cARTalog – a webkettes kártyatrükk

Eddig szerintem mindenkinek elsősorban a katalóguscédulák jutottak az eszébe – ha nem a könyvespolc -, ha egy átlag cédula(régebbi) könyvtárra gondolt (erre az ismerőseimmel való beszélgetések vezettek). Nos, itt az új cédula – még ha nem is küllemében és funkciójában, hanem alkalmazásában következett be a váltás. Kell hozzá egy fotosoppolt (vagy gimpelt stb.) cédula-háttérkép, egy PHP-szkript, ami kiszedi az adatbázisból a cédula adatait, és ellátja a cédulát kézírásos kommentekkel (amit természetesen mi adunk meg).

Lehet generálni kártyát, tessék kipróbálni.

“I’m sure the layout on these cards is far from orthodox, but they’re still kinda fun. Take a look and play around. Who says the OPAC can’t be fun?”

Mivel pedig nyílt forráskódú, le lehet tölteni a szkriptet. Érdemes egyébként körülnézni arrafelé, mert mintha tele lenne hasznos dolgokkal az az oldal… ; )

Köszönet a librarian.net-nek, hogy postolta.

LII – a megbízható weblapok

A LII.org-ot (Librarian’s Internet Index) már régóta figyelem, mert érdemes. Amerikai könyvtárosok szűrik a hálót, és igyekszenek minden olyan oldalt, cikket stb. kiemelni, ahol minőségi és megbízható információ található. A rekord-számláló valahol 22500 körül jár, kb. ennyi az eddig feldolgozott honlapok mennyisége. A sima Google-től ez annyiban különbözik, hogy az irreleváns eredmények száma minimális, és emberek által készített, 4-5 soros ismertető is jár a lap mellé. Lehet lapot ajánlani is. Hetente kiküldik az új linkeket hírlevélben, de ha valakinek az a kívánsága, fel is iratkozhat az RSS-csatornára.

Miben változott meg az életed

a könyvtárak hatására? Tette fel a kérdést a Woman’s Day Magazine Amerikában, és ezt már annyi helyre kipostolták, hogy szinte szégyen, hogy most én is megteszem. But I did it (again, ha már az American Woman jön szóba…). A kérdés teljesen komoly volt, május 10-ig volt a leadási határideje a maximum 700 szavas esszének. A nem várt mennyiségű sztorit aztán a New York People Library gyűjtötte össze (és gyűjti még most is).

Update (2006.05.03.): És hoppá-hoppá, most veszem észre, hogy többek közt kedvenc amerikai szerzőm, John Updike is megírta az ő történetét. Éjjen.

HH filozofált azon, hogy miért nincs értelme a web2 miatt pattognunk. Arra jutott, hogy hiába a mütyürök nagyképű/-hangú átvétele, ha nincs meg hozzá az alap hozzáállás és koncepció. Úgy érzem, a könyvtárak esetében is valami ilyesmiről lehet szó. Könyvtártanon másról sem hallottam egy évig, mint a kapcsolatteremtésről az olvasóval, de igazából még egyetlen könyvtárban nem jött oda hozzám senki, hogy na mi van, mi a baj, mit gondolsz, meg egyáltalán, akkor szevasz. (Na jó, a Könyvtártudományi Szakkönyvtárban lehet ismerkedni a könyvtárosokkal, már csak a nyilvánvaló kollegialitás miatt is, de ez egy emelettel lejjebb már nem megy…) És most nem irnám le újra a könyvtár-marketingről irt gondolataimat sem.

Finálénak pedig három könyvtár a Föld másik oldaláról.

Az egyik a Dunedin Public Libraries (az ottani aboriginalok – bennszülöttek nyelvén: Ká Kete Wánaka O Ótepoti) hálózata. Az egyik legerősebb Új-Zélandon, nagyon rokonszenves a mottójuk (For the Love of Books). Jelenleg öt könyvtáruk várja az olvasókat, és két busszal terjesztik a jót a népnek.

A következő ajánlat szintén új-zélandi, a Christchurch City LibrariesNgá Kete Wánanga-o-Ótautahi honlapja, a ‘think’ Library. (Nem is mondom már a névválasztásról a véleményemet, a szivem vérzik…). Őszintén bevallom, megnéztem az állásajánlataikat (nem rosszak).

Végül, de nem utolsó sorban következzék egy olyan, ahol már egyszer jártam is: a City of Sydney Library. A Dunedin-hez hasonlóan olyan, mint az Szabó Ervin, csak majdnem más (majdnem = tökéletesen más gondolkodásmód).

Amire befejeztem ezt a postot, azért eszembe jutott valami. Marx György irt egyszer egy könyvet, aminek Marslakók, vagy valami hasonló volt a cime. A “nagy” magyar tudósgenerációról szólt, akik megváltoztatták a világot (igaz, Amerikában, de erről kivételesen nem a hazaiak tehettek száz százalékosan). Nem magyar kortársaik annyira nem tudták hová tenni észjárásukat, világlátásukat, hogy elnevezték őket marslakóknak, mert ez a nemzet valami hihetetlen dolog a Földön. Ennek párhuzama pedig az a sikersztori, amit Sydney-ben hallottam: Ausztráliát ugyanúgy behálózzák a pláza-szerű képződmények, mint Amerikát. Az ottani második legnagyobb hálózatot pedig egy magyar csinálta meg, aki ’56-ban üres zsebbel érkezett…

Katasztrófafilm a könyvtárban

Elkezdtem szörfözni a WordPress blogjai közt:

  • Lilosnál videó. Nagyon-nagyon jóság. Ajánlott 10 percet rászánni, mert a nevetés elűzi a gondokat:) (Ezt már korábban kiszúrtam, de nem jutottem el a postolásig…)
  • Érdekes latin betűs kinai irást szemlélni/olvasni. (Én legalábbis arra tippelek:) Ez csak amolyan vizsga előtti jóság, ti. többek közt téma a különböző irásrendszerek konverziója is (legalábbis általánosságokban és elméletben).
  • A férfivá válás első lépése (a bejegyzésből kicsengő büszkeség kicsit hajaz Moshira – elnézést a szabad társtásért:)

Központosított könyvtár-marketing

Már néhányszor megfordult ez az ötlet a fejemben, de csak ma reggel a 16-oson jutottam el egy publikálható szintig. Tehát:

Akármennyit utazok az országban, sehol sem érzem igazán a könyvtárak jelenlétét, maximum, ha mutogatni lehet a turistáknak. Ez biztos abból is fakad, hogy nem lakom az adott helyen, de ez önmagában még nem lenne indok, hiszen nem kell megerőltetnem magam, hogy fél percen belül megtudjam, hogy hol van a helyi pláza, telefonbolt, mittudoménmi. “Nyilván, ha valami kulturális esemény van, akkor azért kiderül, hogy van könyvtár is” – gondolhatja a kedves olvasó:), de ezt sem nagyon volt szerencsém észre venni (persze, biztos meg lehet ezt az állítást cáfolni…).

Valahogy hiányzanak azok a kellékek, amelyek egyértelművé tenné az emberek számára, hogy itt és itt van egy olyan intézmény, ahol a kérdéseidre választ kaphatsz, ha unatkozol, szórakozhatsz, ha kedved van, internetezhetsz, ha tanulni akarsz, tanulhatsz stb. Mindezek mellé szintén nem sok ütős mai szlogent láttam – könyvtárak falain kívül. Ötlet pedig van, ezt bizonyította a tavalyi múzeumok éjszakáján a Könyvtártudományi Szakkönyvtár is, de ezek valahogy bennrekednek az intézményekben, márpedig így nem lesz belőlük sok minden. Egy kicsit agresszívebben kéne tudatosulni az emberekben (de itt az agresszívet a jó értelmében használom…).

Oda lyukadtam ki, hogy a Könyvtári Intézetnek ki kéne írnia egy pályázatot “Könyvtárreklám”, vagy valami hasonló témával, címmel a megyei könyvtárak részére. A beérkezett ötleteket, pályázatokat aztán rangsorolva, átlagolva, összegyúrva, megkeverve megcsinálni plakátnak, reklámnak vagy akár bárminek is. Lényeges eleme szerintem a folyamatnak, hogy nem intézményileg, hanem egyénileg kelljen a pályázatokat beküldeni, így ugyanis ki lehet venni a folyamatból a munkahelyi konfliktusokat, és a beérkezett anyag mennyisége is valószínűleg sokkal nagyobb lesz. Az “utómunkálatokat” pedig csinálhatnák infobrókerek, de akár profi marketingesek is. Az első fázisból azért hagynám ki őket, mert a helyi körülményeket úgysem fogják megismerni, a könyvtárosok által beküldött munkákban benne lesz valamilyen formában (esetleg bújtatva) a könyvtár környezete, amit aztán ki lehet szűrni. A gyúrás folyamatán egy olyan koncepciót kéne elkészíteni, amit aztán rá lehet húzni a megyei könyvtárak összességére, de hagyni is kéne annyi mozgásteret, hogy az esetleges sajátos tulajdonságokhoz hozzá tudják igazítani az egyes könyvtárak.

És ha ez elkészült, már csak várni kell a jószerencsét és egy kicsit korrektebb és normálisabb országvezetést, amelyik támogatná ezt a folyamatot (óriásplakátok, tv- és rádióreklámok, Internetes hirdetőcsíkok stb.). Ha pedig egyszer ez elindul, akkor már ki lehetne ezt terjeszteni a városi könyvtárakra is (bár ez már nem feltétlenül szükséges, hiszen az átlagember nem sok különbséget tesz megyei és városi könyvtár között, ha könyvtárra támadt gusztusa, abba megy be, amelyik közelebb van).

john and john a könyvtárban

johnandjohn

ugyanez magyarul is. (nem gyk., csak mert van)

viszont: tegnap végre (8 év óta először) beiratkoztam egy szabó ervin könyvtárba, és ha már lúd, legyen kövér alapon rögtön a “nagyba“. eddig leginkább negatív véleményeket hallottam róla (sosincs bent semmi, barátságtalanok a könyvtárosok, mindenki utazik mindenkire – értsd ahogy akarod…), és tapasztalataim félig-meddig alátámasztották ezeket. de. ami szerintem rendkívül számít: a környezet. nem sok könyvtárépítészettel foglalkozó könyv járt a kezemben (belsőépítészet), talán csak a könyvtárosok kézikönyvének 4. vagy 5. könyvében van egy fejezet róla. (gondolom mona tudna ehhez a legkompetensebben hozzászólni:) pedig jó lenne foglalkozni vele, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen, akire nagyon inspirálóan tudnak hatni a környzeti tényezők… tudom, létezik ilyen, bizonyos vállalatok nagyon adnak rá, meg talán a feng-shui-t is idesorolnám, ha nem utálnám annyira:), de magyarországon még nem nagyon láttam olyan következetesen kialakított könyvtár-belsőt, ami az utóbbi 50 évben épült.

(üdítő és ordítóan kirívó ellenpélda a szegedi egyetemi könyvtár új épülete, ahol volt pénz is, fantázia is, jóakarat is… bár elgondolkodtató a fő aulában álló fák története: miután megfosztották őket lombjuktól, konzerválták őket – és a lombot is -, majd a leveleket egyenként visszaragasztották a fákra. ezt egy tanáromtól hallottam, aki megtekintette egy “hivatalos” vezetővel az épületet, nem tudom, mi igaz belőle, és mi nem, de biztos sokba került. mondta az árat is, de arra pontosan nem emlékszem, nem akarok hülyeséget írni, de az biztos, hogy euró volt, és örültem volna, ha látom az összeget a bankszámlámon:)

a berendezés, a környezet nagyon jó érzést kelt az emberben, tényleg az angolszász-amerikai típusú könyvtárakat (public library) képviseli. ami pedig a leginkább elnyerte tetszésemet, az a “bölcseleti olvasó” volt, álomszép enteriőrrel, nekem tisztára az volt az érzésem, hogy egy kastély könyvtárában tanulhatok (ez főleg a mellette lévő szociológiai olvasó modern világával volt hatalmas kontrasztban). az viszont igaz, hogy tényleg nem találtam meg semmit abból, ami nekem kellett (és a szabadpolcos állomány elrendezése sem volt tiszta logikára alapozva, egy hosszabb munka végefelé könnyen eltéved benne az ember…:), de a srác, akitől kérdeztem pár dolgot, kissé fásultan bár (amit meg is tudok érteni ennyi ember mellett…), de udvariasan és rendesen válaszolt.

kicsit szokatlan volt az oszktól való eltérés, és valószínűleg nekem nem is fogja soha a nyugodt, elmélyült tanulást biztosítani. az viszont igaz, hogy teljesen eltérő funkciójából és feladatából fakadóan nem is kell, hogy ezt biztosítsa elsődlegesen (ld. angolszász – porosz eltérések, erről még később lesz szó). – és végre nem csak bölcsészfejeket láttam, bár a nők miatt nem kéne oszk-n kívül más helyre járni;)

ja, majdnem kifelejtettem: a büféje isteni. olyan csodálatos baguette-et ettem, hogy a nyálam csorog, ha csak rágondolok. az egész pedig ezüst(nek látszó) tálcán, az oszk büféje után valami mennyország (ld. műanyag tálca, savanyú, izzadt hagymaszag, ízetlen, félig nyers alapanyagból készülő, csakgyomrotmegülős kaják – na jó, ripszekt kókuszgolyó -, a kiskanálért is gondosan 4 forintot feszámolós kiszolgálók… ehh)