Használhatóság

Amikor arról beszéltem, hogy nem feltétlenül a kedvesügyfél az úr, akkor abban expliciten is benne volt, hogy mennyire, de mennyire fontos az a környezet, ahova beesik az a kedvesügyfél. Ha eleve olyan környezetbe rakjuk be, ahol nehéz finnyáskodó fogást találni, akkor sokkal kevesebb panasz, lepattanó keresés, kérés fog hozzánk eljutni, sokkal több mindent fog a felhasználó magától, jókedvűen megcsinálni.

Ennek kapcsán örültem meg Rung András előadásának, amit nagyon sajnálok, hogy nem hallgathattam végig a webbankok használhatóságáról. Nem is csak azért, mert magam is állandóan szenvedek a CIB webbankjával (szeretem, de mindig van egy de), hanem mert pont ez a szemlélet kell(ene) akár egy IKR, akár bármilyen más ügyfélszolgálati rendszer megvalósítása esetén.

Két szempontból lehetne a legjobban újragondolni ezeket az alkalmazásokat. Az egyik a tárolt adatok kinyerhetősége, magyarán eleve úgy alkotni meg az adatbázis struktúráját, hogy ne kínszenvedés legyen valami értelmes kimutatást összerakni belőle, a másik pedig ennek az adatoknak az újrahasznosíthatósága, tehát hogy a rendszerben zajló munkákat segítsék ezek a kinyert információk. Olyasmire gondolok, mint a kölcsönzések, megtekintések követése, toplisták, ajánlások készítése, előre definiált érdeklődési körök alapján történő automatikus tájékoztatás, illetve a külső adatbázisokkal való összekapcsolhatóság.

Igazából egyik sem egy nagyon új dolog, sőt, már magam is sokszor leírtam ezeket. De érdemes mégis újra és újra elmondani, mert óriási a tudatlanság ezzel kapcsolatban. Itt, a munkahelyemen most eveztünk be egy új ügyintéző rendszert, amely rengeteg sebtől vérzik, de azért valamennyire igyekszünk a sínen maradni. Ennek egyik fontos állomása az ergonómiai fejlesztés, ami igen csak gyenge pontja az egész történetnek. Mikor már túl voltunk egy pár körön, elvégeztettünk egy ergonómiai elemzést is, fél szóval említettem meg a felhasználói élményt, mire a környezetből valaki benyögött egy olyat, hogy jó, hát akkor majd figyelje a rendszer, hogy férfi vagy nő-e a bejelentkező, és majd attól függően egy virágcsokor vagy egy csinos hölgy jelenik meg a képernyőn.

És ez sajnos az átlag tudás erről, ugyanakkor pl. senki sem vonja kétségbe, hogy egy autó vagy kávéfőző tervezésekor fontos szempont a használhatóság. Éppen ezért szerintem érdemes lenne az MKE-nek egy olyasmi kampányon elgondolkodnia, hogy “Használható könyvtári honlap” vagy “Használható IKR”, ami mintegy minsőítő rendszerként is működhetne. Ehhez végső soron egy lelkes szakértő közreműködésével készített ajánlássorra, és az arra épített tesztre van szükség (persze mindkettőt folyamatosan frissítve az aktuális követelmények alapján), aztán szinte önműködővé is válhat a dolog.

Reakció

Mikulás Gábor interjút adott a Népszabadságnak. Ez egy olyan mondat, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni a szakma, és ezért aztán már mi, fiatalok sem nagyon. Azért megpróbálom mégis, mert hátha egy kis gondolkozás segít a helyzeten.

Azt szeretném leszögezni, hogy én sem tartom jó ötletnek, hogy most és ebben a formában megjelent ez az interjú, ráadásul ott, ahol. Sőt, bizonyos szempontból egyértelműen elítélendőnek tartom (többek közt még meg sem jelent a cikk, máris gyakorlatilag szétvert egy szakmai közösséget, de nyilván ide fogom írni a mindenféle egzisztenciális problémákat is). Szóval aki emiatt szól majd be, az vagy szövegértési gondokkal küzd, vagy szimplán rosszindulatú.

Viszont: ideje lenne végre szembenézni a ténnyel: megjelent ez a cikk, és most már höröghetünk véres torokkal, de ezek után bármit fog tenni a szakma, az már csak reakció. Sajnos megtettük azt a szívességet Mikulás Gábornak, hogy annyi időt adtunk neki, míg a KIT-es, levelezőlistás figyelmeztetései, beszólásai stb. túljutottak egy határon, és megjelentek az országos sajtóban. És nem azért, mert Gábor az ősgonosz, hanem mert ez volt a folyamat természetes fejlődési útja. Ha nem tetszik törődni a problémákkal, akkor azok túlnövik a t. társaság hatókörét.

Egyetlen értelmes választásunk van szerintem most: amellett, hogy ezt persze le kell reagálni a sajtóban (szakmai állásfoglalás, cáfolás, statisztikák stb. – de ez csak tűzoltás, a pillanatnyi helyzet mentése), azonnal le kéne ülni, és szembenézni a problémáinkkal. Ha ez nem megy egyedül, akkor olyan renitens, szakmán kívüli emberekkel is, mint Mikulás Gábor. És ezt nem ő kényszerítette ki – ezt a szakma önerőből érte el sajnos.

Konferenciákat, egyeztető megbeszéléseket, szakmai fórumokat kéne összehívni. Gyökeresen kéne átalakítani a szervezeti struktúrákat, hogy akik “csak olvassák a Katalistet”, azok is szót kapjanak, szülessenek eredeti ötletek. El kéne törölni a fenébe az összes bürokrata koloncot, amelyek megfojtják a szakmát és a szakembereket – kezdve a minisztériumtól, de sok szinttel lejjebb is elképesztő kiskirályságok vannak. Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével, sőt kicsit belépve a versenyszférába is, mint mondjuk alapítvány vagy kht), és elkezdeni olyan dolgokért lobbizni, amelyek nélkül – úgy néz ki – nem, vagy legalábbis nagyon nehezen tudunk tovább lépni (szerzői jogi törvények módosítása, teljesítménybérezés stb.). És ha már itt tartok, akkor felszámolnám a szakmai sajtót is, és valami működőképesebb dolgot hoznék létre a jelenleg működő 4 folyóirat helyett – állítólag úgyis állandó forráshiánnyal küzdenek.

Meg kéne értetni a kollégákkal, hogy az a munka, amit végeznek nagyon szép – de messze nem elég. El kéne magyarázni, hogy azért a munkáért, amit végeznek, nem biztos hogy úgy és annyit kapnának egy versenyhelyzetben, mint egy jó meleg közalkalmazotti állásban – természetesen van egy csomó mindenki, aki éjjel-nappal dolgozik, de most nem róluk beszélek. (Erről szerintem sokat tudnának az olyan kollégák mesélni, akik cégeknél dolgoznak…)

Kőkemény szabályozást kéne bevezetni a szakmai kompetenciákkal és elvárásokkal kapcsolatban, rendezni kéne a munkaerő mozgását (ld. a magyar – nem magyar állampolgár problémakört), és kis szakma lévén egyáltalán nem látom irreálisnak egy olyan rendszer kiépítését, amely segíti, követi a hallgatót és szakembert az egyetembe való bekerüléstől a nyugdíjba vonulásig.

Ki kéne végre egy rendes stratégiát dolgozni, ami dinamikus, sokkal hosszabb távra tervez, mint nyamvadt 5 év – nem technológiailag, mert az talán 2 évre is merész lenne – de elvekben, programokban, irányokban mindenképp. És olyan emberekkel kéne elkészíttetni és konzultálni, akik tudják, hogy mi történik körülöttük (itt most kapásból 10 nevet tudnék mondani) – de őszintént szólva az egész szakmának kötelező jelleggel előírnám a részvételt -, nem pedig minisztériumi asztal mögül kitalálni a tutit. Sőt, a szervezőnek sem valami életidegen szervezetnek kéne lennie, hanem egy olyan szerves dolognak, mint az MKE, főleg ha fentebb leírt változás megtörténne.

Nem hiszem, hogy bármi olyasmit sikerült itt összeszednem, ami ne fordult volna meg egy értelmes ember fejében, ha kicsit is ismeri és/vagy szereti a könyvtáros szakmát. Szerintem most már nyugodtan tovább lehetne lépni, mert megint csak az idő telik.

És még egy szó a reakciókról: olyan szintű lejáratása történt a szakmának, hogy száz Mikulás Gábor nem tudta volna ezt elérni. Egy nyilvános archívumban mindenki által olvashatók többek közt Molnár Csaba és Horváth Aranka levelei. Ha most valakire dühösnek kell lenni, na akkor az ilyen emberek azok. Vagy nem is tudom. Lehet hogy csak szánom őket.

Mindezt írtam mint a MOME Könyvtár (web)könyvtárosa, az MKE FITT titkára, az élet és könyvtár tulajdonosa és szerkesztője, az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszék hallgatója stb.

És akkor halljuk a többieket.

(Update 09.02.13. – más is hallott a cikkről/olvasta a cikket: CSMKE, 702, Polcológia, Kelt.)