Egy visszalépés margójára

Érdekes eseménynek voltam tanúja az interneten. Olyan eseményén, ami mindenképpen üzenetértékkel bírt.

Azoknak, akik (szerencséjükre) nem, vagy csak távolabbról követik a könyvtáros élet bulvárvilágát, röviden összefoglalnám. A Magyar Könyvtárosok Egyesületének (MKE) alapszabálya (PDF) kimondja, hogy vezető tisztséget csak két cikluson át lehet betölteni, utána köteles lemondani az ebben a megtiszteltetésben részesült ember. Ez egészen fél évvel ezelőttig volt így, amikor az MKE közgyűlése demokratikus keretek közt megszavazta a két ciklus háromra való kibővítést, amelynek hivatalos indoklása azt volt, hogy az Egyesületen belül sok olyan kis, tizenegynéhány fős szervezet van, amely nehezen tudná megoldani a vezetőség cseréjét (ennek egyéb, izgalmas vonatkozásairól most tekintsünk el). Természetesen felmerült a gyanú, hogy az elnökség, illetve Bakos Klára elnökasszony érzi befejezetlennek a művét, és szeretné a felhatalmazását meghosszabbítani. Ezt azonban hivatalosan és nem hivatalosan is tagadták, mondván, hogy tényleg csak a szekciók miatt történt mindez. Ezek után nyilván meglepődtünk, amikor megjelent a jelöltek listája, ahol bizony az elnöki tisztre egyetlen név volt beírva, méghozzá ugyanazé, akié eddig.

Miután feltettem a kérdést, hogy bár tényleg őszintén tisztelem és nagyra becsülöm az eddigi vezetőséget, azon belül Klárát, akivel személyesen csakis rendkívül pozitív élményeim voltak, vajon miért is kellett ezt így kommunikálni, amikor el lehetett volna fogadni azt az érvelést is, hogy vannak olyan befejezetlen feladatok, ügyek, amelyekre pontot kíván tenni az eddigi vezetőség, jobbára kitérő és közvetett válaszokat (képernyőkép) kaptam Nagy Anikótól, az MKE titkárától (amelyeknek értelmezésében is eltér a véleményünk, de hát sajnos valóban nem hangzott el válasz a kérdésemre). Persze a szokásos körök után (udvariaskodás, dicséretek özöne) megkaptam, hogy csak kekeckedem. Nem tudom mennyire számít egy válasz megkapásához való ragaszkodás kekeckedésnek, mindenesetre ki-ki megítélheti magának az imént linkelt beszélgetés alapján. Ha van véleményetek, sok szeretettel várom.

A végső válasz azonban tegnap született meg, méghozzá Nagy Anikó visszalépésének formájában. Ezt pedig nem lehet – szerintem – máshogy értelmezni, hogy a kérdésemre nincsen válasz. Illetve olyan válasz van, aminek a nyilvános leírása helyett inkább lemondanak az eddigi vezetők, mintsem vállalják azt. Ez pedig nagyon szomorú.

A tanulság? Hogy a “nagy” MKE életében közvetlenül továbbra sem kívánok részt venni. Ha igazak azok, amiket hallottam, illetve az ilyesfajta kommunikáció során tapasztalok, valamint az egész egyesület életében látok, akkor rögtön elfog a vágy, hogy a világ másik oldalán, valami teljesen más szakmában folytassam az életemet. (Az viszont már nem az én bajom, hogy nehezen adom fel, így maradok itthon és könyvtáros.) De azt azért le szeretném szögezni az olyan kérdésekre, hogy miért nem mi (illetve én), ha már ekkora a szám: kezicsókolom, nem vagyok még 26 sem, fenekemen a tojáshéj, se tudásom, se tapasztalatom, se érettségem nincs egy ekkora szervezetnek akár az elnökségi tagságához sem. És ha lenne is, nem szeretném, hogy engem is tönkre tegyenek, mint tették azt több fiatal kollégámmal is, akiknek nevét azért nem akarom leírni, mert nekik többet ártanék velük, mint amennyit használnék vele az ügynek.

De tessenek megnyugodni, nem hagyjuk magunkat. Felgyújtani, felszántani, felsózni szerintem nem fogunk, de rendet tenni igen. Ha új szervezet alapításával, akkor úgy, ha nem, akkor meg úgy. De megalkuvás, egyezkedés, egymás kicsinálása, korrupció, kamuzás stb. nem lesz. Nem mintha most lennének, ilyent nem is állítottam sose, de a jövőben is tartózkodni fogunk tőlük, az biztos.

Ami pedig a legjobban fáj: tudom, hogy még egy ilyen szolid véleménynyilvánítás is bántást, sértődést, esetleg dühöt fog gerjeszteni (még ha egy szemöldök-felhúzós “engem ez nem érint” félmondat is lesz rá a reakció, az biztos, hogy a mélyben fortyognak az indulatok). Viszont valakinek meg ki kell mondania, hogy mi van. És ez van.

És akkor jöjjön hát az ár…

Reakció

Mikulás Gábor interjút adott a Népszabadságnak. Ez egy olyan mondat, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni a szakma, és ezért aztán már mi, fiatalok sem nagyon. Azért megpróbálom mégis, mert hátha egy kis gondolkozás segít a helyzeten.

Azt szeretném leszögezni, hogy én sem tartom jó ötletnek, hogy most és ebben a formában megjelent ez az interjú, ráadásul ott, ahol. Sőt, bizonyos szempontból egyértelműen elítélendőnek tartom (többek közt még meg sem jelent a cikk, máris gyakorlatilag szétvert egy szakmai közösséget, de nyilván ide fogom írni a mindenféle egzisztenciális problémákat is). Szóval aki emiatt szól majd be, az vagy szövegértési gondokkal küzd, vagy szimplán rosszindulatú.

Viszont: ideje lenne végre szembenézni a ténnyel: megjelent ez a cikk, és most már höröghetünk véres torokkal, de ezek után bármit fog tenni a szakma, az már csak reakció. Sajnos megtettük azt a szívességet Mikulás Gábornak, hogy annyi időt adtunk neki, míg a KIT-es, levelezőlistás figyelmeztetései, beszólásai stb. túljutottak egy határon, és megjelentek az országos sajtóban. És nem azért, mert Gábor az ősgonosz, hanem mert ez volt a folyamat természetes fejlődési útja. Ha nem tetszik törődni a problémákkal, akkor azok túlnövik a t. társaság hatókörét.

Egyetlen értelmes választásunk van szerintem most: amellett, hogy ezt persze le kell reagálni a sajtóban (szakmai állásfoglalás, cáfolás, statisztikák stb. – de ez csak tűzoltás, a pillanatnyi helyzet mentése), azonnal le kéne ülni, és szembenézni a problémáinkkal. Ha ez nem megy egyedül, akkor olyan renitens, szakmán kívüli emberekkel is, mint Mikulás Gábor. És ezt nem ő kényszerítette ki – ezt a szakma önerőből érte el sajnos.

Konferenciákat, egyeztető megbeszéléseket, szakmai fórumokat kéne összehívni. Gyökeresen kéne átalakítani a szervezeti struktúrákat, hogy akik “csak olvassák a Katalistet”, azok is szót kapjanak, szülessenek eredeti ötletek. El kéne törölni a fenébe az összes bürokrata koloncot, amelyek megfojtják a szakmát és a szakembereket – kezdve a minisztériumtól, de sok szinttel lejjebb is elképesztő kiskirályságok vannak. Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével, sőt kicsit belépve a versenyszférába is, mint mondjuk alapítvány vagy kht), és elkezdeni olyan dolgokért lobbizni, amelyek nélkül – úgy néz ki – nem, vagy legalábbis nagyon nehezen tudunk tovább lépni (szerzői jogi törvények módosítása, teljesítménybérezés stb.). És ha már itt tartok, akkor felszámolnám a szakmai sajtót is, és valami működőképesebb dolgot hoznék létre a jelenleg működő 4 folyóirat helyett – állítólag úgyis állandó forráshiánnyal küzdenek.

Meg kéne értetni a kollégákkal, hogy az a munka, amit végeznek nagyon szép – de messze nem elég. El kéne magyarázni, hogy azért a munkáért, amit végeznek, nem biztos hogy úgy és annyit kapnának egy versenyhelyzetben, mint egy jó meleg közalkalmazotti állásban – természetesen van egy csomó mindenki, aki éjjel-nappal dolgozik, de most nem róluk beszélek. (Erről szerintem sokat tudnának az olyan kollégák mesélni, akik cégeknél dolgoznak…)

Kőkemény szabályozást kéne bevezetni a szakmai kompetenciákkal és elvárásokkal kapcsolatban, rendezni kéne a munkaerő mozgását (ld. a magyar – nem magyar állampolgár problémakört), és kis szakma lévén egyáltalán nem látom irreálisnak egy olyan rendszer kiépítését, amely segíti, követi a hallgatót és szakembert az egyetembe való bekerüléstől a nyugdíjba vonulásig.

Ki kéne végre egy rendes stratégiát dolgozni, ami dinamikus, sokkal hosszabb távra tervez, mint nyamvadt 5 év – nem technológiailag, mert az talán 2 évre is merész lenne – de elvekben, programokban, irányokban mindenképp. És olyan emberekkel kéne elkészíttetni és konzultálni, akik tudják, hogy mi történik körülöttük (itt most kapásból 10 nevet tudnék mondani) – de őszintént szólva az egész szakmának kötelező jelleggel előírnám a részvételt -, nem pedig minisztériumi asztal mögül kitalálni a tutit. Sőt, a szervezőnek sem valami életidegen szervezetnek kéne lennie, hanem egy olyan szerves dolognak, mint az MKE, főleg ha fentebb leírt változás megtörténne.

Nem hiszem, hogy bármi olyasmit sikerült itt összeszednem, ami ne fordult volna meg egy értelmes ember fejében, ha kicsit is ismeri és/vagy szereti a könyvtáros szakmát. Szerintem most már nyugodtan tovább lehetne lépni, mert megint csak az idő telik.

És még egy szó a reakciókról: olyan szintű lejáratása történt a szakmának, hogy száz Mikulás Gábor nem tudta volna ezt elérni. Egy nyilvános archívumban mindenki által olvashatók többek közt Molnár Csaba és Horváth Aranka levelei. Ha most valakire dühösnek kell lenni, na akkor az ilyen emberek azok. Vagy nem is tudom. Lehet hogy csak szánom őket.

Mindezt írtam mint a MOME Könyvtár (web)könyvtárosa, az MKE FITT titkára, az élet és könyvtár tulajdonosa és szerkesztője, az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszék hallgatója stb.

És akkor halljuk a többieket.

(Update 09.02.13. – más is hallott a cikkről/olvasta a cikket: CSMKE, 702, Polcológia, Kelt.)

i(degesítő)wiw és egy olvasói levél

…én nem értem. miért nem működik??? végre újra visszamentem, és alig tudom elérni…

egyre rosszabbul érzem magam a megjelent cikkem miatt. néha az az érzésem, hiba volt az egészet megírni, csak feleslegesen tapostam meg egy csomó ember lelkivilágát és önérzetét. kaptam tegnap egy levelet, amely annyira nem is esett rosszul (örülök minden reakciónak), csak felhúzott, amit kiolvasni véltem a sorok közül: ehh, kis hülye, azt sem tudja, mit beszél. erre két reakciót tudtam volna adni:

  1. fület-farkat behúz, sunyít, igenkérem, az egész csak egy álom, és ilyen nincs is, szép az élet, salala,
  2. vagy csakazértismegaztmondani.

nos, sikerült mindkettő, egy levélben, ráadásul mindkettő igen csak végletesen. tehát, eléggé faszánmegmondósra sikeredett, ami elég nagy gáz (tekintve, hogy az illető könyvtár igazgatóhelyettes asszonya írt nekem…).

tudom, hogy lett volna harmadik lehetőség is, de arra képtelen lettem volna…

elég a picsogásból, lássuk a medvét. az egyik fő kifogási pont a honlap minősítése volt (ezt más könyvtár is jelezte…). idézem: “ezt a munkát nem szabványok, jogszabályok alapján végezzük”. nekem úgy tűnik, hogy nem csak ebben az esetben, de a magyar internet egéz világán különböző okok miatt (nyelv, elszigeteltség stb.) a szakemberek és a “műkedvelők” körén kívül eléggé kevéssé ismertek a különböző szabványok. valahogy ez is úgy nézhet ki szerintem, mint maga az internet is: a könyvtárosok csak mosolyogva legyintenek, ha azt hallják valakitől, hogy nekem nincs szükség információs szakemberre, mert majd a jucika leszedi a zinternetről, és kész. nem róható föl általában ezeknek az embereknek a számlájára ez a hozzáállás, mert nem tudják, hogy valójában micsoda elképesztő méretű az web világa. a gond ott kezdődik, amikor semmit nem tesznek azért, hogy elkezdjék megismerni ezt a világot (a könyvtárosok szempontjából ez dupla haszon, egyrészt rájönnek, hogy jucika ezt nem fogja tudni megcsinálni, kell a szakember, és ezért rögtön nagyobb lesz a becsülete a szakmának…). nekem (nem tudom, mennyire vagyok egyedül ezzel a nézettel) nem nehéz párhuzamot vonni az ilyen emberek között, és azok között, akik a legnagyobb jószándékkal valami teljesen hibás dolgot hoznak létre, egyszerűen azért mert még nem ismerik az ajánlásokat, szabványokat. más dolog egy programozási vagy leíró nyelv szintaktikáját megtanulni és szemantikáját megismerni. példákat sajnos azért nem tudok írni, mert abból egyértelmű lenne, melyik könyvtárról is van szó, és az egész személyeskedő lenne így már szerintem. azt mindenesetre megemlíthetem (mert ez eléggé általános, nem csak ez esetben), hogy a frame-ek (keretek) használata például kifejezetten nem ajánlott (gondoljunk csak a gyengénlátókat és vakokat segítő felolvasóprogramokra: volt alkalmam végighallgatni ismerőseimnél egy-két keret forráskódját…).

befejezésül csak egy-két link:

végszó: az egészben az bánt a legjobban, hogy – a jelek szerint – nagyon kevesen tekintenek erre az egészre akként, aminek én ezt szántam: segítség ennek a szolgáltatási ágnak a felülvizsgálásában, megszervezésésben, hibáinak kijavításában.

visszhangja a visszhangnak

múlt héten kaptam egy adagot (az én észrevételem szerint) az átlagos magyar mentalitásból az arcomba a cikkem kapcsán egy tanáromtól (amúgy minden tiszteletem az övé).

az egyik fő észrevétel az volt, hogy “kár volt megírni a cikket, mert ezt csak a …-félék tudják felhasználni a könyvtárak ellen”, (a … egy név, de csak azért sem írom le, azt hiszem, véres sebeket vakargatnék…) és hogy “én is utálom, ha e-mailon kérdeznek valamit, múltkor is a katalisten jött valami, hát gondolja, hogy válaszoltam rá?”, ráadásul “a könyvtáraknak nem is ez a valódi feladatuk, a felhasználó jöjjön be, ha akar valamit.” kicsit fájdalmasan érintettek ezek az észrevételek, de megpróbáltam higgadtan megfogalmazni válaszomat (ha ott rögtön nem is, mivel egy kicsit elöntött az indulat, és tanári mivolta, valamint az idősebb ember tisztelete nem engedett helyből szóhoz jutni…).

és ha majd holnap megírom a nyelvtörténet zh-mat (amire most éppen tanulnom kéne:), be is gépelem, mert a keltában ugyan fantasztikus kávét adnak (igen, ez reklám…), de számítógép csak akkor van, ha viszek (laptop, jejeje:), internet meg mégúgyse, az ibiben meg nagy a tömeg, és különben sincs wireless kártyám (egyelőre, amig nem veszek, vagy lopok az oszkból, bár ott 50e-t kell fizetni érte, ha nem adom vissza… nem értem, 7500ért már simán lehet venni. hiába, fogadjunk, hogy közbeszerződtek ezek is).

kiegészítés (2006.05.11.): nem írok rá reakciót. nem tudok higgadtan válaszolni.