Könyv vs. könyv

Őszintén megmondom: nem tudom megszokni a molyt. Pedig szeretném, tetszik meg minden, de túlságosan könyvtáros vagyok. Éppen ezért maradok a LibraryThing-nél.

Takács Dániel, 25 éves (webkönyvtáros, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Könyvtára)

Fenti három mondat az a kiindulópont, amiről el szoktam indulni mostanában, ha a könyvtári katalógusokról gondolkozom. Ennek végén mindig oda lyukadok ki, hogy mi is a mi nagy bajunk ezzel az egész szeretem-az-olvasót kérdéskörrel.

A könyvtár a dokumentumokat tárolja és szolgáltatja (szigorlaton nehogy így mondjátok, de lényegében ennyiről van szó, nem többről). Megveszi, leltárkönyvbe (szerencsésebb esetben leltáradatbázisba) felveszi, katalogizálja, címkézi, matricázza, mágnesezi-vonlakódozza (jobb helyeken RFID-t kap, ugye), aztán megy a polcra (raktár, olvasóterem, ki melyiket preferálja – igen, lehet kötekedni, de ez szerintem akkor is szubjektív). Aztán a kedves olvasó felhasználó felhasználja a katalógust, és vagy boldog lesz, vagy nem. De a történetnek itt van a vége. Egy virtuális rendszerben fizikai állományok metaadatait lehet szűrni. Ez a mai OPAC Magyarországon.

És mit tud a moly? Nem érdekli különösebben a művek metaadatai, leírási szabványai. Legyen meg a rendszerben az adott könyv, ennyi, amit elvárhatunk – kell egy szerző meg egy cím, címkék, esetleg egy borító. OMG, gondolja az egyszeri könyvtáros, hát rendszer ez? Igen. Az olvasónak pont ennyi kell ahhoz, hogy egy könyvvel valamit tudjon kezdeni az intereneten, polcot csináljon belőlük, review-t írjon róla, számontartsa mit olvasott és mit nem, megossza ismerőseivel, a saját kis gyűjteményét nyilvántartsa (ez utóbbi már megszorításokkal érvényes, de még ide tartozik szerintem), Zoteroval vagy más bibliográfiai eszközzel jegyzeteket és bibliográfiát készítsen. Sőt, továbbmegyek: ennyi kell ahhoz neki, hogy megtalálja a számára szükséges információkat. Könyvtárhasználó is vagyok, tudom. Beírok egy szerzőt vagy egy címet, és kiválasztom a címkék és a borító alapján, hogy nekem abból mi kell.

Mi a bajom a mostani OPACokkal? (Katalógus, persze, de ilyen kicsiségre már nem is adunk.) Hogy pont a felhasználót zárja ki az egész történetből. Magasról tesz arra, hogy mi a jó az egyszeri olvasónak. Mit nekünk borító és folkszonómia? ETO, na az kell ide. Meg sorozati szerzőség. Meg kiskutyafüle.

Félre ne értsen senki: nem a részletes és alapos leírás ellen vagyok, hanem az ellen a rendszer ellen, ami a felhasználó igényeit teljesen félreteszi. Hasonlítsuk össze mondjuk a molyt és az egyik (tetszőleges) könyvtári online katalógust. Nem kicsi a különbség ugye? Pedig csupán annyi, hogy az előbbiben a dokumentum egy eszköz különböző műveletek elvégzéséhez a felhasználó kezében, addig a könyvtári katalógusban cél. Ez pedig elég nagy baj. Mert ezen az alapon fognak minket lelépni a sokkal dinamikusabb közösségi alapon szerveződő oldalak. Nem utolsó sorban pedig ez veszi el minden hitelét harcos kollégáim érvelésének, miszerint a web nem cél, hanem eszköz. Persze, eszköz, ezt ki tagadná, senki nem mondta hogy nem. Na de ha megcseréljük a web és a könyv (internet, ahogy teteszik) szót, máris inog az építmény.

Szerencsére más, boldogabb országokban erre már testületileg rájöttek a szakemberek. Születnek a Koha– és Evergreen-szerű rendszerek, de akinek csak az a problémája, ami nekem, az felcsaphat egy Scribliot, nem tart tovább egy WordPress telepítésénél, az meg a 10 percet súrolja – alulról -, estleg választhatja a ‡biblios rendszerét. Kezd a könyv (könyvtári dokumentum) beilleszkedni az őt megillető helyre – ugyanolyan információhordozó, mint mondjuk egy videó a YouTube-on.

Megkockáztatok egy olyan felvetést, miszerint tökéletesen mindegy, milyen IKR-t használ egy adott könyvtár. A felhasználó részéről csak és kizárólag a front-end számít. Ha nagyon radikális akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a rendszerek fejlesztői hagyjanak fel az OPAC-modulok csiszolásával. Tegyék helyette azt lehetővé, hogy bármilyen, akár külső modult rá lehessen húzni a katalógus helyére, így nem csak fejfájástól mentik meg mindhárom oldalt (fejlesztőt, könyvtárost és felhasználót egyaránt), hanem utat nyitnak afelé, hogy a könyvtári dokumentumállomány helyett a teljes könyvtári információállomány (aka repozitórium, de az is csak a fele a teljes képnek, mert az OPAC-on és a repozitóriumokon kívül is van egy csomó, a katalógusban szerepelendő információ) bekerülhessen a katalógusba, valamint hogy ezekből a helyi katalógusokból normális aggregált katalógusok születhessenek (ez már lassan ugye nem álom – ld. alant, de még messze van az ideálistól).

Még egy zárójeles megjegyzés: szokott kifogásként szerepelni, hogy az IKR-ek (és ezen belül az OPAC-ok) azért nehezen átjárhatók, mert teljesen különböző rendszerekről van szó. Nem nagyon szoktam pattogni, mert minek, de azt azért ne felejtsük el, hogy itt voltaképpen dokumentumok metaadatainak kezeléséről van szó, nem sokkal többről (a kölcsönzési információk is voltaképpen azok), arra meg elvileg egy csomó, büszkén hivatkozott szabványunk van. Most akkor hogy is van ez?

A végére azért legyen egy pozitív ellenpélda: a Kardos Andris-féle Könyvtárportál pont ezen a problémán kíván javítani. Hogy mennyire fog tudni elszakadni a konvencióktól, és az eredmény mennyire tud begyűrűzni a könyvtárakba, azt ma még nehéz megmondani. (A TÁMOP kapcsán bebizonyosodott: ez is csupán a szimpla szakmai és emberi jó- illetve rosszindulaton múlik. Van annak felelőse, hogy tízmilliók fognak megint ugrani azért, mert nem vállalták ezt a projektet hivatalos szinten.)

Az internetes szabványokról

Egy rövid összefoglalóról egy még rövidebb referátum:

Az internet állandóan épül, miközben fejlődnek, tesztelődnek a webszabványok. Ezeket a szabványokat az Internet Engineering Task Force késziti, amelyeket aztán az Internet Engineering Steering Group vizsgál felül, birál el és nyújt be kérelmet az Internet Architecture Board-hoz. Az új szabványt végül az Internet Society hirdeti ki. Az RFC szerkesztő felelős a végső forma előkészitéséért és elkészitéséért. Végül a világ számos honlapján kézzé teszik ezeket a szabványokat.

Alkalmazási szinten a szabványok fejlesztésében és közzétételében a fő szerepet az MIT World Wide Web Consortium viszi.

Rövid összefoglaló az Internet Society és az Internet Engineering Task Force kapcsolatáról Vint Cerf-től.

Forrás: WDVL: About the Internet. Standards

magyar narancs

vicces sztori (legalja.hu), a magyar valóságról. egyben (részemről is) éles kritika az egész magyar oktatásügynek, mondjuk 50 évre visszamenőleg.

nem az írásban leírt technikai problémákra gondolok, hanem az alapkérdésekről + egy csomó másról, ami szerintem szintén kiderül a “cikkből”.

– sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy ki és hol írta, ha valaki tudja, szóljon, megköszönöm.