Kézműves könyvek

Miközben teljes gőzzel menetel az e-könyvészet előre, azért vannak, akik tesznek azért, hogy ne csak egy vállrándítással dobjuk el a papírkönyveket.

tumblr_nj9rh46Ejq1un6qweo1_1280 Charles Daniels tumblerén osztotta meg, hogyan készülnek az egyébként az Etsy-n megvásárolható “kézműves” könyvek (Hobbit, Gyűrű. A nagyipari kiadványok helyett megpróbálja élménnyé formálni a könyvet, amelyhez egyedi betűtípusokat, igényes és művészi grafikákat használ, ráadásul a kötését is teljesen kézzel, nagyon színvonalasan és igényesen készíti el.

tumblr_nj9rh46Ejq1un6qweo7_1280

Engem megvett kilóra, de sajnos az ára természetesen hűen tükrözi a kézműves előállítást, így egy jó ideig nem lesz Hobbitom tőle…

The Libray. A World History

Valahol szembe jött az interneten, és természetesen azonnal lecsaptam rá: a világ könyvtárainak építészeti története, gyönyörű fotókkal illusztrálva. Kicsit feleslegesnek érzem így a doktori disszertációm megírásáért tett fáradozásaimat, ugyanakkor fel is villanyoz.

The Library. A World History

(A minőségért elnézést, ennyit tud a mobilom.)

Ajánlom, ha van rá alkalom, vegyétek meg. Nekem az Amazonról 10 nap alatt jött meg, de a Bookdepository-n is meg van, igaz, hangyányit drágább, de az ingyenes szállítással már jobban jöttök ki összességében.

Hosszabb review az ft.com-on.

E-könyvgyár otthonra

Pont tegnap vettem meg majdnem egy Ion dia- és negatívszkennert – csak aztán mégsem -, hogy aztán rögtön ma reggel jöjjön szembe a következő CES egyik újdonsága (forrás: LisNews), az Ion Book Saver. Ebből már simán kinézem, hogy megveszi valaki otthonra, és ha olyan könyvet akar olvasni, amit éppen sehol nem talál meg a neten, de ott figyel a polcon, akkor negyed óra alatt berántja. (Persze az olyan dolgoktól most tekintsünk el, hogy régi, törékeny könyv, 1500 oldal stb., vegyünk egy teljesen átlagos otthoni környzetet, áltagos olvasási igényekkel.) Szóval, kedves ügyeletes rettegők, lehet továbbra is rettegni, a félelmetes e-könyvszörny már az ágy alatt van.

És ha már itt tartunk: Amazon Kindle 3 vagy Sony PRS-950SC? (Bár a Sonyt éppen annyira nem szeretjük, de ez most mindegy is.) Az ár most nem lényeges annyira. Köszönöm a javaslatokat.

Ex Libris mánia

Az jó dolog, ha az embernek esküvője van, na meg olyan elborult barátja, aki Ex Librist terveztet neki nászajándékba. Az egész történet annyira hirtelen jött (na nem az esküvő), hogy nagyon lövésünk sem volt, hogy milyet is szeretnénk, de egy nagyjából két napos gondolkodás, és kb. 20 csípőből megküldött minta után jött az isteni szikra.

Az alap koncepció egy szecessziós minta négyzetekbe foglalt betűkből, amik közé el vannak “bújtatva” az infók, úgy mint az “Ex Libris”, az “AD” (az már csak spontán jött, hogy az Anno Domini kezdőbetűiből úgyanúgy ki lehet hozni az Alinka és Dani neveket is), a beszerzés évszáma, valamint a vezetéknevek. Végül a slusszpoén az egészben az, hogy mintha szándékosan így tervezte volna a grafikus, a jobb alsó sarokba nem betű került, hanem csak egy szimpla négyzetekből álló díszítés, amiből következett az egészen a hab: a helyére rá lett szerkesztve az adott kötet LibraryThing-es URL-je QR-kódban. Ez nem dobja szét az egész egységét, ráadásul überkúl, és még előtanulmány is lehet a kamarai könyvtárban bevezetendő rendszerhez.

Miért is jó ez? Persze azon kívül, hogy az Ex Libris, ráadásul a szép Ex Libris alapvető dolog az ember életében – ennek felismerése csupán idő kérdése szerintem (aztán van, akinek egy élet nem elég hozzá, de nem csunyálkodok). De az, hogy olyan plusz információk kerüljenek a könyvespolcomra, amit több száz ember hordott össze az adott műről (kivonatok, összefoglalók, kritikák, kapcsolódó tanulmányok, jegyzetek stb.), az fantasztikus dolog. És itt jön a képbe az, hogy miért is kéne a könyvtáraknak a katalógusaikat kinyitni a közösségek felé: elsőként össze kéne gyűjteni egy LT-formájú adatbázist, feldobni egy moly-jellegű szolgáltatáscsomaggal, majd pedig felkínálni az azonosítókat a felhasználóknak az otthoni állomány felturbózására. Na majd egyszer…

A QR- (kétdimenziós) vonalkódról röviden: a hagyományos, egy dimenziós (“csíkos”) vonalkódhoz képest sokkal több, akár 7089 numerikus, illetve 4296 alfanumerikus karaktert tud tárolni (tehát kis túlzással akár az egész könyvet bele lehet rakni). Olvasásához nem kell speciális eszköz, elég egy szimpla web- vagy mobilkamera, amelynek a végén egy ingyenesen letölthető szoftver van, ami aztán vissza alakítja a négyzeteket betűkké-számokká. Készítése pofonegyszerű, ráadásul külön jó benne, hogy elég rugalmasan lehet méretezni, így még viszonylag apró méretben is olvasható marad az információ (persze megfelelő felbontással nyomtatva – akik nem RSS-ben, hanem a blogon közvetlenül olvasnak, azok látják a bal felső sarokban a kis képet, na azt a monitorom felbontása mellett már nem olvassa a telefonom, de a nagy kép gond nélkül megy).

The L!brary Book

Megjött az új könyvem, amit Jessamyn West ajánlott, lehet irigyelni, 175 oldal tömény könyvtárépítészet és -dizájn, rivjú később. Most egyelőre örülés, holnap azért elviszem az OSZK-ba is megvillantani.

Ja, és pontosan egy hét alatt itt volt a ködös Albionból, úgy, hogy a címzés valahogy így nézett ki: Takács Dániel ésatöbbi. Persze rögtön jött a para rendelés után (a visszaigazolás során is így jött a név, cím), hogy úristen, a Magyar Posta ilyen kódolással soha nem fogja kihozni, így rövid, borzasztóan udvarias levélváltást követően biztosítottak róla, hogy kijavították a rendelést ékezetmentesre. Hát persze.  Viszont a Magyar Posta beírhat magának egy piros pontot. Meg Kelt, aki ajánlotta a The Book Repostory-t.

Reblog: betiltott könyvek hete

Egy kicsit az “Rt” – retwitt – mintájára.

Kinga szedte elő a vajszínű árnyalaton az ALA oldaláról a betiltott könyvek hetének bejegyzését. Épp most van (szeptember 26-tól október 3-ig), úgyhogy lehet nézelődni, ámuldozni, hogy a világ legszabadabb országában mennyire lehet szabadon olvasni könyveket. Ízelítőnek egy bónusz grafikon a betiltásra javaslás okairól:

BBbyreason

Akit pedig mélyebben is érdekel a téma (cenzúra, kalózkodás, könyvkiadás etc.), annak ott van az OIF (Office for Intellectual Freedom) blogja.

A forrás pedig Kelt volt.

Könyv vs. könyv

Őszintén megmondom: nem tudom megszokni a molyt. Pedig szeretném, tetszik meg minden, de túlságosan könyvtáros vagyok. Éppen ezért maradok a LibraryThing-nél.

Takács Dániel, 25 éves (webkönyvtáros, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Könyvtára)

Fenti három mondat az a kiindulópont, amiről el szoktam indulni mostanában, ha a könyvtári katalógusokról gondolkozom. Ennek végén mindig oda lyukadok ki, hogy mi is a mi nagy bajunk ezzel az egész szeretem-az-olvasót kérdéskörrel.

A könyvtár a dokumentumokat tárolja és szolgáltatja (szigorlaton nehogy így mondjátok, de lényegében ennyiről van szó, nem többről). Megveszi, leltárkönyvbe (szerencsésebb esetben leltáradatbázisba) felveszi, katalogizálja, címkézi, matricázza, mágnesezi-vonlakódozza (jobb helyeken RFID-t kap, ugye), aztán megy a polcra (raktár, olvasóterem, ki melyiket preferálja – igen, lehet kötekedni, de ez szerintem akkor is szubjektív). Aztán a kedves olvasó felhasználó felhasználja a katalógust, és vagy boldog lesz, vagy nem. De a történetnek itt van a vége. Egy virtuális rendszerben fizikai állományok metaadatait lehet szűrni. Ez a mai OPAC Magyarországon.

És mit tud a moly? Nem érdekli különösebben a művek metaadatai, leírási szabványai. Legyen meg a rendszerben az adott könyv, ennyi, amit elvárhatunk – kell egy szerző meg egy cím, címkék, esetleg egy borító. OMG, gondolja az egyszeri könyvtáros, hát rendszer ez? Igen. Az olvasónak pont ennyi kell ahhoz, hogy egy könyvvel valamit tudjon kezdeni az intereneten, polcot csináljon belőlük, review-t írjon róla, számontartsa mit olvasott és mit nem, megossza ismerőseivel, a saját kis gyűjteményét nyilvántartsa (ez utóbbi már megszorításokkal érvényes, de még ide tartozik szerintem), Zoteroval vagy más bibliográfiai eszközzel jegyzeteket és bibliográfiát készítsen. Sőt, továbbmegyek: ennyi kell ahhoz neki, hogy megtalálja a számára szükséges információkat. Könyvtárhasználó is vagyok, tudom. Beírok egy szerzőt vagy egy címet, és kiválasztom a címkék és a borító alapján, hogy nekem abból mi kell.

Mi a bajom a mostani OPACokkal? (Katalógus, persze, de ilyen kicsiségre már nem is adunk.) Hogy pont a felhasználót zárja ki az egész történetből. Magasról tesz arra, hogy mi a jó az egyszeri olvasónak. Mit nekünk borító és folkszonómia? ETO, na az kell ide. Meg sorozati szerzőség. Meg kiskutyafüle.

Félre ne értsen senki: nem a részletes és alapos leírás ellen vagyok, hanem az ellen a rendszer ellen, ami a felhasználó igényeit teljesen félreteszi. Hasonlítsuk össze mondjuk a molyt és az egyik (tetszőleges) könyvtári online katalógust. Nem kicsi a különbség ugye? Pedig csupán annyi, hogy az előbbiben a dokumentum egy eszköz különböző műveletek elvégzéséhez a felhasználó kezében, addig a könyvtári katalógusban cél. Ez pedig elég nagy baj. Mert ezen az alapon fognak minket lelépni a sokkal dinamikusabb közösségi alapon szerveződő oldalak. Nem utolsó sorban pedig ez veszi el minden hitelét harcos kollégáim érvelésének, miszerint a web nem cél, hanem eszköz. Persze, eszköz, ezt ki tagadná, senki nem mondta hogy nem. Na de ha megcseréljük a web és a könyv (internet, ahogy teteszik) szót, máris inog az építmény.

Szerencsére más, boldogabb országokban erre már testületileg rájöttek a szakemberek. Születnek a Koha– és Evergreen-szerű rendszerek, de akinek csak az a problémája, ami nekem, az felcsaphat egy Scribliot, nem tart tovább egy WordPress telepítésénél, az meg a 10 percet súrolja – alulról -, estleg választhatja a ‡biblios rendszerét. Kezd a könyv (könyvtári dokumentum) beilleszkedni az őt megillető helyre – ugyanolyan információhordozó, mint mondjuk egy videó a YouTube-on.

Megkockáztatok egy olyan felvetést, miszerint tökéletesen mindegy, milyen IKR-t használ egy adott könyvtár. A felhasználó részéről csak és kizárólag a front-end számít. Ha nagyon radikális akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a rendszerek fejlesztői hagyjanak fel az OPAC-modulok csiszolásával. Tegyék helyette azt lehetővé, hogy bármilyen, akár külső modult rá lehessen húzni a katalógus helyére, így nem csak fejfájástól mentik meg mindhárom oldalt (fejlesztőt, könyvtárost és felhasználót egyaránt), hanem utat nyitnak afelé, hogy a könyvtári dokumentumállomány helyett a teljes könyvtári információállomány (aka repozitórium, de az is csak a fele a teljes képnek, mert az OPAC-on és a repozitóriumokon kívül is van egy csomó, a katalógusban szerepelendő információ) bekerülhessen a katalógusba, valamint hogy ezekből a helyi katalógusokból normális aggregált katalógusok születhessenek (ez már lassan ugye nem álom – ld. alant, de még messze van az ideálistól).

Még egy zárójeles megjegyzés: szokott kifogásként szerepelni, hogy az IKR-ek (és ezen belül az OPAC-ok) azért nehezen átjárhatók, mert teljesen különböző rendszerekről van szó. Nem nagyon szoktam pattogni, mert minek, de azt azért ne felejtsük el, hogy itt voltaképpen dokumentumok metaadatainak kezeléséről van szó, nem sokkal többről (a kölcsönzési információk is voltaképpen azok), arra meg elvileg egy csomó, büszkén hivatkozott szabványunk van. Most akkor hogy is van ez?

A végére azért legyen egy pozitív ellenpélda: a Kardos Andris-féle Könyvtárportál pont ezen a problémán kíván javítani. Hogy mennyire fog tudni elszakadni a konvencióktól, és az eredmény mennyire tud begyűrűzni a könyvtárakba, azt ma még nehéz megmondani. (A TÁMOP kapcsán bebizonyosodott: ez is csupán a szimpla szakmai és emberi jó- illetve rosszindulaton múlik. Van annak felelőse, hogy tízmilliók fognak megint ugrani azért, mert nem vállalták ezt a projektet hivatalos szinten.)