A jövőről

Az idei vándorgyűlésre a FITT igyekszik megint kicsit kimozdulni az eddigi keretekből, és egy olyan rendezvényt szervezünk, ami remélhetőleg továbbra is kifelé mutat a szarból. A témát tulajdonképpen csak az utcáról kellett felvenni, azaz olyan, a weben túl- könyvtároséknál meg igencsak alulhájpolt témáról van szó, ami bár megjelent pár helyen, de még mindig hipster-téma, legalábbis MKE-szinten. Persze mindig van néhány szó arról, hogy ki mit gondol erről, de konkrét témák kifejtése, végigrágása a K2 szakmai műhelyen kívül nem igazán történik.

A FITT idei témája a könyvkiadók és a könyvtárak kapcsolata lesz. Ez a téma első látásra eléggé lerágott csont már, de ha aktuális kontextusba tesszük, akkor azért lehet még mi újat mondani róla. Az új típusú problémák mondjuk idén év elején kezdődtek (ha a Kiss Gábor-féle minősíthetetlen megnyilvánulásokat nem számoljuk), méghozzá a Harper-Collins üggyel, amelyben egyébként pont hétfőn nyilatkozott az ALA: egyelőre különösebb sikerek nélkül, de perspektivikusan folynak a tárgyalások. (Megyek államtitkárnak, látom, a szókincsem megvan már hozzá…)

A második lökést Bodó Balázs A szerzői jog kalózai című műve adta, és rengeteg olyan gondolatot tartalmaz, amely a jövő tervezésekor nélkülözhetetlenek lesznek, mindenképpen kötelező olvasmánnyá tenném legalább könyvtár szakon, de inkább még középsuliban, valami társadalomismeret jellegű órán.

A harmadik probléma, hogy még mindig nem igazán lehet tudni, hogy mit is akar a könyvtáros szakma magával csinálni 10 év múlva, és ennek érdekében mit is óhajt tenni. Az MKE-nél ugye nyilvánosan semmi nem jelenik meg, a Könyvtári Intézet és az OSZK hallgat, és úgy általában csönd van.

Ezt a hármat, ha összerakjuk, akkor pont kijön belőle egy (remélhetőleg) kellemes sörözős beszélgetés a pécsi Minaret étterem kerthelyiségében (ez nem reklám, hanem információ) a vándorgyűlés első estéjén, csütörtökön. A cél, hogy a kiadók és a könyvtárosok legalább meglássák egymás platformját a digitális kultúra területén, még ha közös nézőpontot nem is találnak majd. (Sajnos, erős a félelmem, hogy semmi nem lesz, mert az aggresszív hajtépés vagy a kedélyes mellébeszélgetés fog menni, de adjunk egy esélyt a gyereknek.)

A beszélgetéshez viszont nem árt egy kis előzetes gondolkodás, ami alapján el lehet indulni. Mivel elég kevés az együtt töltött idő, ezért nagyon jó lenne, ha nem az alapvetésekkel menne el az este (ki mit csinált eddig, mit csinál most – ezt azért kb. tudjuk), hanem érdemi problémákról beszélnénk – a jövőt illetően.

Mint minden (jövőbeni) résztvevő, én is igyekeztem végiggondolni, hogy mit is tartok erről, és a következő dolgokra jutottam (elnézést kérek, ha ismétlem a korábbi bejegyzéseim bizonyos részeit):

  1. A könyvtár alapvető feladata volt és lesz a felhasználó és az információ, a tudás közötti távolság lerövidítése és ha lehet, megszüntetése (ergo, nem mi vagyunk a Szent Grál őrzői). Minden, ami ezen túl van (adatkezelés, informatikai és információelméleti megoldások, kiegészítő szolgáltatások, infrastruktúra, fizikai környezet, szervezeti felépítés, jogszabályi környezet), ennek a szempontnak a szolgálatában kell, hogy álljon.
  2. Amikor megjelent az internet és a digitális kultúra, ez a lecsökkentendő távolság potenciálisan nullára csökkent. Azaz, az esetek – most már – döntő hányadában nem kell könyvtár, hogy valaki megfelelő minőségű tartalomhoz, tudáshoz jusson. A maradék eseteket pedig a művek, információk jogi tulajdonosai – jellemzően a kiadók – nehezítik meg, tiltva a másolatkészítést, a digitális tartalomszolgáltatást etc. Azt hiszem, nem nehéz belátni, hogy ha a tartalomszolgáltatás en bloc átáll a digitális pályára – és ez nem hogy reális veszély, hanem maga a valóság -, akkor egy szereplő biztos potyog a történetből, és az a könyvtár lesz, ha nem tudja megtalálni az új szerepét az új világban.

Tehát a jövőben olyan típusú átalakításokat kell elvégezni, hogy:

  1. Csatlakozási felületet nyújtsunk a tartalomelőállítóknak (szerzők, kiadók) – ehhez egy LibraryThing-féle központi rendszer nagyon is alkalmas lenne.
  2. Digitalizáljuk a teljes magyar nyomtatott kultúrátez, szerény számítások szerint is kisebb összeget igényelne, mint a TÁMOP/TIOP pályázatra szánt éves összeg.
  3. Erős összefogásokat kell elindítani, ne adj’ Isten, központosítani, méghozzá egyetlen szempont szerint: a szolgáltatási hatékonyság növelése érdekében. Valami eszementen jó válságmenedzser kéne, akinek teljhatalma van a szakma felett, és bár véres kézzel, de átsegíti a szakmát ezen a holtponton. (Ez a legesélytelenebb része a történetnek, és mielőtt bárki belémkötne, igen, vállalnám, hogy esetleg én is potyogok – miért ne, ha 10 év múlva egy prosperáló szakmába térhetek vissza?)

Érdekesség: 2006-ban (majdnem pont 5 éve) ment körbe egy kérdés, hogy milyen lesz a kultúra 2015-ben. Izgalmas visszaolvasni.

Tessék figyelembe venni, hogy ez egy (végtelenül szubjektív) vélemény, úgyhogy vitatkozni lehet, bunkózni nem. Mindenki, aki érdeklődik a téma iránt, és szeretne jönni, meg van hívva egy közös virtuális beszélgetésre. Ennek keretében lehet kommentelni vagy saját bejegyzést írni, a kérés csupán annyi, hogy linkeljetek vissza erre a bejegyzésre, hogy lehessen egy helyen követni a párbeszédet.

(Kép: Safegrowth)

Őrző-védő

Általában azt szokták mondani a K2-re, hogy már csak azért sem jó, mert nem őrzi meg a hagyományokat, az emberi értékeket, a munkatársakat, a dokumentumokat, hanem mindent dob ki a szemétbe.

Első körben talán csak annyit, hogy remélem lejött annyi már a klogról és környékéről, hogy ez azért nem egészen így van. Szükség(ünk) van hagyományra, emberi munkára, dokumentumra, papírra (még ha ez nem is jött le mindenkinek), mert enélkül szart sem érünk. Már bocsánat.

Ám (ez egy jó szó, ezentúl többet kéne használni…) az már nagyon nem mindegy, hogy mit is őrzünk meg. Mert persze, a nemzeti könyvtár az csak gyűjtse szorgalmasan a könyveket, de egy szakkönyvtár vagy egy felsőoktatási könyvtár esetében nem vagyok erről annyira meggyőződve. Magyarán ott lazán bele kéne férjen a keretbe, hogy szinte kizárólagosan elektronikus dokumentumokat szolgáltassanak. Aki ezt nem érti, az nem volt egyetemi hallgató a 21. század küszöbén (jujj, micsoda áthallások… beküldöm az ÉS-be vagy Mancsba, tuti sikere lesz).

De most kivételesen nem is a formáról, hanem a tartalomról szeretnék kicsit értekezni, magyarán a gyűjtőkörről, ahogy azt könyvtármenedzsment órán hallottam volt (ott még olyan is volt ám, hogy magnókazetta és bakelitlemez, bizony! – utóbbi különben tényleg nem hülyeség, de most nem erről). Ezen belül pedig arról, amiről Kelttel és Gazzsal beszéltünk múlt héten sörike mellett, valamint most Caracallánál is kidobta a gép: kéne archiválni elektronikus dokumentumokat is. Mármint programokat, játékokat ésatöbbi. Konkrétan Gazs írása kapcsán bukkant elő a kérdés, miszerint manapság alig lehet hozzájutni olyan ’90-es évek eleji információhoz, amelynek nem jutott kiváltságul a nyomda, lemezkiadó stb. (Bár sokszor már azokhoz sem, de ez megint más kérdés.)

Abban megállapodtunk, hogy ma Magyarországon nincs olyan könyvtár, amely gyűjt számítógépes játékokat. Ezt én annak a tendenciának tudom be, aminek köszönhetően nem fogalkoznak erotikus (pornó) művekkel, képregénnyel és animációval stb. (Kivételek természetesen vannak, a Francia Intézetnek pl. tök jó képregénygyűjteménye van – bár ezt nem írják ki valamiért… -, a MOME-n előfordulnak kifejezetten pornó kategóriás albumok és képregények is, de ebből sajnos nem lehet semmiféle következtetést levonni.) Ezek mind alacsonyrendűnek tartott, egyáltalán kultúrának nem nagyon nevezhető alkotások, ezeket nem hivatott megőrizni a könyvtár.

Kiegészítések: anno volt szó a Katalisten egy kezdődő fanzine-gyűjteményről. Legutoljára február végén hallottam róla, sajnos azóta sem… Emellett nem is olyan régóta épül a kiberkultúra emlékműve, tessenek csak befelé, világszenzáció! És nehogy kifelejtsem a MEK projektjét, a MIA-t, a Magyar Internet Archívumot, ami aztán kalciumhiányban kifulladt (bár májusban még volt frissítve).

De ha nincs, attól még lehet. Szerencsére a számítógépes játék is az a műfaj, ahol nem hely kell, hanem vas (azaz nem fizikai tér kell hozzá, hanem sok tárhely egy szerveren), így első nekifutásra mondhatjuk azt, hogy elég a lelkesedés is hozzá. Ebből pedig van elég az esetek nagy többségében.

Ezért úgy döntöttem, hogy a klog mint olyan belép a “valódi” könyvtárak körébe, és elkezdünk építeni egy elektronikus könyvtárat – számítógépes játékokból (btw a MOME Könyvtár kompetenciájába is tartozhatna… ezt még meg kell rágni). Egyelőre most csak az elhatározás van, meg az hogy kb. kik lehetnek az érdekeltek, de szerintem ez lehet annyira közérdekű és unikum, hogy aki hallja, átadja. Úgyhogy nosza. Érdeklődő emaileket, kommenteket stb. várom ám!

És ha már könyvtár, nem tudok szó nélkül elmenni az újabb IgNobel-díjas ötlet mellett: ez a könyvtári kölcsönzések után fizetendő jogdíj. Sajnos az a bizonyos szó, ami kikívánkozik belőlem, az nem illik bele a blog profiljába, így nem lesz olvasható. Érdemes helyette Caracalla fent linkelt bejegyzését elolvasni, ő el tudja mesélni ezt jól. Én már csak ennyit tudok hozzátenni:

Update: az xkcd (már amennyire) vonatkozó képregényét kifelejtettem persze, annyira akartam embeddelni.

9 év múlva, avagy kultúra 2015-ben

Alap:

  • Magánhasználatra minden digitális alkotás jogdíjmentes, szabadon terjeszthető, másolható (könyv, zene, stb), akkor is, ha tegnap jött ki a gyárból.
  • A programokkal még nem tudom, mi legyen, ott szabad a gazda (gondolom úgyis SOA lesz egyébként, de akkor mi fut majd a desktopomon?)
  • Az alkotóknak (írók, zenészek, színészek, rendezők stb.) továbbra is képesnek kell lenniük megélniük abból, amit igazán szeretnek csinálni (írás, zenélés stb…), nem feltétlenül kell körülajnározott milliomosoknak lenniük (ház a Karib-tengeren, 8 millió egy évadért… mire?).

Megvalósítható lenne. Szerintem. Csak nem 2015-ben, hanem megkeverem a számokat, mondjuk legyen 2510. Reális.

Először is az olyan dolgokat kéne kiiktatni a folyamatból, mint a kiadók. Persze ez rengeteg problémát is jelent, mert (most ide könyveket hozok példaként, de a zenére is ugyanezt tessék érteni)

  • a kiadók egyfajta érdekképviseletet is jelentenek, amelyek amellett, hogy saját magukat védik, az általuk megvásárolt szellemi termékeket, és ez által a szerzőjüket is védi,
  • így elesnének a szerzők olyan előnyöktől, mint pl. egy-egy nagyobb kiadó többé-kevésbé stabil vásárlói köre (érdekes lenne megnézni, vajon ilyen területen is létezik-e márkahűség… én személy szerint pl. az osiris kiadót preferálom), kapcsolati tőkéje, logisztikája stb.,
  • az ismeretlenségből könnyen ki tud emelni egy szerzőt egy jobb kiadó (ld. Osváth, Nyugat stb.),
  • a “fogyasztókat” (nem szeretem ezt a szót, főleg a kultúra területén) is védi a kiadó, ugyanis garanciát jelenthet már maga a kiadó neve is (hagyomány, megbízhatóság stb.), vagy ha nem is, mindenképpen alapszinten meghatározza a könyvet – akár minőségileg, akár tartalmilag (pl. Szt. István, Akadémiai, Helikon stb.).

Előny:

  • az a hihetetlen mennyiségű pénz, amit a kiadók lenyelnek, az megmaradhatna a “fogyasztók” zsebében, még úgy is, hogy több jut a szerzőnek is (és – lássuk be – ebben a játékban a pénzen van a hangsúly).

Ez valami olyasmi lenne szerintem, mint amikor a reformátorok ki akarták iktatni a papokat a hívők és Isten között (ott is csúsztak rendesen a pénzek). Tetszés szerint lehet helyettesíteni a feleket. Hatalmas lesz (már az – Silent Library Project, Google stb.) az ellenállás. És ott a pénz. Itt meg az ember. Hát…

Abban viszont nem hiszek, hogy valamikor is tökéletesen ingyen lesz mindenfajta jóság. (“Ingyen ebéd márpedig nincs!”) Akár reklámmal (bár ebben annyira nem hiszek, ill. nem venném meg azt a verseskötetet, aminek tele van a hátulja reklámmal…), akár paypal-lel (ez ha működne itthon is, egyenesen nyomdából/stúdióból stb. rendelve, simán én is bevállalnám már most), akármivel.

Meg hát még mindig szól a “Lopni, megyünk lopni…” (Én is teszem.)