Érdeklődés hiányában

A tervezett nyári tábor érdeklődés hiányában elmarad. Sajnos.

Nyilván nem volt jó a kommunikáció (bár hogy micsoda hőbörgés tud menni, ha egy fél szó nem tetszik a tisztelt honfitársaimnak…), de valahol mégiscsak kórkép erről az egész társaságról.

A gratulációkat tényleg hálásan köszönöm, csak hát azzal sokra nem mentem… Csalódás ez, nagyon sok szinten és módon.

Őszintén szólva örülök, hogy többé nem vagyok hivatalosan könyvtáros. Eljött az a pont, amikor már csak az érdekel, hogy meglegyen a doktorim, aztán meglátjuk mit hoz a jövő – könyvtárban vagy nem, valószínűleg nem ettől fogom magam jól vagy rosszul érezni. Egyelőre folytatom a tanítást, mert az jó, folytatom a könyvtáram fejlesztését, mert az is jó. Közben meg kezdem megértni a MANDA és a hasonló kezdeményezések pályán kívüliségét: ha valamit csinálni akarsz, azt nem ebben a szakmai környezetben fogod. Ezzel együtt igazából a klogot is lehúzhatnám a WC-n, nagyon lejtmenetben vagyunk, és értelme sincsen sok.

Meglátjuk.

Valami más

Már el nem tudom mondani, mi vezetett ehhez az ötlethez. Egyrészt nyilván a FITT felbomlása és az utána következő semmi bosszantott fel (és az, hogy be kellett lássam, ez a semmi rajtam is jócskán múlt), másrészt már régóta szeretnék valami történést, amihez mintát is találtam a TED-ben és egy olyan angliai rendezvénysorozatban, aminek a neve a világért sem jut az eszembe, harmadrészt pedig olyan körülmények adottak, amiket kár lenne parlagon heverni. Az utolsó érv pedig az, hogy jó lenne valami más. Végső soron az MKE Vándorgyűlés és a Networkshop sem rossz, de egyik sem az, amit úgy igazán élveznék – az egyikhez túl fiatal és szűk érdeklődési körű vagyok, a másikhoz pedig buta. Így maradt az, hogy ki kell találni valami mást.

Ez a más pedig a Klog Nyári Egyetem lesz, amit augusztus végére (22-26.) szervezünk. Ennek a lényege, hogy egy fél hetet (szerdától vasárnapig) töltünk el egy Isten háta mögötti pincészetben, ahol délelőttönként színvonalas előadások, délután pedig közös munka és társadalmi élet folyik. Szakmai vonalon a cél az, hogy az elhangzott előadásokból összeálljon egy jól hasznosítható e-kézikönyv (l. ALA TechSource könyvek) az előadások és a délutáni kiscsoportos workshopok folyamán, az emberin pedig egyrészt a jó hangulatú és minőségű időtöltés és ismerkedés, másrészt pedig az egyetemistáknak is megadni az esélyt a szakmai kapcsolatok kialakítására.

Első körben nem mertem nagy témának nekiugrani (de ötlet van), így a mostanában (joggal) hypeolt fogalmakra, a SEO-ra, a webanalitikára, a usabilityre és a projektmenedzsmentre építjük fel a tábort. Ehhez sikerült olyan előadókat találni, akik garanciát jelentenek arra, hogy csak rajtunk fog múlni, milyen minőségű anyagot tudunk létrehozni a kézikönyvhöz.

A 20 fő között szeretnénk 3 diákot is meghívni, akiknek a részvétel teljesen ingyenes lesz. Számukra egy rövid írásmű lesz a beugró, amelyet szintén a regisztrációs oldalon lehet beadni.

Jelentkezni augusztus 1-ig lehet a részvteli díj befizetésével. A helyeket érkezési sorrendben töltjük fel, így csak augusztus 10-ig lehet lemondani a részvételt, utána már nem áll módunkban elfogadni.

Kérdésekkel, észrevételekkel itt, kommentben, emailben/gtalkon (daniel pötty takacs és gmail pötty com), twitteren, facebookon lehet nyugodtan keresni!

Hazudj!

Elég keserves tanulság, de:

Hazudj az olvasódnak. Nem az a fontos, hogy milyen gyorsan és jól tudsz kiszolgálni, hanem az, hogy neked igazad legyen. Ennek érdekében nyugodtan ferdíts a tényeken, misztifikáld a munkádat, hallgass el tényeket, győzd meg magad arról, hogy enélkül nemcsak az ország, de a KULTÚRA (így, nagybetűvel) is összeomlik. Hazudj, hogy a körülmények azok olyanok, amilyenek, neked se hatalmadban, sem érdekedben nem áll rajtuk változtatni, az olvasó meg lesz szíves alkalmazkodni, hiszen nincs más választása, ha igazi kultúrát és tudományt akar. Hazudj neki, hogy az internet az megbízhatatlan vacak, azon csak szemét van, bezzeg a könyvtárak, azok tudják. Sőt, hazudj neki, hogy nem is a kultúra és a tudomány a fontos, hanem a könyvtár, hiszen könyvtár nélkül nincs egyik sem, de a könyvtár kitűnően megvan önmagában is, hiszen ez könyvtár, az meg nem.

Hazudj a fenntartódnak. Nem az a fontos, hogy hány embert milyen minőségben szolgálsz ki, hanem hogy fenntarts egy teljesen lehetetlen rendszert, ami még ráadásul drága is. Hazudj magadnak, hogy nem értesz az informatikához, nem is akarsz, és nyugodtan kiszúrhatják a szemedet bármilyen szarral, mert nem tartozol ezért felelősséggel senkinek, és különben is. Hazudj, hogy nő vagy legalábbis állandó az olvasólétszám, hogy a kölcsönzések nőnek, hogy nem Jókai olvashatatlan ma már, hanem az olvasók idióták, de majd te jól áteneveled őket, csak idő és pénz kérdése. Hazudj, hogy a tudásod korszerű és megfelelő, hogy minimálbérért egy poros és sötét helyen megbízható és lelkes munkaerő vagy, hazudj, hogy veled azt csinálnak, amit akarnak, hogy ott és úgy rúgnak ki, ahol és ahogy akarnak, és ehhez neked szavad sem lehet.

Hazudj a főnöködnek. Nem a munka a fontos, hanem hogy mit tudsz eladni munkaként. Hazudj magadnak, hogy fontos az, amit csinálsz, hogy nem lehetne jobban és gyorsabban végezni az adott feladattal, sőt, más hozzá sem tud kezdeni. Hazudj a főnöködnek, hogy az interneten lévő eszközök drágák és szarok, meg különben sem lehet megtanulni őket, meg úgysem segítenék a munkádat. Hazudj, hogy annyi a munkád, hogy ki sem látsz belőle, nincs időd olvasni, kutatni, fejlődni, sőt már dolgozni sem. Hazudj, hogy ha te nem csinálod meg, akkor senki rajtad kívül, hogy egy címleírás vagy egy katalóguscédula digitalizálása annyira űrtechnika, hogy neki megtiszteltetés, hogy megcsinálod neki.

Hazudj a kollégáidnak. Nem az a fontos, hogy mit gondolsz róluk, hanem hogy még véletlenül se derüljön ki az igazság. Inkább hazudj magadnak is, és ne is gondolkodj, tagadd le az érzéseidet és a meglátásaidat. Hazudj, nehogy kényelmetlen dolgokat legyenek kénytelenek hallgatni körülötted az emberek. Hazudj, nehogy vitázni kelljen, és inkább hazudj, nehogy megsértődjenek, hiszen a konfliktusok felvállalása nem európai dolog, félreértéseket megbeszélni méginkább. Inkább érezd magad jól, menj pogácsázni a folyosóra, és magyarázd el, miért hülye a mikulásgábor.

Hazudj magadnak. Ne nézz szembe a problémáiddal, szajkózd ugyanazokat az érvnek is beállítható hülyeségeket, amikben te sem hiszel jobb pillanataidban, vagy burkolózz fennsőbbséges hallgatásba, hiszen ők nem tudják, te meg igen. Hazudj magadnak, hogy a munkád pótolhatatlan, és nem csakhogy világszínvonalon és egyedülálló módon végzed (mérni sem kell, hiszen olyan jó, hogy nem is lehet), de rajta áll vagy bukik az ország tudományos és kulturális színvonala. Hazudj magadnak, hogy a könyvtári intézmény ne lenne ugyanolyan jól pótolható gyakorlatilag bármivel, ahol tudás van rendszerezve és hozzáférhetővé téve, legyen az fizikai vagy virtuális világ. Hazudj magadnak, hogy csak pár morcos olvasószolgálatos meg a hozzánemértő döntéshozókat károsan befolyásoló sunyi emberek és rendezvények jelentik az igazi problémát, hogy egyébként mind pénzügyileg, mind erkölcsileg példát mutatóan becsületes és jó vagy. Hazudj magadnak, hogy nincs fejlődés, a paradigmaváltást már lemeccselték, nekem nincsen már semmiféle dolgom, beleültem a jóba, csak aztán nehogy változzon valami. Hazudj, hogy élhess, hiszen hazugság nélkül a világ nem marad a helyén, kifordulna a sarkából, és különben is, mi lenne a nagy magyar közös nemtudással?

Kiegészítés: a poszt élesítése után két perccel botlottam bele a tegnapi HVG-véleménycikkbe. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Photo credit: sethskim.com

Arról, hogy hol is lett elrontva

Azt hiszem, rájöttem, hogy ez az egész FITT- és klog-dolog hol lett elrontva, illetve hogy mit is rontottam el pontosan. Marha egyszerű, és valószínűleg ugyanannyira írható a rövidlátás számlájára, mint a hűbelebalázs módjára megvalósított dolgokéra.

Egyszerűen az volt a hiba, hogy amikor elkezdtük a klogot, akkor külön-külön blogokat indítottunk. Persze ez adottság is volt, mert ugye ott volt az Egyetemi Könyvtár, Ádám Olvasónaplója, meg hát a saját blogom, ami így nem igazán illett hirtelen össze – de be kell vallanom, nem is jutott az eszembe, hogy egy platformot alkossunk meg, legalábbis nem emlékszem már ilyesmire. De mégis, ha valaki ilyesmibe vágná a legközelebb a fejszéjét, azt mondom, csakis közösen – óriási lehetőségeket hagytunk ki így.

Először is, a közösség. Egyébként ez az, ami talán a leginkább megmaradt, de még így sem az igazi. Egy erős csapat lazán megugrotta volna az MKE-s zsákutcát, a KI-s feladatokat és egy független munkacsoport megalakítása sem lett volna ekkora probléma. Az eltelt majd’ 6 évben számtalan olyan írás született meg a klogokon, amik csapatmunkával simán lehettek volna egy kiadványsorozat alapjai.

Ezzel összefüggésben hagytuk ki annak az online folyóiratnak a megteremtését is, amelynek létrejöttében egyre kevésbé hiszek. Elég sokszor fogalmazódott meg az igény (legutóbb Ádámtól, de én is írtam ilyet), és be kell látnom, pont az a bizonyos gerenda vs. szálka történet játszódott le.

Egy ilyen rendszer mellé lehetett volna megcsinálni rendesen a klogot is, mint szolgáltatást – persze itt is rengeteg technikai hiányosság volt, többek közt óriási hiba volt lemondani a 990.hu kedvéért a MU-ról, de hát bármennyire is utálom a kifejezést, kis pénz, kis foci, nem futotta másra.

És ami a legfájóbb – ezt már nem lehet visszacsinálni, sőt nulláról sem lehet ezt már újrakezdeni. Ehhez úgy kéne tenni, mintha az egész nem történt volna meg, ami egyrészt hazugság lenne, másrészt meg úgysem működne.

Tanulság meg nagyon nincs, ha esetleg mégis, akkor csak annyit, hogy bárki bármi hasonlóba fog: egy felületen tegye a többiekkel. Nem vezet sehová ez a különutas rendszer,* nem vagyunk akkora szakma és ország, hogy működjön. Marketingesből, irodalmárból, ilyenolyan szakértőből annyi van, mint a szemét – nálunk pont egy nagyon szerencsés csillagzat kellett, hogy összejöjjön az a konstelláció, aminek a lendülete elvitt minket eddig.

* Ez csak egy vélemény.

PhD

Azt hiszem, mindenkinek van véleménye köztársasági elnökünk szerencsétlen kimenetű dolgozatáról. Most nekem eszemben sincs még egyet rúgni a földön fekvőbe, megteszik azt sokan, ki higgadtan, ki rögtön kötélért kiáltva, lelkük rajta.

Sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy mi, könyvtárosok, könyvtárak milyen konzekvenciát vonhatunk le ebből a történetből, mert sok olyan részlete van az egésznek, amelyek segítségével magunkat is, meg a környezetünket is jobbá tehetjük.

Az első: Schmitt Pál olyan környezetben írta meg ezt a dolgozatot, amikor még álmukban sem gondolták volna az emberek a mai internet létezését. ’92-ben maximum néhány egyetemi kutatóintézet, tudományos műhely stb. “játszóterei” voltak a számítógép, és az azokat összekötő hálózat. Plágiumkutatás? Online publikációk? Kattintásra könyvtárnyi ismeret átfésülése? Szerintem minimum mosolyogtak volna rajta. Eszükbe sem jutott volna, hogy az mezei újságírótól kezdve a trollokig bárkiből hirtelen filológus lehet, akik szövegösszehasonlítást végeznek. És ez nem Schmitt Pál ügye, hanem mindenkié. Ha a parlament minden tagjának (vagy akár minden vezető beosztásban dolgozóét) összeszednénk a szakdolgozatait, disszertációit, tuti lenne még nem egy hasonló eset. De ugyanez igaz az egész társadalomra, gondoljunk a vásárolható nyelvvizsgákra, érettségikre, jogosítványokra, a kamu szakdolgozatokra. Persze lehet azt gondolni, hogy úgysem bukok le, kisember vagyok, nem számít – de pont arról szól a mostani világ, hogy bármikor kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy akár a szakdolgozatába vagy a doktori disszertációjába kössenek bele – és megtehetik, megvannak hozzá az eszközök, nem kell titkosszolgálat, külföldi könyvtárakba kiküldött megbízó stb.

Izgalmas mellék- és párhuzamos szál, hogy a napokban lezajlott SOPA-háború egyik főszereplője, Lamar Smith (nomen est omen?) kampányhonlapján egy lopott képet használ(t) háttérképként – és ez elég gyorsan ki is derült. Csemege.

A második: a könyvtáros társadalom nem először adta tanújelét a teljes értetlenségnek, töketlenségnek és – bocsánat – idiotizmusnak. Az egyrészt már nagyon-nagyon régi gond, és már ezer éve ki kellett volna harcolni, hogy legalább a szakdolgozatig bezárólag minden publikusan hozzáférhető legyen – basszus, legtöbbünk állami pénzen jár(t) egyetemre -, másrészt ha valami történik, akkor nem a bezárkózás és a visszautasítás, a felesleges bürokrata szemétkedés a megfelelő válasz (és ha nem is az volt – a médiába nem ez jött le, ergo valami nem volt jól). Erre nincs magyarázat, az elmúlt héten a könyvtárosok presztízse óriásit esett, és most nem érdekes, kinek a hibájából. Köszönjük.

És mégis, hogy jöhetünk ki ebből jól?

  1. A társadalmi nyilvánosság előtt – akár erre a példára hivatkozva – kezdeményezni a szakdolgozatok és doktori disszertációk nyilvános hozzáférését (tudom, van nemzetbiztonsági meg gazdasági érdek, persze, de erre nagyon szigorú szabályozást kell összerakni, nehogy aztán mondjuk OV vagy GyF dolgozatai hirtelen beleessenek ilyen kategóriákba is). Van, ahol már van kezdeményezés, de ezt együtt, a könyvtárosoknak kell meglépni.
  2. A könyvtárak szerepét hangsúlyozni a színvonalas felsőoktatásban, ahol az ellenőrizhető és megbízható források találhatók, illetve kifejezetten ilyen típusú munkákra (is) képzett szakemberek várják a hallgatókat, hogy elkerülhessék a későbbi plágiumvádakat.
  3. Az MKE közleményben ítéli el – nem a SOTE könyvtárát vagy könyvtárosait, hanem – azt a fajta hozzáállást, bürokrata szabálykövetést és akadékoskodást, amit sikerült produkálniuk a kollégáknak, ezzel együtt pedig akár egy belső ajánlást ad ilyen esetekre, amelyeket természetesen a felsőoktatási intézmények vezetőinek is eljuttat.

Ha jól csinálnánk, óriási presztízst lehetne csinálni ebből, rászervezve a balesetre egy kampányt. És akkor el is szakadhatunk az elnök személyétől – ugyanakkor megőrizve azt az emléket, hogy bármikor, bárki kerülhet ilyen helyzetbe, tehát nem éri meg a sumákolás -, és általánosíthatunk, hogy a becsületes, sikeres és hosszú távú munka elengedhetetlen kelléke a könyvtár és a könyvtáros.

Képek: Maximida Seminars, [origo]

Szintlépés

Mindamellett, hogy a jelek szerint a munkahelyemen is bíztatóan alakulnak a dolgok, a civil szakmai életem is egészen új lehetőségeket hozott. A legizgalmasabb dolog, ami vár rám most az ősszel, az a tanítás. Hülye dolog, ugyanis még az egyetem elején eldöntöttem, hogy tanítani, na azt nem fogok, és ezért aztán aktívan távolmaradtam mindenféle Kazinczy utcai rémségektől (de nem a Szimplától, ugye), megúszva a pepszit és a harmadik szakdolgozat megírását és megvédését.

Ehhez képest Ádámmal már jó ideje benne vagyunk a felnőttképzésben a Könyvtári Intézet hosztolásával, és a mostani feladat még közelebb visz az elkerülendő listára felírt tevékenységhez. A novemberem hétvégéit ugyanis Kalaznón fogom tölteni, ahol a helyi fiatalokat és felnőtteket fogom internet- és könyvtárhasználatra tanítani, a A Fejlődő Kalaznóért Egyesület szervezésében. Ez pedig azért izgalmas, mert pont ez az a típusú település, és ezek azok a fiatalok, ahol és akiknek a legnagyobb szükségük van tudatos és jó internethasználatra. Volt alkalmam 6 éve jó párszor megfordulni a helyi könyvtárban, ahol 6 számítógépen lehetett akkor óránként százasért netezni, és jellemzően 6-8 gyerek volt ott állandóan. Természetesen az iWiW-jócsajok/pasik-telefoncsengőhangok szentháromságban mozogtak a leginkább, és nem hinném, hogy sokat változott volna a helyzet azóta. Mellettük van az az idősebb korosztály, akik vállalkozóként, mesteremberként alapvetően érdekeltek az internethasználatban, hogy munkát találjanak, kommunikáljanak az állammal, és majd tarthassák a kapcsolatot a gyerekekkel, ha otthagyják esetleg az alig 100 fős települést.

A kihívás a dologban az, hogy olyasmiket kell nekem most pótolni a rendelkezésre álló időben, amit egyébként szerintem nem sok helyről kaphatnának meg, főleg nem szervezett képzés formájában. A tudatos internethasználatról, a biztonsági problémákról, az etikáról, a jogi problémákról, a hosszú távú következményekről, az alapvetően szükséges szemléletről nem igazán lehet sokat hallani, olvasni, természetesen a szokásos lózungok, esetleg egy-két prospektus kivételével. Kíváncsi lennék, hogy hány településen van ilyen jellegű képzés, amit akár a helyi könyvtáros indít el önszorgalomból, vagy akár a területileg illetékes MKE szekció szervez meg. Mindenesetre igyekszem jól felkészülni, és a gyűjtött tapasztalatokat valamilyen formában közkinccsé tenni, hasznosítani.

Photo by Wayan Vota

Hosszú válasz: egy átfogó terv a legfontosabb kérdésekre

Figyelem, nagyon hosszú lesz a bejegyzés. Linkeket nem raktam, kontextus van bőven.

Nagyon sok levélváltás követte szombati kifakadásomat, és a blogom látogatottsága is sosem látott magasságokba szökött (ez úton is köszöntöm az OSZK munkatársait). Nem tagadom, jócskán volt benne érzelem (és talán túlzás is), de nincs egy szava sem, amit ne vállalnék higgadtan és józanon sem. Mindenesetre arra jó volt, hogy megint megkavarodott az állóvíz, és olyan érzékeny pontra sikerült tenyerelnem, aminek hatására megindultak a támogató és helyeslő emailek – magánban. Ez nem érdem, hanem kötelezettség, mivel tartozom legalább a koncepcióm kifejtésével, ha a megvalósíthatóságát még nem látom át teljesen. Mint könyvtáros és mint ex-közszolga elkötelezett vagyok az információ szabadsága, a (költség)hatékonyság és a technológiai fejlődés mellett, ugyanakkor a gondolataimnak az eredménye minden elemében a múltra, illetve a környezetünkre építkezik, így újszerűséget pusztán a kombinációkban, nem pedig a tartalmában hordoz. Úgy érzem, joggal hivatkozhatok olyan, már létező dolgokra, amelyeknek létét, hasznosságát vagy szükségességét senki sem kérdőjelezi meg.

Alapvetés

Hiszek abban, hogy a nemzeti kultúra (jelentsen ez bármit, most szűkítsük le a könyvtárak világára) a magyarok állampolgárok vagyona, amelyhez a hozzáférés és használata alapvető joga mindenkinek. Ennek a rendszernek a kezeléséből, fenntartásából senkinek nem szabad üzletet csinálni, kivéve egyetlen célt: az ezt a munkát végző intézmények fenntartása, működtetése, a gyűjtemény fejlesztése.

A jelenlegi helyzet

Jelenleg szarban vagyunk, méghozzá nagyban. Nincs pénz fejlesztésre, beszerzésre, a jelenlegi eszközpark (hardver és szoftver szintjén is) nagyrészt elavult, a szakma általános kompetenciája nincs meg ahhoz a technológiai ugráshoz, ami lehetővé tenni a mai IT-környezethez való felzárkózást, a következő nagyobb lépés (ami pár száz-ezer kilométerrel arrébb már mindennapos valóság) pedig be fogja tenni neki a kaput (ekönyvek, 3D technológia, felhő alapú adattárolás, gigabites sávszélesség stb.). Nem vagyunk képesek magunkat (az olvasóinkat, az intézményeinket) képviselni sem a politikai, sem az üzleti, sem a technológiai világban, nem tudunk egy részben önfenntartó rendszert létrehozni – ha minimális szinten is elvonják a támogatásokat, kénytelenek vagyunk radikálisan leépíteni a szolgáltatásainkat. Jelenleg nincs a szakmánál – általánosságban – versenyképes tudás, know-how: halvány elképzeléseink vannak a teljesítményalapú bérezésről, az információk szabad piacáról, a technológia fejlettségéről és lehetőségeiről, az információtudomány valódi nyelveiről, az informatikáról és annak eszközeiről. A rendelkezésünkre álló tudás és információ szét van aprózódva és gyakorlatilag használhatatlan: tizensokféle rendszerben tároljuk őket, teljesen esetlegesen választva meg a tartalmi és formai leíró nyelveinket. Sok esetben a hasonló rendszerek sem képesek összeállni egységes egésszé, nincs (hivatalosan) egy rendesen működő közös katalógusunk. Ahány csoport, ötlet, annyi rendszert fejlesztettünk le magunknak, létrehozva tizes-százas nagyságrendben adatbázisokat, amelyek képtelenek egymással együttműködni, hogy a létező és népszerű webes alkalmazásokról ne is beszéljünk. Ezeknek a fejlesztéseknek semmiféle átfogó, hosszú távú koncepciója nincs, a ráfordított pénzekkel pedig nem tudnánk elszámolni (ha nem mi, akkor a fejlesztők, de azért is mi vagyunk a felelősek). A rendelkezésünkre álló információkra bár büszkék vagyunk, az interneten mégiscsak gyakorlatilag használhatatlan bibiográfiai adatbázis-páriákként létezünk.

Mi az ami kéne

  1. Kompetens, tettrekész, konfliktusokat felvállaló vezetők. A világ már csak olyan sajnos, hogy a vezető felel a hozzá tartozó dolgokért, ezért lehet, hogy tohonya a szakma, de ezért is a vezetők a felelősek.
  2. Kompetens, tettrekész, áldozatos könyvtárosok. A könyvtárosok kompetenciájáról már rengeteget vitatkoztunk, mi tartozik ide és mi nem, és talán bizonyos tekintetben ezzel van a kisebb hiba. De vezetők nélkül nem ér semmit az egész.
  3. Know-how. A könyvtárosok a gépesítés során valahol lemaradtak. Amíg elméleti rendszereket kellett kidolgozni, könyvtárakat szervezni, nem is volt baj, l. Szabó Ervin, Melville Ludwig Louis Kossuth Dewey, Ranganathan stb. Aztán valaki úgy döntött, hogy ez így már túl gyors, könyvet pakolni, ETO-t, MARC-ot magolni ok, de a MySQL meg a Python már sok. Ez egy rossz döntés volt, amit vissza kell csinálni. Az információkezelő nyelvekből nem válogathatjuk ki magunknak a használhatatlanabbik felét (aki ezzel ellenkezne, könyörgöm, nézzen kicsit körül a weben). Meg kell ismerkednünk a technológiákkal, tudnunk kell, hogy mit mire lehet használni, és valamennyit nekünk is kell tudni dolgozni vele, különben fogalmunk sem lesz, mit lehet és kell megcsinálni, hogy ne szakadjunk le, ne adjanak el minket. Ez egy óriási spórolási lehetőség lenne egyben.
  4. Központi szervező akarat és koncepció. Nem tudom, milyen az, amikor van ilyen, én egész eddigi pályafutásomat eddig úgy éltem meg, hogy vagy homályos utalásokat, vagy emészthetetlen, tonnás anyagokat olvastam, hallottam arról, milyen elvek mentén kéne elképzelnem azt, hogy könyvtárosként mi is pontosan a dolgom, hol van a helyem a világban. Egy erős, anyagilag viszonylag független és irányító hatáskörrel felruházott intézményre gondolok, amely egyesíti a Magyar Könyvtárosok Egyesületének és a Könyvtári Intézetnek a feladatait és hatásköreit. Egy olyan intézményre, ami képes megszervezni olyan országos problémákat, mint az adatbázisok készítése, a digitalizálás, a könyvtárpolitika és a szerzői jog kérdése, a kiadványszervezés, a fiatalság mentorálása, marketing, egyszemélyes könyvtár-menedzsment, az általános módszertan- és szabványfejlesztés.
  5. Egy erős közösség. Én büszke vagyok arra, hogy könyvtáros vagyok, ahol csak lehet, vállalom, mondom, és villogok vele. Ugyanennyire akarok büszke lenni arra is, hogy könyvtárosok közé tartozom. Könyvtáros büszkeség-napja, kitűzők, egyenpóló, közösség érzete. Nem azért, mert híján vagyok úgy általában a közösségnek, köszönöm, egészséges vagyok szociálisan, de ez rettenetesen hiányzik. Enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik bármiféle érdekképviselet, a közös kiállás az igazunkért, a hatékony érdekérvényesítés, és még van pár szavam ugyanerre.

Az eszközök

Ezen a téren állunk a legjobban, a klogok jó részének deklarált célja az, hogy a fenti célokat segítő eszközöket felkutassa és közzétegye. Viszont egy fontos: ezek eszközök, nem a bölcsek köve. Használók, emberi összetevő nélkül nem érnek semmit. Nemcsak hogy hiába dolgozik az a pár ember, aki keresi a reális válaszokat a felmerülő és az elhallgatott kérdésekre, de nevetségessé válik úgy általában is a szakma, mert ezek a publikációk nem folyóiratok archívumának mélyére, hanem a nyílt webre, bárki által olvasható módon kerül ki. És olvassák szakmán kívüliek, akiket érdekel a téma, és rokonszenveznek a könyvtár (idealizált) eszményével. Előttük egy porosodó “vita” nem csak a könyvtárakat, de bizony az egész szakmát járatja le, az általános hitelünket rombolja. Arról nem is beszélve, hogy csak egy gyengébb uborkaszezont kell kivárni, míg egy újságíró kínjában utána nem néz, mi történik a házunk táján. Szegény, előre is sajnálom.

Hihetetlenül széles spektruma áll rendelkezésre az eszközöknek és a példaképeknek. Az ingyenes szoftverek, megoldások felsorolását most kihagynám, inkább a példákra fókuszálnék. Azokat a kérdéseket lenne érdemes szerintem végigvizsgálni, hogy miért lettek sikeresek a Google, a Flickr, a YouTube, a Mozilla, a Wikipedia, az Apple szolgáltatásai, termékei? És miért küszködünk mi, akik szolgáltatásainkban hasonlót kívánunk nyújtani, magyarán információkat, adatokat akarunk hozzáférhetővé tenni a szolgáltatásainkkal?

Szerintem a fő különbség az (nem saját vélemény), hogy ők hisznek valamiben. Hisznek a változásban, a közösségben, a nyíltságban. Ennek eredményei pedig a rendkívül sikeres termékek, a felhasználók, akik akár súlyos pénzeket is fizetnek értük, vagy idejük és energiájuk komoly részét fordítják a fejlesztésükre – nem pénzért, dicsőségért vagy vezetői szerepért, hanem mert úgy érzik, hogy meg kell ezt tenniük. Megkapják hozzá az eszközöket, a lehetőségeket, a hozzáférést, és megveszik, használják, fejlesztik, státusszimbólummá emelik. A mi feladatunk: hasonló státusszimbólummá emelni azt, hogy valaki a könyvtárba jár, annak tagja, a szolgáltatásait rendszeresen igénybe veszi, és közreműködik a tartalmi-technikai fejlesztésében.

Tanulnunk kell a sikerekből, méghozzá szerintem  a következő elvek, hittételek mentén: az információk alapvető tulajdonsága a szabadság, a helyük pedig az őket igénylőknél van. Ennek érdekében az áramlásukat minél könnyebbé, egyszerűbbé kell tenni, hogy ha már valahol megy az az információ, akkor rajtunk keresztül, hogy a könyvtárosi háttértudással tegyük még teljesebbé, igazabbá, értékesebbé. Ez pedig azt eredményezi, hogy rendkívül le kell egyszerűsítenünk az eszközparkunkat, újra kell gondolni a könyvtáros képét a világról és az információkról.

Adatbázis

Első sorban létre kell hozni egy központi adatbankot, egy OpenLibrary-t, amely garantálja az információk szavatosságát és hitelességét. Ezt sajnos a szakma már csak számából következve sem tudja biztosítani, tekintve, hogy egy név leírásában sem tudunk megegyezni, l. közös katalógusok. Ez a központi adatbázis kell, hogy tárolja az összes bibliográfiai adatot, és majd a digitalizált elektronikus könyveket is, amikor lesznek. Az eredmények, amiket ezzel elérünk:

  • Validált, ellenőrzött, megbízható adatok, bibliográfia szolgáltatása.
  • A digitalizálási munka rendes ellenőrzése, az anyagi források munkaarányos megosztása.
  • A kiadók ekönyvek körüli szívatásainak megelőzése.
  • Az információkhoz összegyűjtött közösségi tudás leghatékonyabb közzététele.
  • Az ezekre épített szolgáltatások felületének költséghatékony és valódi fejlesztése.
  • Magas fokú biztonság, az adatokról több biztonsági másolat készítése, tükörszerverek üzemeltetése.

Felhasználók

A felhasználók nyilvántartása az újabb kényes kérdés. A legfontosabb és elsődleges válaszom erre, hogy megvan a technikai lehetősége a felhasználók tevékenységének teljes titkosítására, így a központnak akár fogalma sem lehet arról, hogy mit csinálnak a userek a rendszerben. A nyilvántartást pedig már létre sem kell hozni: a magyarorszag.hu kormányzati portálon egyre több állampolgár van regisztrálva. Ha pedig egy egészségügyi szolgáltatást igénybe vesz valaki, akkor az rögtön megjelenik a rendszerben – miért ne lehetne hasonló módszerrel tenni hozzáférhetővé a közkönyvtárak használatát? Ezzel két dolog is megvalósul: a már regisztrált állampolgárok könnyebben férhetnek hozzá a könyvtár elektronikus szolgáltatásaihoz (és a könyvtár is valós adatokat fog látni, mint lakcím, elérhetőségek), valamint a még nem regisztráltak is bekerülhetnek a rendszerbe.

Ha nem közkönyvtárról van szó, akkor természetesen más a helyzet – bár pl. a Kamarához hasonló intézmények esetében ugyanígy, kormányzati autentikációval zajlik az ügyvédek beléptetése. Ebben az esetben minimum arra kell lehetőséget adni, hogy a felhasználók a már meglévő online profiljukat kapcsolhassák a szolgáltatáshoz – l. Google, Facebook, Yahoo stb. És a kételkedőknek: ha ennek révén egy kattintással tudnak hozzáférni a rendszerhez, akkor használni fogják ezt a lehetőséget. Használják webes alkalmazások, szolgáltatások igénybevételéhez, de olyan, kényesebb dolgokhoz is, mint a vásárlás.

A lehetőség persze nem kötelező, de valamilyen online entitás mindenképpen létre fog jönni, ha használják a könyvtárat. Ennek feltétele pedig a használat, és akkor visszaérkeztünk két bekezdéssel korábbra.

Rendszer

A rendszer vázát egy nagyon szikár, pusztán a dokumentumok és felhasználóik adatait tartalmazó váznak kell lennie, az erre épülő legalapvetőbb szolgáltatásokkal:

  • saját bibliográfiai és fulltext gyűjtemények létrehozása – l. helyi katalógusok,
  • az ezeken alapuló kölcsönzések kezelése,
  • statisztikák,
  • az adatok eléréséhez szolgáló API-k biztosítása és karbantartása).

Ami ezeken túl mutat, azt kell helyileg kifejleszteni, akár piaci, akár közösségi támogatással. Ahhoz viszont, hogy utóbbi megvalósuljon, tudatosítani kell a feladatainkat.

A rendszer vázát pedig nekünk, könyvtárosoknak kell létrehozni és kifejleszteni, nem pedig megvásárolni. Ez nem csak a költséghatékonyság miatt van így, hanem mint feljebb is említettem, a know-how miatt, a rendszer ismerete miatt. Tudnunk kell, hogy mit lehet és mit nem csinálni egy ilyen rendszerrel. Tudnunk kell, hogy mire adunk megrendelést, mire adunk lehetőséget a fejlesztőknek, mit adunk és mit várunk a felhasználóinktól. Kontrollt kell gyakorolni nem csak az adatok minősége felett, de a rendszerben való létük és ottani mozgásuk felett is. Csakis így lehet garantálni a szerzői jogok biztosítását – amíg nálunk vannak. A felhasználóknak pedig meg kell kapniuk a teljes szabadságot a felhasználás módjaiban és lehetőségeiben, méghozzá az ekönyv-használók szabadságnyilatkozatának jegyében.

A következő fontos eleme ennek a rendszernek az egyszerűség. A jelenleg használt dokumentumleíró filozófia egy kissé romantikus, de mindenképpen túlhaladott elképzelés. Nem a változtatás kívánsága mondatja ezt velem, hanem a megvalósult technikai környezet. A hagyományos bibliográfiák, katalógusok abból a célból jöttek létre, hogy a fizikailag nem jelen lévő gyűjteményeket megjelenítsék, reprezentálják. De ha nincs ezentúl a gyűjteménynek, információnak fizikai jelenléte? Szükség van egyáltalán katalógusra? Ha mégis igen, gondolkozzunk el azon, hogy technikai, információelméleti szempontból a metaadat és a dokumentum egy szintre, egy kategóriába került. Ezentúl nem tudjuk szétválasztani a dokumentumot az adataitól, ha másért nem, akkor azért, mert a teljes szövegű keresés, mint a legalapvetőbb funkciója minden adatbázisnak, nem tesz különbséget meta- és közösségi adat, valamint a szöveg között. (Kiemeli, de keres benne is.)

Ha megnézzük a fentebb emlegetett sikeres alkalmazásokat, egy közös pontjuk van: egyszerűek. A digitális információ ugyanis sokkal jellemzőbben hordozza magában a metaadatait, még ha nem is szabványosított formátumban, mint egy hagyományos dokumentum. Nincs szükség egy olyan szofisztikált leíró rendszerre, mint pl. a MARC, bőven elég egy LibraryThing- vagy Flickr-szerű adatbeviteli rendszerre, amely az evidens adatok mellett sokkal inkább fókuszál a közösségi tudásra és egy más értelemben vett metaadatokra. Egy intelligens és korszerű rendszer képes felismerni és osztályozni azokat az adatokat, amelyeket egyébként leírni szoktunk (szerző, cím, kiadó stb.).

A profil

Az információs hálózatnak alapvető része a megjelenés, a profil. Úgy vélem, itt is rengeteg tanulnivalónk van a nagyoktól, vagy az olyan szakiktól, akik csendben forradalmasítják a vizualizációt és a GUI-t. Minden, amit eddig összeszedtünk az akadálymentesítésről, a usability-ről stb., az egy jelszóval helyettesíthető: a kevesebb mindig több. A fentebb említett túlszofisztikált rendszerek megjelenése a weben, mint katalógusok és honlapok már pusztán a felépítésükkel teszik lehetetlenné az akadálymentes használatot – főleg, ha az akadálymentesítést nem csak a fizikai korlátokkal élők, hanem az átlag, könyvtárosi képzettséggel nem rendelkező emberek érdekében akarjuk elvégezni. Ennek a filozófiának a leglátványosabb megjelenése pedig a webes, online profil. Sok szó esett már arról, és törvényi szabályozás is van róla, hogy mit kell megjeleníteni az adott oldalon, a hogyanra pedig szabványok tömege adja meg a választ. (Keserűen teszem hozzá, hogy ezen szabványok többsége olyan, amelyhez könyvtáros vajmi kevéssé szólt hozzá.)

Egy kezdetleges, továbbfejleszthető profilt minden könyvtárnak szolgáltatni kell a rendszernek. Ez a profil lehetne továbbépíthető a tetszőleges nyelven, környezetben, így azok a könyvtárak, akiknek nincs lehetőségük, forrásuk saját profil létrehozására, kapnak egy minimális környezetet (de ez is módosítható, akár hozzáértés nélkül is, l. WordPress-témák alakíthatósága), de azok előtt sincs akadály, akik megengedhetik maguknak egy hight-tech oldalt is – a lényege, hogy a háttér egy, így az általuk használt információk nem duplikálódnak, torzulnak, ráadásul ha egy vidéki diák feljön a helyi gimnáziumba, akkor ugyanazzal a felhasználóval, ugyanazon elvek mentés, ugyanolyan struktúrában tudja használni a helyi információforrásokat.

Hivatalos, rendszeresen frissített ajánlásokat kell létrehozni a profil kidolgozásához, amelyek iránymutatást adhatnak a rendszerhez épülő kiegészítők számára is. Ezeknek az ajánlásoknak az alapja a W3C ajánlásaiból állhatna össze garantálva így a profilok kompatibilitását a webes környezettel.

Összefoglaló

Röviden összefoglalva:  az információk elérhetősége, használhatósága érdekében alapvetően kell átgondolnunk a filozófiánkat, gondolkodásmódunkat. Ha ezt nem tesszük meg, azok a vállalkozások fogják megszerezni az információszolgáltatás “piacát”, területét, akik ezen már túl vannak, vagy eleve ezen az alapon szerveződtek meg – ez pedig nem frázis, hanem egy olyan tény, amit az élet támaszt alá. Fontos ehhez megértenünk, hogy nem a könyvtáros lesz felesleges, hanem bizonyos tevékenységek. A könyvtárosok száma nem kell, hogy csökkenjen az átalakulással, de a munkájukat, feladataikat, eszközeiket le kell cserélni.

Hatalmas előnnyel rendelkezünk, ami egyben a halálunkat is okozhatja: közintézmények vagyunk, nagyrészt védve a piaci viszonyoktól. A szervezeti változásokat nem gátolják tőzsdei árfolyamok, piaci versenytársak stb. Viszont nem is tudunk mit kezdeni azzal, hogy a szakterületünk óriási anyagi értéket jelent, amire sosem látott méretű vállalatok szeretnék rátenni a kezüket,  utolérhetetlen minőségű infrastruktúrával, szakemberekkel, akikkel szinte esélytelen hosszú távon felvenni a versenyt. Szinte. És erről az egy szóról szól a bejegyzésem, a blogom, a munkám.

Köszönöm a véleményeket.