Hast alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!

Egy kis könyvtörténeti érdkesség: biztos mindenkinek van valami “hú, ez még dédanyám korából való könyv, de jó!” típusú, szekrény mélyén talált “dokumentuma” [ez a precíz könyvtáros megfogalmazás…]. Nos, kb. egy évvel ezelőtt én is rátaláltam egy több mint száz évvel megnyitott füzetre, amelybe valamelyik ősanyám kezdte összeírni a receptjeit. Sajnos anyira rossz állapotban volt/van, hogy használni csak óvatosan lehet, így nem is nagyon nyúlkáltam hozzá, csak elraktam, hogy majd később rendbe rakom, ha lesz kedv, na meg visszatarthatatlanul feltörő könyvkötő-emlékezés:). Aztán az egészből csak annyi lett, hogy lapokra szedtem (nem nagyon kellett szedni), és szépen lefűzhető tasakokba töltöttem.

De az érdekesség nem is ez, hanem a kedvenc receptem, amelyet egy nagyon bonyolultan rokon bácsi írt bele, aki Székesfehérváron volt pék [kb. 5-6 éves lehettem, amikor meghalt, de még ettem a kenyeréből:)]. Először nem akartam hinni a szememnek (biztos elírták a mennyiségeket…), de aztán mégis. Így hangzik:

“Foszlós kalács (Lali)

645 kg liszt, 32 kg élesztő, 650 kg só, 65 kg vaj, 97.50 kg cukor, 250 lt tej 1280 drb tojás.”

Ebből összejöhetett pár kalács:)

És nem mellesleg azt is sikerült megtudnom belőle, hogy már régen is használták a “jó” jelzőt hátravetve [ennek a továbbfejlesztése a mondatvégi, jól:)] – lásd második kép: “19. Diós torta jó”.