,6 MB
  10. Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtár, Kaposvár: 1,9 MB
  11. Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár, Szekszárd: 2,2 MB
  12. Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár, Zalaegerszeg: 2,3 MB
  13. Vörösmarty Mihály Könyvtár, Székesfehérvár: 2,7 MB
  14. II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár,  Miskolc: 2,9 MB
  15. József Attila Megyei Könyvtár, Tata Tatabánya: 3,3 MB
  16. Eötvös Károly Megyei Könyvtár, Veszprém: 5,5 MB
  17. Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár, Kecskemét: 6,4 MB
  18. Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont, Pécs: 7,3 MB
  19. Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza: 14,5 MB (A fő bűnös egy 7,5 MB-os fotó, de még a maradék is nagyon sok!)

És:

Külföldön:

2. A fent említett tartalmakhoz történő hozzáférés költsége radikálisan meg fog ugrani. És nem csak azért, mert ezeket általában véve használják, hanem mert azért is, mert a hozzáférhető felületek, források zöme még mindig nem igazán optimalizált. Hatalmas képek, lassú, nehézkes honlapok, nagy felbontással szkennelt dokumentumok: a felhasználó – ha pénzbe is fog neki kerülni, akkor – szívesebben fogja beszerezni máshonnan az információt. Azaz most már nem csak a kissé nehezen (valójában azért elég könnyen) megfogható, prezentálható versenyhátrány fog jelentkezni a nagy tartalomszolgáltatókkal szemben, hanem kőkeményen lehet forintosítani a különbséget. És a felhasználók fogják is.

3. De nem csak a webes felületek fognak megdrágulni. Épp úgy, mint minden szolgáltató, a könyvtárak is rengeteg minden a weben keresztül intéznek: dokumentumcsere, kommunikáció, katalógus vezetése, tájékoztatás, könyvtári internethasználat, szkennelt dokumentumok elektronikus úton történő továbbítása, olvasói kérésre történő kutatás, adatbázisokhoz történő hozzáférés stb.

Ha ezek adatforgalmát összeszámoljuk, és beépítjük a díjainkba (márpedig hacsak nem biztosítanak kivételt a jogalkotók, akkor be kell), akkor a többi pontokban említett díjakkal együtt nagyon meg fognak ugrani a felhasználókra rótt terhek. Ennek eredménye pedig a még nagyobb leszakadás, a szegénység növekedése, a digitális írástudás visszaszorulása, és az általános műveltség még nagyobb fokú csökkenése.

Mit tudunk mi tenni?

    1. Tiltakozni. Nem feltétlenül a tüntetésen (bár arra biztosan sokan felkapnák a fejüket, ha a könyvtárosok felvonulnának), hanem mint szakmai testület. Pl. a szokás szerint hallgató MKE hallathatná végre a szavát, bár ehhez valami háttérmunka sem ártana, mert a jelek szerint ez nem igazán téma, legalábbis a Katalisten összesen egy kérdésre futotta a témában.
    2. Lobbizni. Ha már mindenáron be akarják vezetni ezt az adónemet (és hála a dicsőséges kétharmadnak, gyakorlatilag szinte csak ezen múlik a dolog), akkor el kell érnünk, hogy a közművelődést, tanulást, kutatást támogató szolgáltatások mentesüljenek az adó alól, hogy a szolgáltatások díjaiba ezt ne kelljen beépíteni, mert az biztos, hogy a fenntartók nem fogják kompenzálni az adót.
    3. Optimalizálni (bár ez független az aktuális kérdéstől). Gyakorlatilag minden folyamat, felület, tartalom, szolgáltatás optimalizálható a végtelenségig, hiszen nem csak nekünk, de a felhasználónak is pénzébe fog kerülni. Példának okáért érdemes megnézni, mennyi adatforgalma volt az elmúlt egy évben a MEK-nek: 84 292 GB, ami 12 643 919 forint többletköltséget jelentene a felhasználóknak! Ha ezt le lehet csökkenteni a tizedére-századára (nagy felbontású PDF helyett plain HTML), a forintosítva is jelentős. (Tudom, hogy pont a MEK-nél nem túl szép dolog a PDF-eket számon kérni, és örülni kell, hogy egyáltalán van tartalom, de ez egy nagyon jól mérhető és számszerűsíthető példa.)

Kép: Daniel Broche

A közölt üzenet

Ádám bejegyzését olvastam újra az előző írás kapcsán, és azóta csak egy dolog forog a fejemben: tényleg, mi lehet az az üzenet, amit a könyvtáros szakma ma a magyar nép felé kommunikálni tud?

Nem arra gondolok, hogy Ildikó, 53 éves könyvtáros, vagy Dániel, 24 éves könyvtáros mit tud kommunikálni, mert ezen a szinten szerintem nagyszerűen működnek a dolgok, legalábbis nekem az a benyomásom, hogy 10-ből 8 felhasználó biztos nem távozik csalódottan a könyvtárból, a telefontól vagy a számítógépétől.

Inkább a társadalmi szintű párbeszédre gondolok. Olyan típusú üzenetre, ami jelenleg a politikai pártokon kívül elég kevés szervezetnek van. Talán egy-két nagyobb vállalatnak (vagy ha a reklámot, mint médiát ide értem, akkor gyakorlatilag az egész üzleti szférának), de a civil szervezeteket lámpással kell keresni (kivéve az adó 1%-ának begyűjtése kapcsán, mert ott aztán mindenki tud nyomulni). Nem csak az explicit reklámokat értem, hanem a brandet, a küldetést, a lehetőséget. Mint mondjuk a Magyar Rádió utóbbi pár évben folytatott kommunikációja.

És ha megvan, hogy miről beszélek, akkor rátérhetünk arra, hogy mit is keresek, ez pedig az üzenet. A küldetés, a hivatás, a szolgáltatás, ami egyet jelent a könyvtárral, mint intézménnyel. Ehhez pedig két dolgot tudok példaképpen elővenni: a múltat és a jelent (a jövőt meg keressük ugye). Az elég világosan látszik, hogy a múltból, a hagyományokból megélni nem nagyon lehet (figyelem, még mindig össz-könyvtári szintről beszélek, nem pedig az egyes intézményekről). Ott, ahol ez sikeres, mindig valami korszerű szolgáltatással egészül ki, amely fent tudja tartani a presztízs-funkciókat, mint kiállítások, különleges online és fizikai gyűjtemények stb., lásd Library of Congress, British Library, New York Public Library. Mit mondanak helyette az amerikai könyvtárak? Azt, hogy segítünk az üzletedben, a tanulásodban, bárhol, bármikor megkapod azt az információt, amire szükséged van @ your library. Ja, és van mellé még mindenhol kultúrprogram, fanklub, író-olvasó találkozó, helytörténet és a többi.

A jelen meg… Nem jön a Katalist a postaládámba, csak feedből olvasom. Természetesen nem lenne helyes egyetlen levelezőlistából messze menő következtetéseket levonni, de mivel állítólag ez a lista éri el a legtöbb szakembert az országban, mégiscsak számíthat valamennyire az egész szakma manifesztálódásának. És ha ennek alapján próbálnám megfogalmazni azt, hogy mit közöl a mi hivatásunk a társadalommal, akkor nem igazán jutnék semmire. Sőt, ha azt próbálnám megmondani, hogy mi az ott zajló kommunikáció tartalma, akkor is gondban lennék. Villámgyors témaváltások, nagyrészt támadásokkal, védekezésekkel fűszerezve, mindezt pedig a szakma elenyésző töredéke által. De annál vaskosabban. Egy szóval, a jelenlegi üzenet gyakorlatilag nulla értékű.

Tehát tegyük fel, hogy üres a papírlap, lehet rá bármit írni. Kérdezem az olvasóközönséget (nem muszáj névvel vállalni, lehet kamuemail, kamunickkel), hogy ti mit írnátok Ádám pontjaira: “ha ……….., akkor könyvtár”?

Az én tippeim:

  • tanulás
  • vállalkozás
  • szórakozás
  • kutatás

A hogyanról meg már született nem egy ötlet, lásd Ádám fentebb linkelt bejegyzése, vagy az én 3+ éves írásom.

Arról, meg hogy mi a probléma azzal, hogyha nincsen az üzenet mögött valós szolgáltatás, majd máskor fogok foglalkozni.

Nem önigazolásképpen, de bejegyzés megírása után találtam ezt a blogot, abban is ezt a szöveget:

“Miről szól a határtologatás? Arról, hogy kitűzöl egy hihető célt, a lehető legnagyobb önbizalommal nekiugrasz – és nem félsz pofára esni.”

Ami a lényeg: nem halálugrásokat kell motorral csinálni, csak vállalni a hibákat, és tanulni. Menni fog. Olvassátok hozzá az Elmeeke-t.

Kiborult (már megint) a bili (frissítve)

Andris (nagyon helyesen) belekezdett az UTCA és a könyvtár.hu-kampányba, igazán rendes, olvasható és kielégítő írásokkal. Sajnos egyúttal olyan levesbe sikerült belecsinálnia, ami már sokszor visszafröcskölt.

Most is így lett (korábban hasonló helyzet volt a könyvkiadókkal, bár nem ilyen indítékokból): a bejegyzéssorozat ki lett kiáltva lejárató kampánynak. Ezért gondoltam csak annyit megírni, hogy Andris hajrá, és vigyázz, itt olyan asztal van, amin baromi nagy pénzek cserélnek gazdát, ráadásul jellemzően állami zsebből kerül magánba, ami mint tudjuk mindig kényes kérdés. (Bár ezt te úgyis tudod, így szinte fölösleges is mondani.)

Az e-Corvina Kft. által alkotott Corvina integrált könyvtári rendszerről (és társairól) meg továbbra is az a véleményem, hogy ennyi pénzből legalább sokszor ilyen jót kéne nyújtani (érdekes lenne visszaszámolni, hogy hány könyvtár használ milyen rendszert, mennyi volt a vételi ár, és mennyi az azóta fizetett éves követési díj, amibe mint pár éve megtudtam egy másik fejlesztő cégnél, azért nem sok minden gyakorlatilag semmi nem fér bele – ja, hogy az üzleti meg államvédelmi titok, elnézést). Ha lejárató kampány, miért tartunk ott, ahol (egy működésképtelen MOKKA-val, egy teljesen értelmetlen ODR-rel stb.), és miért igaz minden szava annak, amit Andris leírt?

A TÁMOP környékén elég sok minden kiderült, és persze ezt meg simán le lehet tagadni, mert az árajánlatokat és pontos tartalmukat úgysem fogja senki sem nyilvánosságra hozni… És ott voltam egy ún. fejlesztő-könyvtáros párbeszéden is, amin értelmes párbeszéd helyett (illetve annak elenyésző mennyisége mellett) a többség elmondta, hogy az ő rendszere miért olyan jó. Ezek után nehéz elhinni, hogy bárki bármilyen együtt működést komolyan gondolt. És azt sem árt kifelejteni a történetből, hogy ő az egyetlen a társaságból, aki nem a saját zsebére dolgozik.

És eszem ágában sincs ezt a fejlesztőkre kenni: mint már sokszor elmondtam, a könyvtárosok nemtörődömsége, fásultsága, hozzá nem értése, megalkuvása, önmagukat helyzetbe hozása ugyanúgy felelős ezért a helyzetért mint bárki más.

Eh, nagyon felhúztam magam ezen az arrogáns válaszon… (Alázat, az.)

Ui1: érdemes elolvasni ezt a levélváltást. Csak én érzem furcsának a hirtelen hangnemváltást? Hiába, a tények…

Ui2: most nem lesz komment és kész. Elfüstöltem a mérgem, egy jó ideig nem akarok újra foglalkozni ezzel a kérdéssel.

Ui3: a kérdés margójára fel lehet vésni (és mindenkinek megnézni), hogy egy angol fagyigép/hókotró mire képes (azért ez elég szerencsétlen hasonlatra sikerült, főleg az abból következő eszmefuttatások miatt – ennyire nem tűnik fel, hogy hol van itt a hatalmas nagy baj?). Let me introduce the Copac, íme a statisztika és a fejlesztői blog. Ez pedig nem fagyi és hólapát ellentéte, hanem maszatolós semmitmondás és a teljes nyitottságé.

Ettől a találattól pedig annyira megnyugodtam, hogy megnyitom a hozzászólásokat (Twitteren és Readeren úgyis megoldotta az, aki akarta). Nosza.

Ui4: lehet véleményt nyilvánítani, kirakom ide is.

Loading…

KI versus MKE

Úgy látom, megint darázsfészekbe nyúltam. Kaptam ugyanis jó pár levelet a címben jelzett témakörben, hogy mégis hogyan gondolom az előző bejegyzésben írtakat:

Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével…).

Egyszer leírtam, de aztán gondoltam egyszerűbb, ha ide is kiteszem, mert így ismét mindenki olvashatja (egyébként ott a hozzászólási lehetőség a bejegyzés alján, ajánlom mindenki szíves figyelmébe ;)

Szóval: KI az itt igen, a Könyvtári Intézet volt (az MKE meg a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, de ezt azoknak írom, akik bár nem szakmabéliek, mégis olvasgatják, hogy mi történik itt).

Kezdem az elején egy alapvetéssel: én nem személyek ellen írtam. Tehát ha azt írom, hogy felesleges az MKE-KI kettősség, akkor nem a KI-nél dolgozó szakemberekre gondoltam, hanem az intézményre.

Megmondom őszintén, mit látok gyakorló könyvtárosként a KI-ből (most nem mint Takács Dani írok, hanem mint a MOME könyvtárosa). Ebben lesz szubjektív, de néhány olyan tény is, amit szerintem nehéz letagadni, még ha részigazságok is – és úgy vélem nem feltétlenül én tehetek róla, ha nincs elég infóm – azokat a csatornákat használom (Katalist, kollégák stb.), amikhez bármelyik másik könyvtáros (vagy szakmán kívüli!) is hozzáférne.

Egy olyan valamit, ami hetente küld egy levelet a Katalistre, amit igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy mire használhatnék. Van egy portál, amiről legfeljebb a statisztikai adatokat szoktam leszedni, ha kell a sajátunké. És néha olvashatok olyan katasztrofális összeállításokat, mint múltkor volt az a webes irodalom-összeállítás (honlapszerkesztés, na). De nem többet. Tényleg.

Hiányolom többek közt a folyamatos kommunikációt (és most nem a portálról beszélek, mert az bőven nem elég, és a Katalistes leveleket is hagyhatjuk nyugodtan, mert az is nulla), az olyan fórumok szervezését, amit próbáltam csinálni az MKE FITT nevében – mert úgy érzem, az pl. kifejezetten a KI dolga lenne, nem az enyém -, problémafelvető és -megoldó találkozókat stb.

És mellette itt van az MKE, aminek most már legalább 10 rendezvényén vettem részt, tartottam előadást, hallottam érdekes dolgokat, találkoztam egy csomó emberrel, sőt, részese lehettem egy egyelőre elég erőtlen szerveződésnek is – ld. FITT. (Azzal a megszorítással természetesen, hogy itt is elviselhetetlen a bürokrácia – emiatt érzem erőtlennek a FITT-et, pont azt a rugalmasságát veszíti el általa, ami a legnagyobb előnye lehetne -, a kismillió elnök, titkár, jegyző, gyűlés, jegyzőkönyv – jó, tudom, ez valamennyire állami dolog is, de hatékony szervezéssel ezt ki lehetne valahogy küszöbölni, legalábbis van valami ötletfélém, ami vagy működik, vagy nem.)

Én egy minisztériumi nyúlványnak látom a KI-t, kihelyezve a legmerevebb intézménybe, az OSZK-ba, amit valaha is láttam (na jó, azért máshol is vannak szép dolgok, ld. korábbi csörtémet az ELTE EK-val). Az szép dolog, hogy vannak pénzek, de ezt az MKE is megszerezheti (főleg KI hatókörrel), nem?

Önmagában nagyon jó dolognak tartom, ha van egy ilyen szervezet, mint ahogy elismerem, hogy rendkívül jó szakemberek vannak ott (tényleg, ez nem nyalás, hanem őszinteség). Főleg, hogy most az Ádámmal együtt bekerültem az oktatási részbe is, ahol szintén nagyon rokonszenves és jó szakembert ismertem meg. Nem ezzel van a bajom, hanem hogy emellett van egy olyan szervezetünk, aminek a részei mi vagyunk, amit mi tudunk csinálni, és sokkal közelebbinek érzem magunkhoz. Egyszerűen MKE taggal minden sarkon találkozhatom – és én is az vagyok.

Azt elismerem (és erre utaltam is a bejegyzésben, de aztán nem fejtegettem), hogy nagyon sok előnye is van a KI-nek. Az pl. hatalmas, hogy önálló állásként funkcionál a vezetői tisztje. Hogy szava van a minisztériumban. De ez önmagában még mindig kevés, én úgy érzem.

Amit én el tudnék képzelni (és ez egy nagyon-nagyon-nagyon utopisztikus kép, úgyhogy ha nem tetszik valakinek, szó nélkül elfogadom): a szakállamtitkár mellett van egy olyan ember, akit úgy választanak, mint az MKE elnököt, saját állása van stb. És onnantól lefelé pedig mehetne a hagyományos, választós, megbízós modell, dolgozó könyvtárosokkal. Esetleg még egy testület lehetne az, aki szintén ezért kapja a fizetését. És kőkemény feltételekhez lenne kötve a szakemberi gárda kinevezése, többek közt a szakma támogatása is kellene hozzá. Évenkénti beszámoló (az egész szakmának!!!! ami után nyílt szavazással vagy nem tudom mivel lehetne váltani vagy erősíteni, akár két éves periódusban – ezt úgy értem, hogy egy év szavazása még nem elegendő a megdöntéshez, hanem ha az elsőn megbukik, akkor a második évben valóban repül, ha ismét megbukik – nem tudom, érthető-e, mindegy, ez csak egy hirtelen ötlet volt), folyamatos nyilvánosság stb. – ezek szerintem nem teljesíthetetlen kérések 2009-ben, még Magyarországon sem.

Szívesen folytatom a beszélgetést.

Reakció

Mikulás Gábor interjút adott a Népszabadságnak. Ez egy olyan mondat, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni a szakma, és ezért aztán már mi, fiatalok sem nagyon. Azért megpróbálom mégis, mert hátha egy kis gondolkozás segít a helyzeten.

Azt szeretném leszögezni, hogy én sem tartom jó ötletnek, hogy most és ebben a formában megjelent ez az interjú, ráadásul ott, ahol. Sőt, bizonyos szempontból egyértelműen elítélendőnek tartom (többek közt még meg sem jelent a cikk, máris gyakorlatilag szétvert egy szakmai közösséget, de nyilván ide fogom írni a mindenféle egzisztenciális problémákat is). Szóval aki emiatt szól majd be, az vagy szövegértési gondokkal küzd, vagy szimplán rosszindulatú.

Viszont: ideje lenne végre szembenézni a ténnyel: megjelent ez a cikk, és most már höröghetünk véres torokkal, de ezek után bármit fog tenni a szakma, az már csak reakció. Sajnos megtettük azt a szívességet Mikulás Gábornak, hogy annyi időt adtunk neki, míg a KIT-es, levelezőlistás figyelmeztetései, beszólásai stb. túljutottak egy határon, és megjelentek az országos sajtóban. És nem azért, mert Gábor az ősgonosz, hanem mert ez volt a folyamat természetes fejlődési útja. Ha nem tetszik törődni a problémákkal, akkor azok túlnövik a t. társaság hatókörét.

Egyetlen értelmes választásunk van szerintem most: amellett, hogy ezt persze le kell reagálni a sajtóban (szakmai állásfoglalás, cáfolás, statisztikák stb. – de ez csak tűzoltás, a pillanatnyi helyzet mentése), azonnal le kéne ülni, és szembenézni a problémáinkkal. Ha ez nem megy egyedül, akkor olyan renitens, szakmán kívüli emberekkel is, mint Mikulás Gábor. És ezt nem ő kényszerítette ki – ezt a szakma önerőből érte el sajnos.

Konferenciákat, egyeztető megbeszéléseket, szakmai fórumokat kéne összehívni. Gyökeresen kéne átalakítani a szervezeti struktúrákat, hogy akik “csak olvassák a Katalistet”, azok is szót kapjanak, szülessenek eredeti ötletek. El kéne törölni a fenébe az összes bürokrata koloncot, amelyek megfojtják a szakmát és a szakembereket – kezdve a minisztériumtól, de sok szinttel lejjebb is elképesztő kiskirályságok vannak. Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével, sőt kicsit belépve a versenyszférába is, mint mondjuk alapítvány vagy kht), és elkezdeni olyan dolgokért lobbizni, amelyek nélkül – úgy néz ki – nem, vagy legalábbis nagyon nehezen tudunk tovább lépni (szerzői jogi törvények módosítása, teljesítménybérezés stb.). És ha már itt tartok, akkor felszámolnám a szakmai sajtót is, és valami működőképesebb dolgot hoznék létre a jelenleg működő 4 folyóirat helyett – állítólag úgyis állandó forráshiánnyal küzdenek.

Meg kéne értetni a kollégákkal, hogy az a munka, amit végeznek nagyon szép – de messze nem elég. El kéne magyarázni, hogy azért a munkáért, amit végeznek, nem biztos hogy úgy és annyit kapnának egy versenyhelyzetben, mint egy jó meleg közalkalmazotti állásban – természetesen van egy csomó mindenki, aki éjjel-nappal dolgozik, de most nem róluk beszélek. (Erről szerintem sokat tudnának az olyan kollégák mesélni, akik cégeknél dolgoznak…)

Kőkemény szabályozást kéne bevezetni a szakmai kompetenciákkal és elvárásokkal kapcsolatban, rendezni kéne a munkaerő mozgását (ld. a magyar – nem magyar állampolgár problémakört), és kis szakma lévén egyáltalán nem látom irreálisnak egy olyan rendszer kiépítését, amely segíti, követi a hallgatót és szakembert az egyetembe való bekerüléstől a nyugdíjba vonulásig.

Ki kéne végre egy rendes stratégiát dolgozni, ami dinamikus, sokkal hosszabb távra tervez, mint nyamvadt 5 év – nem technológiailag, mert az talán 2 évre is merész lenne – de elvekben, programokban, irányokban mindenképp. És olyan emberekkel kéne elkészíttetni és konzultálni, akik tudják, hogy mi történik körülöttük (itt most kapásból 10 nevet tudnék mondani) – de őszintént szólva az egész szakmának kötelező jelleggel előírnám a részvételt -, nem pedig minisztériumi asztal mögül kitalálni a tutit. Sőt, a szervezőnek sem valami életidegen szervezetnek kéne lennie, hanem egy olyan szerves dolognak, mint az MKE, főleg ha fentebb leírt változás megtörténne.

Nem hiszem, hogy bármi olyasmit sikerült itt összeszednem, ami ne fordult volna meg egy értelmes ember fejében, ha kicsit is ismeri és/vagy szereti a könyvtáros szakmát. Szerintem most már nyugodtan tovább lehetne lépni, mert megint csak az idő telik.

És még egy szó a reakciókról: olyan szintű lejáratása történt a szakmának, hogy száz Mikulás Gábor nem tudta volna ezt elérni. Egy nyilvános archívumban mindenki által olvashatók többek közt Molnár Csaba és Horváth Aranka levelei. Ha most valakire dühösnek kell lenni, na akkor az ilyen emberek azok. Vagy nem is tudom. Lehet hogy csak szánom őket.

Mindezt írtam mint a MOME Könyvtár (web)könyvtárosa, az MKE FITT titkára, az élet és könyvtár tulajdonosa és szerkesztője, az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszék hallgatója stb.

És akkor halljuk a többieket.

(Update 09.02.13. – más is hallott a cikkről/olvasta a cikket: CSMKE, 702, Polcológia, Kelt.)

Mi lennék ha…

…nem lennék könyvtáros? Nem tudom, egy csomó minden érdekel, de nehéz lenne megmondani.

  • Szeretem az irodalmat és a történelmet, főleg a kettőt összekapcsolni. Sajnos nem vagyok kutatótípus, de ha elkap a hév, akkor egyszer-kétszer sikerül összehozni egy-egy jobb szemináriumi dolgozatot. Na de hosszú távon? Nem hinném…
  • Szerettem fotózni. Főleg gimiben, rengeteget mászkáltunk a természetben, egész napokat töltöttünk a laborban, a vége felé tartottunk szakkört a “kicsiknek”. Aztán mikor visszakerültem Pestre, kicsit még nyomtam (Sydney még adott egy lendületet), de aztán szépen lassan belefáradtam. Amikor időm lenne, akkor szemem nincs. Amikor meg az lenne, akkor épp nincs nálam a gép.
  • Szeretek barkácsolni.  Vésztartaléknak – arra az esetre, ha nem vennének fel egyetemre (két helyre adtam be: német-könyvtár, magyar-könyvtár) – be volt tárazva a bútorrestaurátor szakma. No nem túl komolyan (ha őszinte akarok lenni, az eszembe se jutott, hogy nem vesznek fel, aztán majdnem nem, de ez már másik sztori), de megvoltak a helyek, ahova a fel nem vételről szóló levéllel a kezemben mentem volna.
  • Gimiben foglalkoztam könyvkötészettel. Fantasztikus szakma ez is, sajnos a könyvkötő mester kb. 10. után már nem járt, helyette egy helyi testvér tartotta, oda már kisebb lelkesedéssel jártam. Simán benne lennék ebben a szakmában is, ha szakdolgozatokon kívül mást is érdemes lenne kötni. Főleg kézzel…
  • Miután végeztem, voltam olyan formában, hogy elmenjek bringafutárnak, bár akkor ez még eszembe sem jutott. Most irigykedve nézem őket (akkor is, ha tudom, hogy sokszor mekkora szopóág), legalább bringázni kéne gyakrabban.
  • Állatira szeretek vezetni. Ha nagyon megszorulnék, és lenne annyi pénzem, valószínűleg beruháznék egy járgányba, és mennék taxizni vagy hivatásos vizsgával kamionsofőrnek. Tudom, ez sem leányálom, és főleg utóbbi nem nagyon kedvez a családi életnek, de akkor is vonz.
  • Ha nekifeküdnék az edzés-témának, simán el tudnék menni kosarazni is. Sőt, volt egy idő szintén gimiben, amikor egészen komolyan vettem magam – akkori eredményemen meg is látszott, de aztán sérülés, bajmolódás, leépülés, egy visszatérés, majd feladás. Sajnos.
  • Ezenkívül szívesen megtanulnék programozni, Photoshoppolni és (web)dizájnolni, rendeszergazdálni és autószerelni, sőt még a köztársasági díszszázadba is beállnék (a méretem miatt nem utasítanának el, az biztos).

Mindennek ellenére szeretem a könyvtárosszakmát, és ha nem kényszerítenek, benne is maradok. Lúzer vagyok?