Tag: kérdés

a könyvtárak hatására? Tette fel a kérdést a Woman’s Day Magazine Amerikában, és ezt már annyi helyre kipostolták, hogy szinte szégyen, hogy most én is megteszem. But I did it (again, ha már az American Woman jön szóba…). A kérdés teljesen komoly volt, május 10-ig volt a leadási határideje a maximum 700 szavas esszének. A nem várt mennyiségű sztorit aztán a New York People Library gyűjtötte össze (és gyűjti még most is).

Update (2006.05.03.): És hoppá-hoppá, most veszem észre, hogy többek közt kedvenc amerikai szerzőm, John Updike is megírta az ő történetét. Éjjen.

HH filozofált azon, hogy miért nincs értelme a web2 miatt pattognunk. Arra jutott, hogy hiába a mütyürök nagyképű/-hangú átvétele, ha nincs meg hozzá az alap hozzáállás és koncepció. Úgy érzem, a könyvtárak esetében is valami ilyesmiről lehet szó. Könyvtártanon másról sem hallottam egy évig, mint a kapcsolatteremtésről az olvasóval, de igazából még egyetlen könyvtárban nem jött oda hozzám senki, hogy na mi van, mi a baj, mit gondolsz, meg egyáltalán, akkor szevasz. (Na jó, a Könyvtártudományi Szakkönyvtárban lehet ismerkedni a könyvtárosokkal, már csak a nyilvánvaló kollegialitás miatt is, de ez egy emelettel lejjebb már nem megy…) És most nem irnám le újra a könyvtár-marketingről irt gondolataimat sem.

Finálénak pedig három könyvtár a Föld másik oldaláról.

Az egyik a Dunedin Public Libraries (az ottani aboriginalok – bennszülöttek nyelvén: Ká Kete Wánaka O Ótepoti) hálózata. Az egyik legerősebb Új-Zélandon, nagyon rokonszenves a mottójuk (For the Love of Books). Jelenleg öt könyvtáruk várja az olvasókat, és két busszal terjesztik a jót a népnek.

A következő ajánlat szintén új-zélandi, a Christchurch City Libraries – Ngá Kete Wánanga-o-Ótautahi honlapja, a ‘think’ Library. (Nem is mondom már a névválasztásról a véleményemet, a szivem vérzik…). Őszintén bevallom, megnéztem az állásajánlataikat (nem rosszak).

Végül, de nem utolsó sorban következzék egy olyan, ahol már egyszer jártam is: a City of Sydney Library. A Dunedin-hez hasonlóan olyan, mint az Szabó Ervin, csak majdnem más (majdnem = tökéletesen más gondolkodásmód).

Amire befejeztem ezt a postot, azért eszembe jutott valami. Marx György irt egyszer egy könyvet, aminek Marslakók, vagy valami hasonló volt a cime. A “nagy” magyar tudósgenerációról szólt, akik megváltoztatták a világot (igaz, Amerikában, de erről kivételesen nem a hazaiak tehettek száz százalékosan). Nem magyar kortársaik annyira nem tudták hová tenni észjárásukat, világlátásukat, hogy elnevezték őket marslakóknak, mert ez a nemzet valami hihetetlen dolog a Földön. Ennek párhuzama pedig az a sikersztori, amit Sydney-ben hallottam: Ausztráliát ugyanúgy behálózzák a pláza-szerű képződmények, mint Amerikát. Az ottani második legnagyobb hálózatot pedig egy magyar csinálta meg, aki ’56-ban üres zsebbel érkezett…