Tulajdonképpen miért vannak az MKE-ben a szekciók? És miért van az MKE?
Ez most valóban komoly kérdés, úgyhogy valódi válaszokat szeretnék kapni. Köszönöm.
Photo by Marco Bellucci
Tulajdonképpen miért vannak az MKE-ben a szekciók? És miért van az MKE?
Ez most valóban komoly kérdés, úgyhogy valódi válaszokat szeretnék kapni. Köszönöm.
Photo by Marco Bellucci
Gicának hála, én is rákattantam a forspring.me című (nekem) új szolgáltatásra, aminek segítségével két mozdulattal kreálhatunk házi LibInfo-t. A képlet egyszerű: regisztráció, profil megadása, aztán jöhetnek a kérdések. Természetesen van Tumblr, Twitter, Blogger és Facebook integráció, sablont rakhatunk a felületünkre, és a róla kreált widget pedig mehet bele a lapunkba. Mint a karikacsapás. (Aztán persze jönnek a spamek, ha regisztráció nélkül is engedjük a kérdezést, dehát ilyen világban élünk.)
Gyorsan csináltam is egyet magamnak. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz népszerű…
Pár kérdés merült fel bennem a Szonda (MR1 Kossuth Rádió) riportját hallgatva:
Utána nagyon érdekes (és nyúlfarknyi) beszélgetés jön a társadalmi nemi nyelvhasználatról, ajánlom azt is. Visszahallgatni gondolom 15.00-tól lehet a Hangtárban.
Megjegyzés: ezek a kérdések a riport hallgatása közben bukkantak fel, ezért csípőből válaszolás helyett próbáljuk a kérdéseket a mai internet és szolgáltatási elvárások azon kontextusába helyezni, amelyeket most nem írtam le (mert már megtettem számtalanszor, mert nincs időm stb.). Köszönöm.
Most már nagyon nem tetszik a dolog, úgyhogy tőletek kérnék tanácsot: mi okozhatja, hogy nekem állandó jelleggel tűnnek el a böngésző bezárásakor a bejelentkezéseim? A beállításokkal szerintem nincs gond:
Persze így sem kell begépelni a jelszót, de nagyon kényelmetlen és idegesítő.
Könyvészettel foglalkozó, illetve dizájnt szerető olvasóimat kérdezném: hogyan oldanátok meg szépen és tetszetősen egy régi könyvben a könyvtár tulajdonosi státuszának jelzését?
Egy csomó könyv így is tele van pecsételve, ami nem minden esetben probléma, mert az ajánlások, a possessor-bejegyzések és az ex librisek érdekesek, tanulságosak, sokszor művészi értéket hordoznak, tehát jó, hogy ott vannak. Annál sajnálatosabb, hogy a könyvtárak nagyon sok esetben nem adnak egy pecsét, bélyegző igényes elkészíttetésére (van eset, hogy ez nem is baj), illetve ott pecsételik a könyvet ahol érik.
Pont az ellentettje is megtörténik néha: előző munkahelyemen volt olyan tipográfus, aki személyesen ellenőrizte, hogy hogyan és hova rakjuk a pecsétnek számító vonalkódot, mert az megtörtheti a könyv művészi egységét – és igaza volt.
Még nagyobb a baj, ha nem könyvtáros csinálja, és még csak nem is egy ember, így egymás hegyén-hátán is sorakozhatnak a pecsétek, különböző számokkal a belsejükben (ahány ember, annyi nekirugaszkodás, annyi rendszer stb. – persze egyik sem volt nagyon kiforrott, így újra kellett mindannyiszor kezdeni).
A végeredmény pedig az, hogy a muzeális értékű, vagy már nem kellő, de antikváriumban minden további nélkül értékesíthető kiadványok értéke alaposan lecsökken, mindenféle szempontból.
Szóval: mi lehet az a megoldás, ami illeszkedik a régi kiadványok tipográfiájához, könyvészeti jellemzőihez (díszes kötés stb.), de megfelel a mai kor követelményeinek (vonalkód, leltári szám, ilyesmik) és igényes, egyedi, ötletes? Lehet, hogy a láthatatlan RFID lenne a legjobb megoldás, de azt most egyelőre kihagynám, másrészt pedig szerintem izgalmas is a kihívás.
Illusztrációnak pedig egy (webkamerás) kép egy könyv sarkáról, amelyen a zöld pecsét azt mondja, hogy “A Budapesti Ügyvédi Kamara nagynevű Elnökének (1878-1893) Hodossy Imrének könyvtárából”, illetve egy mai pecsét, leltári számmal.
Az én gondolatmenetem ez (nagyon vázlatosan):
Kíváncsian várom a véleményeteket.
Számtalanszor elmondtam, ha megkérdezték a véleményemet, hogy ha a könyvtárosok nem lépnek, akkor a felhasználók fognak lépni – át rajtunk. Eddig ez nem volt nagyon kézzelfogható valóság (bár a könyvesblogok már figyelmezethettek volna), de kb fél órája érkezett az első pofon: Yahoo! Answers magyar módra. A memo.hu-n bárki felteheti a kérdését, és bárki válaszolhat is rá, a válaszokat pedig rangsorolják, a válaszadó pontszámai alapján (akik már használtak online aukciós oldalakat – Vatera, eBay stb. – azoknak nem ismeretlen a rendszer: regisztráció – 20, kérdés beküldése: -2, tiéd a legjobb válasz: 4, kérdésedre legjobb választ jelölsz: 1 stb.). És bárki szabadon végigböngészheti a kérdéseket és a válaszokat.
Update: van hozzá facebook alkalmazás is. (via szilárd)
a könyvtárak hatására? Tette fel a kérdést a Woman’s Day Magazine Amerikában, és ezt már annyi helyre kipostolták, hogy szinte szégyen, hogy most én is megteszem. But I did it (again, ha már az American Woman jön szóba…). A kérdés teljesen komoly volt, május 10-ig volt a leadási határideje a maximum 700 szavas esszének. A nem várt mennyiségű sztorit aztán a New York People Library gyűjtötte össze (és gyűjti még most is).
Update (2006.05.03.): És hoppá-hoppá, most veszem észre, hogy többek közt kedvenc amerikai szerzőm, John Updike is megírta az ő történetét. Éjjen.
HH filozofált azon, hogy miért nincs értelme a web2 miatt pattognunk. Arra jutott, hogy hiába a mütyürök nagyképű/-hangú átvétele, ha nincs meg hozzá az alap hozzáállás és koncepció. Úgy érzem, a könyvtárak esetében is valami ilyesmiről lehet szó. Könyvtártanon másról sem hallottam egy évig, mint a kapcsolatteremtésről az olvasóval, de igazából még egyetlen könyvtárban nem jött oda hozzám senki, hogy na mi van, mi a baj, mit gondolsz, meg egyáltalán, akkor szevasz. (Na jó, a Könyvtártudományi Szakkönyvtárban lehet ismerkedni a könyvtárosokkal, már csak a nyilvánvaló kollegialitás miatt is, de ez egy emelettel lejjebb már nem megy…) És most nem irnám le újra a könyvtár-marketingről irt gondolataimat sem.
Finálénak pedig három könyvtár a Föld másik oldaláról.
Az egyik a Dunedin Public Libraries (az ottani aboriginalok – bennszülöttek nyelvén: Ká Kete Wánaka O Ótepoti) hálózata. Az egyik legerősebb Új-Zélandon, nagyon rokonszenves a mottójuk (For the Love of Books). Jelenleg öt könyvtáruk várja az olvasókat, és két busszal terjesztik a jót a népnek.
A következő ajánlat szintén új-zélandi, a Christchurch City Libraries – Ngá Kete Wánanga-o-Ótautahi honlapja, a ‘think’ Library. (Nem is mondom már a névválasztásról a véleményemet, a szivem vérzik…). Őszintén bevallom, megnéztem az állásajánlataikat (nem rosszak).
Végül, de nem utolsó sorban következzék egy olyan, ahol már egyszer jártam is: a City of Sydney Library. A Dunedin-hez hasonlóan olyan, mint az Szabó Ervin, csak majdnem más (majdnem = tökéletesen más gondolkodásmód).
Amire befejeztem ezt a postot, azért eszembe jutott valami. Marx György irt egyszer egy könyvet, aminek Marslakók, vagy valami hasonló volt a cime. A “nagy” magyar tudósgenerációról szólt, akik megváltoztatták a világot (igaz, Amerikában, de erről kivételesen nem a hazaiak tehettek száz százalékosan). Nem magyar kortársaik annyira nem tudták hová tenni észjárásukat, világlátásukat, hogy elnevezték őket marslakóknak, mert ez a nemzet valami hihetetlen dolog a Földön. Ennek párhuzama pedig az a sikersztori, amit Sydney-ben hallottam: Ausztráliát ugyanúgy behálózzák a pláza-szerű képződmények, mint Amerikát. Az ottani második legnagyobb hálózatot pedig egy magyar csinálta meg, aki ’56-ban üres zsebbel érkezett…
Elfelejtettem egy fontos dolgot: a kérdésem forrását feltüntetni. Nos hát: Braun József: Információk. Bevezető állandó rovatunkhoz. In: Könyvtári Szemle (szerk. Kőhalmi Béla), 1914, 26-30. (Egy kicsit összemosódnak a fejemben az irodalmi, irodalomtörténeti, nyelvészeti és könyvtári hivatkozási szabványok…)
A cikket kötelező olvasmánnyá tenném proszemináriumon:) (Péter, ha olvasod…:) Kis bemelegítő tréning. Nagyon-nagyon kitűnő cikk. Szerintem.
A Fővárosi Könyvtárban elhangzott kérdésekből szemezgetett a példák keresésekor. Rögtön belecsap a közepébe (kedvenc kérdésem):
“Egy peres esetből kifolyólag egy ügyvédjelölt fölvilágositást kér aziránt, hogy mint állapítható meg egy kazal szalma súlya.”
– Fantasztikus. És hogyan lehet megválaszolni?
“Telefonon megkérdeztük a technika könyvtárát, honnan azonban az a válasz érkezett, hogy ez az időjárástól (víztartalom) stb.-től függ, ugy hogy a súly csak esetről esetre állapítható meg. A Mezőgazdasági Lexikon azonban, melyet ezután néztünk meg, megadta egy köbméter szalma átlagos sulyát, ami az olvasónak teljesen kielégitő fölvilágositás lévén, elégedetten távozott.”
És így tovább. Nem is kommentelném tovább. Hasonmásban is kiadták (1979-ben), ősszel ingyen vágták az ember után a KSZK-ban (amiért megfelelő mód hálás is vagyok:)