Mi lesz a digitalizálással?

Mostanában ismét folyamatosan foglalkoztat a digitalizálás problémája (remélem, hamarosan arról is tudok nyilatkozni, hogy miért).

Az alapvető probléma ugye az, hogy a hatályos szerzői jogi törvény szerint mindenféle másolás, többszörözés tilos. Ebbe természetesen beleértendő a könyvtári digitalizálás is, és most hagyjuk a kivételeket. Erre számtalan megoldási javaslat született, használhatóbb és kevésbe az, de közös jellemzőjük, hogy egy olyan helyzetre próbál megoldást találni, ami egyelőre teoretikus, hiszen a könyvtárak hivatalosan vajmi kevéssé végeznek ilyen munkát, illetve ha mégis, akkor sincs ugye erről semmiféle nyilvántartás vagy követés. És ha mégis végeznének, akkor villámgyorsan jön a kivégzés (l. Nagykanizsa), és megoldás helyett statuálás, kivégzés stb. (de szerencsére mindig voltak és vannak józan gondolkodású emberek, akik tudják ilyen esetben is kezelni a dolgokat).

Mi ebből a tanulság? Ebben a helyzetben biztosan nem vagyunk olyan helyzetben, hogy akár tárgyalóképesek legyünk (és lehet játszani bizottságosdit, van rá egy huszasom, hogy mi lesz belőle akár még közép távon is). A megoldáshoz előbb kicsit le kéne ülni gondolkodni.

Mi a jelenlegi pozíciónk?

Tévesen sokan úgy értelmezik ezt a szituációt, hogy van A intézmény, a kiadó, és van B intézmény, a könyvtár, akik C intézménynél (kormány) harcolnak a fennmaradásukért, a jogszabályi környezet vagy támogatási rendszer befolyásolásával. Pedig nem.

Sokkal inkább van A intézmény, kiadó, és B intézmény, olvasó. Utóbbiak közösen létrehoznak egy közös intézményt, amit éppen könyvtárnak hívnak. Tehát amikor a könyvtár arról beszél, hogy digitalizál, azt nem a maga, hanem az olvasói nevében teszi! A kiadóknak mindig is rossz üzlet volt a könyvtár, de hosszú távon nem fogja tudni senki sem megakadályozni, sem technikailag, sem társadalmilag, hogy emberek összeálljanak, és közösen vegyenek valamit, vagy legalábbis egy platformot hozzanak létre adott dologhoz való hozzáféréshez. Ezt szerencsére nem mint könyvtáros kell mondjam, hanem inkább mint olvasó, és ez nagyon nagy megelégedettséggel tölt el.

Észre kell venni, hogy ha könyvtárosként tárgyalok a kiadókkal vagy a minisztériummal, önkormányzattal, akkor azt nem egy nyomorult állami intézmény nevében teszem, hanem az olvasóiméban. Ha ezt hitelesen és megfelelő intenzitással tudom kommunikálni, akkor sikert lehet elérni vele. De ehhez valódi hitelesség kell, nem csak egy gagyi portál vagy a huszonötödik konferencia (már bocsánat, ez konkrétan senki ellen nem szólt, csak úgy általánosságban jegyzem meg).

Mi kell a tárgyaláshoz?

Először is: alap. Ha feltételesen beszélgetünk arról, hogy majd ki, hogyan fog viselkedni egy új területen, akkor nem lesz sosem vége, mert mindig lesz új és új elvi szempont. Ráadásul a tökölődés kitűnő alkalmat nyújt arra az olvasóknak, hogy elunják a várást, és megcsinálják maguknak a tutit – ez nem rossz dolog, de a saját bénaságunkonk nem bizonyítunk vele semmit.

Digitalizált anyag kell. Sok. Ha sutyiban kell megcsinálni, csináljuk sutyiban, de csináljuk. Ha nincsen mögöttem mit képviseljek, akkor nem vesz senki sem komolyan, és ez el sem várható.

De ha már itt tartunk, akkor összefogás és képviselet kell. Eleve a könyvtár is az, persze, olvasók összefogása és képviselete, de kell egy olyan tekintélyes intézmény, amelyik be meri vállalni, hogy igen, digitalizáltam, amit láttam, most van több terrányi cuccom, mond, mit tudsz te mutatni. Egy kis, pár tízezres könyvtárat újfent sosem fognak komolyan venni, ugyanígy egy olyan “szakmai” szervezetet sem, amelyiknek prominens tagjai nem tudják a különbséget xdocx és rtf között, vagy hogy az RSS-t azt eszik-e vagy isszák. Ez igazánól szakmától független, de ilyen problémakörhöz érve kéne lenni annyi rugalmasság egy ilyen szervezetben, hogy tudjon olyan szakértőket delegálni a vezetésbe, akik tudják ezt menedzselni (nagyon jó példa a volt gimnáziumom esete: az 1996-os nagy felújításhoz azt a szerzetes atyát nevezték ki igazgatónak, aki profin le tudta vezetni, és nem várták meg azt, hogy a munkások szétlopják a sulit – egyébként hozzá köthető a bencés pincészet és minden más sikeres üzleti vállalkozás a Pannonhalmi Bencés Apátságban).

Mit kell elérni a tárgyaláson?

Elsősorban persze egy olyan kompromisszumot, ahol egyetlen nyertes van, aki csak kívülről figyel: az olvasó. Itt sajnos nem nyerhet két fél, így olyan környezetet kell kialakítani, ami annak jó, aki az egész rendszert működteti, és bízni abban, hogy megfelelő szintű szolgáltatással túl lehet élni.

Ehhez teljesen egyértelműen egy út vezet: létre kell hozni egy magyar Amazont, amelyhez az infrastruktúrát a könyvtárak (végülis: állambácsi) adja, a tartalmat meg a gyártók.

Lehet pfújolni a modellre, de én hiszek benne, hogy az állam tud(na) jó gazda is lenni, és nem eleve rossz, amit csinál. Ez mindig csak attól függ, hogy az éppen az adott munkát végző szakemberek mennyire alkalmasak, motiváltak, széles látókörűek stb. A kontraszelekció persze nem tesz jót, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jót csinálni (politikai pártállástól függetlenül: jelenleg egyik félen sincsen olyan ismert politikus, amelyiktől elhinném, hogy hitelesen és jót akar és tud csinálni – úgyhogy senki ne jöjjön a Fidesz/MSZP/Jobbik/LMP/SZDSZ kultúrarombolásával, mindegyik társaság pont eleget tett).

Erre vonatkozóan elég konkrét elképzeléseim vannak, és a jó hír, hogy egyáltalán nem reménytelen – meglátjuk, mi lesz belőle.

Tehát mit csináljunk?

Digitalizáljunk. Szkenneljünk. Mindent. Aztán a többit meglátjuk. De csak utána.

Az meg hogy nincsen egy közös adatbázis erről az egészről, kész röhej. Egy Google táblázatot kéne csak nyitni hozzá, ha már egyszer nem bírunk közös OPAC-ot építeni, és kész. De ha valaki ráér, igazán csinálhatna rá valami basic PHP/MYSQL cuccot, aztán egyszer csak marad pár millió valamelyik TÁMOP-ból erre is, ha már befejeztük ezeknek a csodálatos portáloknak a fejlesztését.

Kép forrása: Flavorwire

Az ekönyv-használók nyilatkozata

A nagy felhajtásból azt hiszem történelem születik, legalábbis ha ezt valahol kodifikálni fogják (és amennyire vehemensen vetették bele magukat a kollégák, még akár törvény is lehet belőle, adja az ég), akkor az nem kis tett lesz.

Az elektronikus könyvet használók emberi jogi nyilatkozata (Ádám, köszönöm a segítséget, ez így nagyon hülyén hangzik, kell majd valami rövidebb megnevezés – szabadságnyilatkozat?) arról szól, hogy mit nem tehet meg a kiadó azzal, aki megvett egy elektronikus terméket. Nemrég jól elvitatkoztunk itt egy kommentelővel, hogy mennyire hasonlít-nem hasonlít egy ekönyv meg egy szoftver, hát kicsit gondolkoztam rajta:

  • Az ekönyv nem eszköz, amivel elvégzünk feladatokat, hanem maga a feladat.
  • Az ekönyv mindig magában hozza az elsődleges értékét, nem az általa létrehozott mű képviseli a fő értékét (szakkönyvekre, játékprogramokra ez nem áll, az igaz).
  • Az ekönyvhöz sokkal inkább emocionális alapon viszonyulnak a tulajdonosaik, mint egy programhoz, legalábbis ha a hagyományos könyvekből indulunk ki.
  • Az ekönyv előállítása (általában) más jellegű, mint egy programé. (Keltnek megadom a kivétel jogát a detektívtörténetekhez és a szerepjátékokhoz.)
  • Az ekönyv sokkal inkább kíván meg céleszközt, mint egy program (általában véve). És a céleszközökben is jóval kisebb a választék (arányaiban nem is fog változni már szerintem).
  • Még ötlet?

Szóval, a nyilatkozat azt a pár szempontot fekteti le, hogy a könyvvásárlóként szerintem milyen jogok illetnek meg, legyek természetes vagy jogi személy. (Bocsánat, nem vagyok jó angol jogi terminusokban. Most úgy angolban sem éppen. Nem megy. Valaki majd mélben/kommentben javítson.)

Minden ekönyv használóját a következő jogok kell, hogy megillessék:

  1. Az ekönyv használati jogát olyan irányelvek alapján, amelyek biztosítják a hozzáférést a korlátozások helyett.
  2. Az ekönyv használata bármilyen hardver- vagy szoftver-környezetben, az olvasó saját szabad döntése alapján.
  3. Az ekönyv tartalmának szabad feldolgozása, idézése, nyomtatása és megosztása a fair use és a copyright elveinek alapján (ez kb. a jelenlegi szabályozást jelenti!)
  4. Az ekönyv tulajdonosa élhessen a first sale jogával a digitális tartalom esetében is (gondolom ennek a szagára is meghülyülnének a kiadók, úgyhogy el sem merem mondani, mi ez, mindenki olvassa el magának).

Hiszek az információk és az ötletek szabad piacában.

Hiszek abban, hogy a szerzők, az írók és a kiadók számára is hasznos, ha műveik a technikai eszközök lehető legszélesebb skáláján hozzáférhetőek. Hiszek abban, hogy a szerzők, írók, kiadók gyarapodnak azáltal, ha a lehető legnagyobb szabadságot adják meg olvasóiknak, hogy hozzáférhessenek, feldolgozhassák és megoszthassák a tartalmakat a többi olvasóval, segítve ezzel, hogy a tartalom újabb befogadókat és piacokat érjen el. Hiszek abban, hogy az ekönyvek vásárlóit megilletik a first sale jogai, mivel ezek a művek az irodalom, az oktatás és az információk hozzáférésének sarokkövei.

A Digital Rights Management (DRM, digitális jogkezelés), hasonlóan az illetékhez, gátolja a gondolatok, az irodalom és az információk szabad áramlását és cseréjét. Ez pedig, a jelenlegi licensz-szabályozáshoz hasonlóan, azt okozza, hogy az olvasók sosem fognak teljes tulajdonjogot szerezni az általuk vásárolt olvasókészülék felett. Ez pedig elfogadhatatlan az ekönyvek esetén.

Olvasó vagyok. Mint ügyfél, jogos elvárásom, hogy tisztelettel bánjanak velem, ne pedig mint egy bűnözővel. Mint fogyasztó, jogos elvárásom, hogy a saját döntéseim alapján cselekedhessek a vásárolt vagy kölcsönzött ekönyvvel.

Aggódom az információhoz és az irodalomhoz való hozzáférés jövője miatt. Arra kérek minden olvasót, szerzőt, kiadót, terjesztőt, könyvtárost, szoftverfejlesztőt és készülékgyártót, hogy támogassák az ekönyv használók szabadságnyilatkozatát.

A jogok téged illetnek meg. És most a te feladatod jön: terjeszd ezt a kiáltványt, másold át az egész bejegyzést, egészítsd ki a saját gondolataiddal, módosítsd, ahogy jónak látod. Aztán küldd tovább Facebookon, Twitteren (#ebookrights címkével), emailben.

Az írás a cc0 jog alá esik. Terjeszd!

Kép: Portland Public Library Blog

A könyvtáros, aki tükörbe tud nézni: A Harper Collins-akta (frissítve)

Hiszem, hogy létezik Isten. Csak ő robbanthatta ki az angolszász nyelvterületen gyűrűző Harper Collins botrányt, aminek hatására egyre-másra születnek a bejegyzések a különböző blogokon.

Ezeknek egy tanulsága van: hogy az a szakmabeli, akinek van minimális önbecsülése, az nem hagyja magát beledöngölni a földbe, ha egy bugris kiadó úgy dönt, hogy útban van. Akkor csinál egy fotót, felteszi a Flickr-re, blogbejegyzést ír (pl. Ausztráliában is), Photoshop-mémet indít. De nem hagyja annyiban, mert tudja, hogy miért csinálja azt, amit csinál. Nem azért, mert megmondták neki, hanem mert belülről jön.

Kedves kollégák, szeretnék látni egy hasonló képet, mondjuk először Kis Gábornak címezve (utána jöhet a többi is, itt a lista). Igaz, hogy ők még csak a fénymásolás ellen vannak, nyugaton meg pár dimenzióval több van a könyves szakmában is, de a lényeg ugyanaz. Meg a hallgatás is. Csak amíg kuss van, addig nekünk jár a középső ujj.

ENNYI.

Na meg egy videó, amin végignézték, hogy mit is jelentene valójában a korlátozás:

Kell-e nekünk Márai program?

  1. Nem olyan könyvtárban dolgozom, hogy igazán mélyen érintsen a dolog.
  2. Inkább venni szeretem a könyvet mint kölcsönözni. Gyűlölök visszavinni egy igazán jó könyvet a helyére (vissza szoktam).
  3. Már a tavalyi Vándorgyűlésen, amikor ujjongva bejelentették, volt egy rossz érzésem, de eddig inkább megtartottam magamnak.

Először is, mi az a Márai-program: évi 900 millió forint a kiadók zsebébe bele, mellette pedig elköltenek még évi 100 milliót a népszerűsítésre, így kijön az évi egymilliárdos összeg. Persze furcsa lenne ez így, mert legutoljára szocializmusnak hívták az ilyen rendszert, így hazudjunk egy kicsit, hátha nem tűnik fel senkinek: adjuk a könyvtáraknak egy listával együtt, hogy mit szabad venni belőle meg, mit nem. Nehogy véletlenül aztán még valami olyasmit vegyenek belőle, ami egy kis vagy a seggnyalásból kimaradt, ún. független kiadó adott ki. Ez sem volt az a nagyon becsületes eljárás, de hát hőn szeretett kulturális igazgatásunktól nem is vártunk mást ugyebár. Élén Piftivel, aki utolsó tollvonással még az NKA maradék becsületét is sikerrel legyalázta.

Hah, de ez nem elég! A kiadók és az Írószövetség többet akarnak, mit többet, mindent. Éhes szájakat kell etetniük, elhozni a világbékét, gagyi, szar könyveket kiadni több ezer forintos áron, csapnivaló fizikai és szellemi minőségben, sátrakat állítaniuk a könyvfesztiválokon, szegény, éhező és kultúrára vágyó gyermekekeket ellátniuk, az oktatást felemelni a világszínvonal felé pár centivel, Audit venni, miegymás.

Persze most kibújt a szög a zsákból: miért kell a könyvtáraknak annyi pénz? Adjuk az íróknak és a kiadóknak közveltenül, meglátjuk, melyiknek hosszabb a nyelve (semmi illúzióm nincsen az MKKE és társaival szemben). A maradékot meg elosztjuk 600 könyvtár között, hogy vehessenek belőle 600 darab 3000 forintos könyvet. Haha. Csak iskolai és kistelepülési könyvtárból többször ennyi van, de nekik nyilván nem kell könyv.

Az a baj, hogy az nem tűnik fel senkinek (és ez a szakmám hibája leginkább), hogy a könyvtárak egy hatalmas olvasói, felhasználói réteget képviselnek. Nem tudok pontos számokat (gondolom, a KI igen), de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha rendesen bánnának az ilyen pénzekkel, akkor a piacot lazán meghatározó tényezőről beszélhetnénk. A könyvtár az olvasóit képviseli, mert már most is az a helyzet, hogy amelyik könyvtárat nem látogatják, az szépen lassan (és inkább előbb mint utóbb) bezárhatja magát. Ez pedig amellett, hogy az igazi érdeklődésre számot tartó könyvek vásárlását ösztönzi, arra is rákényszeríti a könyvtárakat, hogy olyan könyv- és olvasásnépszerűsítő programokat indítsanak, amiknek a kiadóknak inkább örülnie kéne.

A másik bajom az, hogy még az sem sokat segítene, hogyha a könyvtárak kapnák meg a pénzt, mert a kiadók ahelyett, hogy próbálnának alkalmazkodni az új feltételekhez (internet, e-könyvek, olvasókészülékek, olcsón és ingyen – legálisan is! – hozzáférhető tartalmak stb.), igyekeznek az államtól lenyúlt pénzekkel fennmaradni a víz tetején, ami aztán úgyis berántja őket pár év múlva.

De addig azért ugye adunk még pár milliárdot az adónkból?

A fájlcserélés meg nem a sátán találmánya

Ahogy azt két kutatás is kimutatta, pusztán a jó modell hiányzik, nem a felhasználói hozzáállás meg a pénz. Ha reális értéken, jó helyre (nem szerzői jogvédő gittegyleteknek és lehúzós kiadóknak, terjesztőknek) menne a pénz, sokkal sikeresebben működne a világ. Dehát ezt mondom, mondjuk már régóta: ha nem az idióta Artisjus meg a hiéna kiadók nyúlnák le a pénzem (ld. Márai projekt), mennyivel boldogabbak lennénk mindnyájan.

Felvetés: miért nem dolgozunk ki egy olyan (akár elméleti) modellt a könyvtárakban, amely képes ennek a megoldására?

Hétvégi ötletbörzénket olvasták.

“Aki hazudik az csal, aki hazudik az lop…”

Mai Best of Katalist:

Tisztelt Kollégák!

Lopni nem szabad!

A könyvtárak által jogtalanul továbbadott anyagokat valakinek korábban el kellett készíteni.

Értsék meg kedves kollégák, ha ez így halad, nagyon rövid időn belül eljön az az idő, hogy nem lesz aki elkészítse ezeket az anyagokat. Akkor aztán
nem lesz mit ellopni.

A megélhetési bűnözés alól sincs felmentés! Hova jutunk! Sose lesz itt már rend?

Tessék felelős vezetőinket kényszeríteni, hogy itt normális élet legyen.

Üdvözlettel: Kiss Gábor, TINTA Könyvkiadó, (nyelvészeti szak- és szótárkiadó)

Idézett Úr korábbi levelében egyszer már felszólította a kollégákat, hogy gyakoroljanak nyomást a fenntartóra (OKM), hogy adjon több pénzt könyvbeszerzésre. Akkor azt hittem, hogy ez csak vicc a rosszabbik fajtából, de a jelek szerint nem, van olyan kiadó, amely explicite az állami megrendelésekre apellálva akar fennmaradni (ez a témához méltó mondat volt).

Pedig mekkora lehetőség van egy működő tankönyvkiadó vezetőjének kezében… Fáj, nagyon fáj.

A refrén befejezését pedig mindenki tudja, énekeljük hát kispajtások teli torokból.

Ui: az csak hab a tortán, hogy az MKE Vándorgyűlésen hatalmas feneket kerítve jelentette be az NKA, hogy évi 1 milliárdot fognak adni dokumentum-beszerzésre. Mit mondjak, nagyon nem tudott fellelkesíteni (jelek szerint Kiss Gábort se, vagy legalábbis nem hiszi el).