Szürreális kaland a Retek utcában

Három mobil másfél hét alatt.

Eddig ez a mérlegem. Na jó, egy kicsit csaltam, az első kettőtől egyszerre szabadultam meg, de azért így sem rossz a tempó.

Viszont ami miatt érdemes ezt megemlíteni, az a harmadiktól való megválás. Történt ugyanis, hogy csöngött a telefon munkából jövet, vettem volna fel, de egy elegánsan ívelt mozdulattal szépen a padlóra (jelen esetben betonra) küldtem a készüléket. És ami korábbi három SonyEricsonomnak meg sem kottyant, az sajnos a Motorolának KO-t jelentett. Se kép, se hang.

Az egész műveletnek (és utána nem kicsit ideges fejemnek) tanúja volt egy kéregető felebarátom, mankóval, testillattal, ahogy azt kell. Amíg így szerencsétlenkedtem a cuccal, odaszólt nekem, hogy: Rossz? Az evidens válasz a Nem b..g, jó, azért örülök neki ennyire lett volna, de egy vállrándítással beértem. Az elkövetkezendő fél percben még háromszor megkérdezte tőlem, hogy rossz-e, majd egy meglepő fordulatot vett eddig eléggé egysíkú társalgásunk. Közölte, hogy háromezer. Mikor nagy nehezen összeállt a fejemben, hogy ez forint akar lenni, és kivételesen ő adná nekem a telefonért, villámgyorsan lecsaptam az üzletre, amit némi fejrázós, féligotthagyós, mutogatós alkudozás után egy négyezres deallel fejeztünk be.

Ami talán nem rossz egy tök használhatatlan telóért. Persze a kártyát is akarta volna mellé, de szerencsére ennyire azért nem tudott jól magyarul (de tényleg… én vagy románnak vagy ukránnak tippeltem), úgyhogy azt szépen kiszedtem belőle, a markába nyomtam a cuccot, és tipliztem. Ettől függetlenül örültem volna, ha nem történik meg ez az egész, bár lehet hogy az esemény valószínűtlensége ennyit megért.