Hosszú válasz: egy átfogó terv a legfontosabb kérdésekre

Figyelem, nagyon hosszú lesz a bejegyzés. Linkeket nem raktam, kontextus van bőven.

Nagyon sok levélváltás követte szombati kifakadásomat, és a blogom látogatottsága is sosem látott magasságokba szökött (ez úton is köszöntöm az OSZK munkatársait). Nem tagadom, jócskán volt benne érzelem (és talán túlzás is), de nincs egy szava sem, amit ne vállalnék higgadtan és józanon sem. Mindenesetre arra jó volt, hogy megint megkavarodott az állóvíz, és olyan érzékeny pontra sikerült tenyerelnem, aminek hatására megindultak a támogató és helyeslő emailek – magánban. Ez nem érdem, hanem kötelezettség, mivel tartozom legalább a koncepcióm kifejtésével, ha a megvalósíthatóságát még nem látom át teljesen. Mint könyvtáros és mint ex-közszolga elkötelezett vagyok az információ szabadsága, a (költség)hatékonyság és a technológiai fejlődés mellett, ugyanakkor a gondolataimnak az eredménye minden elemében a múltra, illetve a környezetünkre építkezik, így újszerűséget pusztán a kombinációkban, nem pedig a tartalmában hordoz. Úgy érzem, joggal hivatkozhatok olyan, már létező dolgokra, amelyeknek létét, hasznosságát vagy szükségességét senki sem kérdőjelezi meg.

Alapvetés

Hiszek abban, hogy a nemzeti kultúra (jelentsen ez bármit, most szűkítsük le a könyvtárak világára) a magyarok állampolgárok vagyona, amelyhez a hozzáférés és használata alapvető joga mindenkinek. Ennek a rendszernek a kezeléséből, fenntartásából senkinek nem szabad üzletet csinálni, kivéve egyetlen célt: az ezt a munkát végző intézmények fenntartása, működtetése, a gyűjtemény fejlesztése.

A jelenlegi helyzet

Jelenleg szarban vagyunk, méghozzá nagyban. Nincs pénz fejlesztésre, beszerzésre, a jelenlegi eszközpark (hardver és szoftver szintjén is) nagyrészt elavult, a szakma általános kompetenciája nincs meg ahhoz a technológiai ugráshoz, ami lehetővé tenni a mai IT-környezethez való felzárkózást, a következő nagyobb lépés (ami pár száz-ezer kilométerrel arrébb már mindennapos valóság) pedig be fogja tenni neki a kaput (ekönyvek, 3D technológia, felhő alapú adattárolás, gigabites sávszélesség stb.). Nem vagyunk képesek magunkat (az olvasóinkat, az intézményeinket) képviselni sem a politikai, sem az üzleti, sem a technológiai világban, nem tudunk egy részben önfenntartó rendszert létrehozni – ha minimális szinten is elvonják a támogatásokat, kénytelenek vagyunk radikálisan leépíteni a szolgáltatásainkat. Jelenleg nincs a szakmánál – általánosságban – versenyképes tudás, know-how: halvány elképzeléseink vannak a teljesítményalapú bérezésről, az információk szabad piacáról, a technológia fejlettségéről és lehetőségeiről, az információtudomány valódi nyelveiről, az informatikáról és annak eszközeiről. A rendelkezésünkre álló tudás és információ szét van aprózódva és gyakorlatilag használhatatlan: tizensokféle rendszerben tároljuk őket, teljesen esetlegesen választva meg a tartalmi és formai leíró nyelveinket. Sok esetben a hasonló rendszerek sem képesek összeállni egységes egésszé, nincs (hivatalosan) egy rendesen működő közös katalógusunk. Ahány csoport, ötlet, annyi rendszert fejlesztettünk le magunknak, létrehozva tizes-százas nagyságrendben adatbázisokat, amelyek képtelenek egymással együttműködni, hogy a létező és népszerű webes alkalmazásokról ne is beszéljünk. Ezeknek a fejlesztéseknek semmiféle átfogó, hosszú távú koncepciója nincs, a ráfordított pénzekkel pedig nem tudnánk elszámolni (ha nem mi, akkor a fejlesztők, de azért is mi vagyunk a felelősek). A rendelkezésünkre álló információkra bár büszkék vagyunk, az interneten mégiscsak gyakorlatilag használhatatlan bibiográfiai adatbázis-páriákként létezünk.

Mi az ami kéne

  1. Kompetens, tettrekész, konfliktusokat felvállaló vezetők. A világ már csak olyan sajnos, hogy a vezető felel a hozzá tartozó dolgokért, ezért lehet, hogy tohonya a szakma, de ezért is a vezetők a felelősek.
  2. Kompetens, tettrekész, áldozatos könyvtárosok. A könyvtárosok kompetenciájáról már rengeteget vitatkoztunk, mi tartozik ide és mi nem, és talán bizonyos tekintetben ezzel van a kisebb hiba. De vezetők nélkül nem ér semmit az egész.
  3. Know-how. A könyvtárosok a gépesítés során valahol lemaradtak. Amíg elméleti rendszereket kellett kidolgozni, könyvtárakat szervezni, nem is volt baj, l. Szabó Ervin, Melville Ludwig Louis Kossuth Dewey, Ranganathan stb. Aztán valaki úgy döntött, hogy ez így már túl gyors, könyvet pakolni, ETO-t, MARC-ot magolni ok, de a MySQL meg a Python már sok. Ez egy rossz döntés volt, amit vissza kell csinálni. Az információkezelő nyelvekből nem válogathatjuk ki magunknak a használhatatlanabbik felét (aki ezzel ellenkezne, könyörgöm, nézzen kicsit körül a weben). Meg kell ismerkednünk a technológiákkal, tudnunk kell, hogy mit mire lehet használni, és valamennyit nekünk is kell tudni dolgozni vele, különben fogalmunk sem lesz, mit lehet és kell megcsinálni, hogy ne szakadjunk le, ne adjanak el minket. Ez egy óriási spórolási lehetőség lenne egyben.
  4. Központi szervező akarat és koncepció. Nem tudom, milyen az, amikor van ilyen, én egész eddigi pályafutásomat eddig úgy éltem meg, hogy vagy homályos utalásokat, vagy emészthetetlen, tonnás anyagokat olvastam, hallottam arról, milyen elvek mentén kéne elképzelnem azt, hogy könyvtárosként mi is pontosan a dolgom, hol van a helyem a világban. Egy erős, anyagilag viszonylag független és irányító hatáskörrel felruházott intézményre gondolok, amely egyesíti a Magyar Könyvtárosok Egyesületének és a Könyvtári Intézetnek a feladatait és hatásköreit. Egy olyan intézményre, ami képes megszervezni olyan országos problémákat, mint az adatbázisok készítése, a digitalizálás, a könyvtárpolitika és a szerzői jog kérdése, a kiadványszervezés, a fiatalság mentorálása, marketing, egyszemélyes könyvtár-menedzsment, az általános módszertan- és szabványfejlesztés.
  5. Egy erős közösség. Én büszke vagyok arra, hogy könyvtáros vagyok, ahol csak lehet, vállalom, mondom, és villogok vele. Ugyanennyire akarok büszke lenni arra is, hogy könyvtárosok közé tartozom. Könyvtáros büszkeség-napja, kitűzők, egyenpóló, közösség érzete. Nem azért, mert híján vagyok úgy általában a közösségnek, köszönöm, egészséges vagyok szociálisan, de ez rettenetesen hiányzik. Enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik bármiféle érdekképviselet, a közös kiállás az igazunkért, a hatékony érdekérvényesítés, és még van pár szavam ugyanerre.

Az eszközök

Ezen a téren állunk a legjobban, a klogok jó részének deklarált célja az, hogy a fenti célokat segítő eszközöket felkutassa és közzétegye. Viszont egy fontos: ezek eszközök, nem a bölcsek köve. Használók, emberi összetevő nélkül nem érnek semmit. Nemcsak hogy hiába dolgozik az a pár ember, aki keresi a reális válaszokat a felmerülő és az elhallgatott kérdésekre, de nevetségessé válik úgy általában is a szakma, mert ezek a publikációk nem folyóiratok archívumának mélyére, hanem a nyílt webre, bárki által olvasható módon kerül ki. És olvassák szakmán kívüliek, akiket érdekel a téma, és rokonszenveznek a könyvtár (idealizált) eszményével. Előttük egy porosodó “vita” nem csak a könyvtárakat, de bizony az egész szakmát járatja le, az általános hitelünket rombolja. Arról nem is beszélve, hogy csak egy gyengébb uborkaszezont kell kivárni, míg egy újságíró kínjában utána nem néz, mi történik a házunk táján. Szegény, előre is sajnálom.

Hihetetlenül széles spektruma áll rendelkezésre az eszközöknek és a példaképeknek. Az ingyenes szoftverek, megoldások felsorolását most kihagynám, inkább a példákra fókuszálnék. Azokat a kérdéseket lenne érdemes szerintem végigvizsgálni, hogy miért lettek sikeresek a Google, a Flickr, a YouTube, a Mozilla, a Wikipedia, az Apple szolgáltatásai, termékei? És miért küszködünk mi, akik szolgáltatásainkban hasonlót kívánunk nyújtani, magyarán információkat, adatokat akarunk hozzáférhetővé tenni a szolgáltatásainkkal?

Szerintem a fő különbség az (nem saját vélemény), hogy ők hisznek valamiben. Hisznek a változásban, a közösségben, a nyíltságban. Ennek eredményei pedig a rendkívül sikeres termékek, a felhasználók, akik akár súlyos pénzeket is fizetnek értük, vagy idejük és energiájuk komoly részét fordítják a fejlesztésükre – nem pénzért, dicsőségért vagy vezetői szerepért, hanem mert úgy érzik, hogy meg kell ezt tenniük. Megkapják hozzá az eszközöket, a lehetőségeket, a hozzáférést, és megveszik, használják, fejlesztik, státusszimbólummá emelik. A mi feladatunk: hasonló státusszimbólummá emelni azt, hogy valaki a könyvtárba jár, annak tagja, a szolgáltatásait rendszeresen igénybe veszi, és közreműködik a tartalmi-technikai fejlesztésében.

Tanulnunk kell a sikerekből, méghozzá szerintem  a következő elvek, hittételek mentén: az információk alapvető tulajdonsága a szabadság, a helyük pedig az őket igénylőknél van. Ennek érdekében az áramlásukat minél könnyebbé, egyszerűbbé kell tenni, hogy ha már valahol megy az az információ, akkor rajtunk keresztül, hogy a könyvtárosi háttértudással tegyük még teljesebbé, igazabbá, értékesebbé. Ez pedig azt eredményezi, hogy rendkívül le kell egyszerűsítenünk az eszközparkunkat, újra kell gondolni a könyvtáros képét a világról és az információkról.

Adatbázis

Első sorban létre kell hozni egy központi adatbankot, egy OpenLibrary-t, amely garantálja az információk szavatosságát és hitelességét. Ezt sajnos a szakma már csak számából következve sem tudja biztosítani, tekintve, hogy egy név leírásában sem tudunk megegyezni, l. közös katalógusok. Ez a központi adatbázis kell, hogy tárolja az összes bibliográfiai adatot, és majd a digitalizált elektronikus könyveket is, amikor lesznek. Az eredmények, amiket ezzel elérünk:

  • Validált, ellenőrzött, megbízható adatok, bibliográfia szolgáltatása.
  • A digitalizálási munka rendes ellenőrzése, az anyagi források munkaarányos megosztása.
  • A kiadók ekönyvek körüli szívatásainak megelőzése.
  • Az információkhoz összegyűjtött közösségi tudás leghatékonyabb közzététele.
  • Az ezekre épített szolgáltatások felületének költséghatékony és valódi fejlesztése.
  • Magas fokú biztonság, az adatokról több biztonsági másolat készítése, tükörszerverek üzemeltetése.

Felhasználók

A felhasználók nyilvántartása az újabb kényes kérdés. A legfontosabb és elsődleges válaszom erre, hogy megvan a technikai lehetősége a felhasználók tevékenységének teljes titkosítására, így a központnak akár fogalma sem lehet arról, hogy mit csinálnak a userek a rendszerben. A nyilvántartást pedig már létre sem kell hozni: a magyarorszag.hu kormányzati portálon egyre több állampolgár van regisztrálva. Ha pedig egy egészségügyi szolgáltatást igénybe vesz valaki, akkor az rögtön megjelenik a rendszerben – miért ne lehetne hasonló módszerrel tenni hozzáférhetővé a közkönyvtárak használatát? Ezzel két dolog is megvalósul: a már regisztrált állampolgárok könnyebben férhetnek hozzá a könyvtár elektronikus szolgáltatásaihoz (és a könyvtár is valós adatokat fog látni, mint lakcím, elérhetőségek), valamint a még nem regisztráltak is bekerülhetnek a rendszerbe.

Ha nem közkönyvtárról van szó, akkor természetesen más a helyzet – bár pl. a Kamarához hasonló intézmények esetében ugyanígy, kormányzati autentikációval zajlik az ügyvédek beléptetése. Ebben az esetben minimum arra kell lehetőséget adni, hogy a felhasználók a már meglévő online profiljukat kapcsolhassák a szolgáltatáshoz – l. Google, Facebook, Yahoo stb. És a kételkedőknek: ha ennek révén egy kattintással tudnak hozzáférni a rendszerhez, akkor használni fogják ezt a lehetőséget. Használják webes alkalmazások, szolgáltatások igénybevételéhez, de olyan, kényesebb dolgokhoz is, mint a vásárlás.

A lehetőség persze nem kötelező, de valamilyen online entitás mindenképpen létre fog jönni, ha használják a könyvtárat. Ennek feltétele pedig a használat, és akkor visszaérkeztünk két bekezdéssel korábbra.

Rendszer

A rendszer vázát egy nagyon szikár, pusztán a dokumentumok és felhasználóik adatait tartalmazó váznak kell lennie, az erre épülő legalapvetőbb szolgáltatásokkal:

  • saját bibliográfiai és fulltext gyűjtemények létrehozása – l. helyi katalógusok,
  • az ezeken alapuló kölcsönzések kezelése,
  • statisztikák,
  • az adatok eléréséhez szolgáló API-k biztosítása és karbantartása).

Ami ezeken túl mutat, azt kell helyileg kifejleszteni, akár piaci, akár közösségi támogatással. Ahhoz viszont, hogy utóbbi megvalósuljon, tudatosítani kell a feladatainkat.

A rendszer vázát pedig nekünk, könyvtárosoknak kell létrehozni és kifejleszteni, nem pedig megvásárolni. Ez nem csak a költséghatékonyság miatt van így, hanem mint feljebb is említettem, a know-how miatt, a rendszer ismerete miatt. Tudnunk kell, hogy mit lehet és mit nem csinálni egy ilyen rendszerrel. Tudnunk kell, hogy mire adunk megrendelést, mire adunk lehetőséget a fejlesztőknek, mit adunk és mit várunk a felhasználóinktól. Kontrollt kell gyakorolni nem csak az adatok minősége felett, de a rendszerben való létük és ottani mozgásuk felett is. Csakis így lehet garantálni a szerzői jogok biztosítását – amíg nálunk vannak. A felhasználóknak pedig meg kell kapniuk a teljes szabadságot a felhasználás módjaiban és lehetőségeiben, méghozzá az ekönyv-használók szabadságnyilatkozatának jegyében.

A következő fontos eleme ennek a rendszernek az egyszerűség. A jelenleg használt dokumentumleíró filozófia egy kissé romantikus, de mindenképpen túlhaladott elképzelés. Nem a változtatás kívánsága mondatja ezt velem, hanem a megvalósult technikai környezet. A hagyományos bibliográfiák, katalógusok abból a célból jöttek létre, hogy a fizikailag nem jelen lévő gyűjteményeket megjelenítsék, reprezentálják. De ha nincs ezentúl a gyűjteménynek, információnak fizikai jelenléte? Szükség van egyáltalán katalógusra? Ha mégis igen, gondolkozzunk el azon, hogy technikai, információelméleti szempontból a metaadat és a dokumentum egy szintre, egy kategóriába került. Ezentúl nem tudjuk szétválasztani a dokumentumot az adataitól, ha másért nem, akkor azért, mert a teljes szövegű keresés, mint a legalapvetőbb funkciója minden adatbázisnak, nem tesz különbséget meta- és közösségi adat, valamint a szöveg között. (Kiemeli, de keres benne is.)

Ha megnézzük a fentebb emlegetett sikeres alkalmazásokat, egy közös pontjuk van: egyszerűek. A digitális információ ugyanis sokkal jellemzőbben hordozza magában a metaadatait, még ha nem is szabványosított formátumban, mint egy hagyományos dokumentum. Nincs szükség egy olyan szofisztikált leíró rendszerre, mint pl. a MARC, bőven elég egy LibraryThing- vagy Flickr-szerű adatbeviteli rendszerre, amely az evidens adatok mellett sokkal inkább fókuszál a közösségi tudásra és egy más értelemben vett metaadatokra. Egy intelligens és korszerű rendszer képes felismerni és osztályozni azokat az adatokat, amelyeket egyébként leírni szoktunk (szerző, cím, kiadó stb.).

A profil

Az információs hálózatnak alapvető része a megjelenés, a profil. Úgy vélem, itt is rengeteg tanulnivalónk van a nagyoktól, vagy az olyan szakiktól, akik csendben forradalmasítják a vizualizációt és a GUI-t. Minden, amit eddig összeszedtünk az akadálymentesítésről, a usability-ről stb., az egy jelszóval helyettesíthető: a kevesebb mindig több. A fentebb említett túlszofisztikált rendszerek megjelenése a weben, mint katalógusok és honlapok már pusztán a felépítésükkel teszik lehetetlenné az akadálymentes használatot – főleg, ha az akadálymentesítést nem csak a fizikai korlátokkal élők, hanem az átlag, könyvtárosi képzettséggel nem rendelkező emberek érdekében akarjuk elvégezni. Ennek a filozófiának a leglátványosabb megjelenése pedig a webes, online profil. Sok szó esett már arról, és törvényi szabályozás is van róla, hogy mit kell megjeleníteni az adott oldalon, a hogyanra pedig szabványok tömege adja meg a választ. (Keserűen teszem hozzá, hogy ezen szabványok többsége olyan, amelyhez könyvtáros vajmi kevéssé szólt hozzá.)

Egy kezdetleges, továbbfejleszthető profilt minden könyvtárnak szolgáltatni kell a rendszernek. Ez a profil lehetne továbbépíthető a tetszőleges nyelven, környezetben, így azok a könyvtárak, akiknek nincs lehetőségük, forrásuk saját profil létrehozására, kapnak egy minimális környezetet (de ez is módosítható, akár hozzáértés nélkül is, l. WordPress-témák alakíthatósága), de azok előtt sincs akadály, akik megengedhetik maguknak egy hight-tech oldalt is – a lényege, hogy a háttér egy, így az általuk használt információk nem duplikálódnak, torzulnak, ráadásul ha egy vidéki diák feljön a helyi gimnáziumba, akkor ugyanazzal a felhasználóval, ugyanazon elvek mentés, ugyanolyan struktúrában tudja használni a helyi információforrásokat.

Hivatalos, rendszeresen frissített ajánlásokat kell létrehozni a profil kidolgozásához, amelyek iránymutatást adhatnak a rendszerhez épülő kiegészítők számára is. Ezeknek az ajánlásoknak az alapja a W3C ajánlásaiból állhatna össze garantálva így a profilok kompatibilitását a webes környezettel.

Összefoglaló

Röviden összefoglalva:  az információk elérhetősége, használhatósága érdekében alapvetően kell átgondolnunk a filozófiánkat, gondolkodásmódunkat. Ha ezt nem tesszük meg, azok a vállalkozások fogják megszerezni az információszolgáltatás “piacát”, területét, akik ezen már túl vannak, vagy eleve ezen az alapon szerveződtek meg – ez pedig nem frázis, hanem egy olyan tény, amit az élet támaszt alá. Fontos ehhez megértenünk, hogy nem a könyvtáros lesz felesleges, hanem bizonyos tevékenységek. A könyvtárosok száma nem kell, hogy csökkenjen az átalakulással, de a munkájukat, feladataikat, eszközeiket le kell cserélni.

Hatalmas előnnyel rendelkezünk, ami egyben a halálunkat is okozhatja: közintézmények vagyunk, nagyrészt védve a piaci viszonyoktól. A szervezeti változásokat nem gátolják tőzsdei árfolyamok, piaci versenytársak stb. Viszont nem is tudunk mit kezdeni azzal, hogy a szakterületünk óriási anyagi értéket jelent, amire sosem látott méretű vállalatok szeretnék rátenni a kezüket,  utolérhetetlen minőségű infrastruktúrával, szakemberekkel, akikkel szinte esélytelen hosszú távon felvenni a versenyt. Szinte. És erről az egy szóról szól a bejegyzésem, a blogom, a munkám.

Köszönöm a véleményeket.

Könyvtárprogram?

HSD bejegyzését olvasva esett le, hogy tényleg, igazából semmiféle programról nem lehet tudni könyvtárisztránban, hacsak nem arra a szerencsétlen stratégiai tervre vagy MOKKA-programra gondolok, hogy a Márai-programot ne is említsem (azoknak a kedves kötekedőknek, akik arra kíváncsiak, hogy ezek miért nem számítanak programnak, nos, mert csak – tökéletesen hamis kiindulópontokból készített, félhomályos dolgok ezek, sok-sok kormányzati- és EU-s pénzzel megnyomorítva, amiből jó dolog így még nem nagyon született).

Na de ha valaki végre összeszedné magát, akkor grátisz egy pontot szívesen felajánlok a programjába, ami igazából szerintem semmi újdonságot vagy meglepő dolgot nem tartalmaz: tegyük meg azt a szívességet a világnak (és magunknak is), hogy megreformáljuk ezt az egész IKR- és könyvtári adatbázis-témát.

Az ideális kép az valami olyasmi lenne, hogy egyetlen egy integrált könyvtári rendszer lenne (olyan kapcsolókkal, amik adott könyvtár igényeihez butítják a rendszert – kölcsönzés, folyóirat, honlap stb.), egyetlen egy adatbázissal, ami akár a kormányzati portállal és annak felhasználó-adatbázisával lenne összekötve. Ennek az egyetlen egy rendszernek lenne egy gazdája és sok-sok ezer felhasználója, akik a könyvtárak, akiknek alanyi jogon jár a hozzáférés – mondjuk egy teljesen saját backenddel, ami a közös adatbázisból működik (ld. Koha, WordPress 3.0+ stb.). A központi, nyílt forráskódú rendszerhez pedig számtalan, plusz modul csatlakozhatna (aka plugin, téma) az API-kon keresztül, aminek fejlesztését pedig ki lehetne adni a fejlesztőcégeknek, akik viszont kénytelenek lennének a mezei júzerekkel is megversenyezni, ugyanis végső soron bárki készíthet plugint. Csak a fejlesztők annyival vannak előbbre, hogy ők kapják a feladatot és érte a pénzt, de ha a felhasználó képes előbb és/vagy jobban megcsinálni, akkor sajnos kibújik a szög a zsákból.

Piac? Igen, de nem egészen olyan anyánk-meleg-ölében-összebújunk-mindahányan jellegű, mint ami jelenleg van. Verseny? Naná, itt aztán tényleg a jobbik győzhet.

Aztán lehet fokozni, egy ilyen rendszer kiválóan képes fenntartani önmagát egyéb, fizetős szolgáltatásokkal, aminek a díja viszont már a rendszer üzemeltetőjéhez folyik be, így abból tudja finanszírozni a fejlesztéseket (amikből egyébként messze kevesebb lesz szükséges, ld. ánlájn kommjúnití és tsai.), valamint a fenntartást, ami – főleg ha könyvtárra lebontjuk – gyakorlatilag az elhanyagolható töredéke sem lesz az eddigieknek.

Kicsit könyvtár.hu, de nem egészen, vagy legalábbis nem egészen olyan, mint amilyennek én látom ezt most.

Kéne hozzá egy államtitkár vagy főosztályvezetőatyaúristen, egy tökös könyvtáros szervezet, meg természetesen némi virgács, hogy Deák Ferenc bátyám meglehetős vastag állományát ne is hagyjam ki (én pl. az eddigi magánnyugdíj-pénztári befizetéseimet egy-az-egyben felajánlom), aztán rock it on!

Tessék, itt van, lehet vinni, még licenszt sem rakok rá, hogy ne kelljen ráírni a nevemet.

Cikkadatbázis gombnyomásra

WordPress article directory
WordPress article directory

Megint olyat kaptunk a WordPress-fanatikus fejlesztőktől, aminek minimum nagyon illik örülni. Ez pedig egy olyan plugin, ami egy pillanat alatt cikkadatbázist varázsol egy WordPress-blogból, otthoni vagy nyilvános felhasználásra. Ez pedig egy Zoteroval ötvözve ütős dolog lesz.

Már csak fel kell tölteni…

via BlogPerfume

EBSCO otthonról

logo_fszekAz, ami az ELTE Egyetemi Könyvtárnak nem sikerült, megvalósult a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban: mától(?) bármelyik beiratkozott felhasználó akár otthonról is elérheti az EBSCO Host adatbázis által kínált csomagokat, ehhez csak a vonalkódját kell bepötyögni. Ennek örülés, csak kis kérdés motoszkál a fejemben: miért csak most…? (Jó, persze nálunk sem lehet otthonról, de ennek tudom az okát.)

via Németh Marci

A Google és a láthatatlan web

Eddig nagy mellénye volt a könyvtáros öntudatnak, amikor a Google-ról volt szó (tudom, nekem is, nem tagadom). Az indok az volt ugye, hogy na de a láthatatlan web, meg hogy ahhoz már ember kell, a tökösebbik fajtából (azaz aki ismeri és szerzett logint az adott adatbázishoz, és még használni is tudja).

A Google viszont megtette az első lépést: elkezdte indexelni a web láthatatlan részét is. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy ahol lát egy olyan FORM-ot, amely GET kérést küld, azt megpróbálja kitölteni, és a kapott eredményt indexeli.

Magyarán pl. az összes OPAC (már ha persze eljut odáig a Google robotja) szépen le lesz indexelve, és egyszerűen egy okos Google keresőkérdéssel az összes megadott OPAC-ban tudok keresni, anélkül, hogy ellátogatnék a könyvtár oldalára, illetve OPAC-jába közvetlenül.

Úgyhogy újabb lehetőségről csúsztunk le, pont akkor amikor elkezdtük végre mérni a webes látogatószámot, sőt nem egy helyen külön az OPAC-ét is. Ez a fent vázolt Google akció azt fogja jelenteni, hogy a látogatók újabb drasztikus visszaesése várható, most a weben (ez az én fogalmazásomban azt jelenti, hogy a kedves olvasót/felhasználót stb. az égvilágon semmi nem fogja csábítani, hogy használja az OPAC-ot, csak ha havonta egyszer meg akarja hosszabbítani a könyvét – nincs semmi pluszszolgáltatása a rendszernek). Persze ettől nem fog kevesebb ember járni könyvtárba, de most megint elhalásztak előlünk egy eléggé kézenfekvő, de mégis nagyszerű alkalmat.

Én viszont személy szerint örülök neki. Eddig is a legtöbbször valamilyen Google-eszközt használtam, ezután ennyivel lesz egyszerűbb a dolgom. Arról nem is beszélve, hogy a Zotero végre működni fog a magyar állománnyal is, ugyanis hogyha egyszer már behúzta és indexelte a Google az állományt, akkor a keresési eredményből egyszerűen át tudom magamnak pakolni. És nem, nem az OPAC-ból, hanem a Google keresési eredményeiből.

Ráadásként pedig jöjjön egy 119 elemes lista, hogy mi szerepel biztosan az adatbázisban már – az Online Education Databes blogról.

Fotó kredit: Said the Spider to the Fly by Thomas Hawk

Update: mint Andris megsúgta, nagyrészt hülyeséget írtam, mert a Google csak az oldalakon szereplő kifejezéseket próbálja berakni a formba, azt is csak módjával teszteli, hogy el ne “hízzon”, ergo a könyvtári OPAC-okat nem indexeli, hiszen semmiféle állományinformáció nincs azok környéken (könyvlisták: legújabbak, legnépszerűbbek, szerzők, címek, ilyesmik). Ettől függetlenül azért igazam is volt valamennyire.

Cédulázás webes módra

zoteroNekem majdnem minden nyelvészeti és irodalmi kurzus elején elmondják, hogy mennyire hasznos és jó címkézni. Sajnos én még nem tudtam teljesen átélni ezt az örömöt, de valószínűleg itt inkább bennem van a hiba, lévén csekély elköteleződésem a magyar szak iránt.

Annak, aki már nagyon belejött ebbe a fajta jegyzetelési módba, és aki rendszeresen használja a webet forrásként, annak itt van a Zotero nevezetű alkalamzás, amelynek egy Firefox kiterjesztés az alapja, de ahogy elnézem, tervbe van véve egy teljesen online rész is, hogy bárhonnan elérhessük az összetalicskázott tudást.

Ennyivel viszont nem áll meg az élet. Ha a feldolgozók, kutatók oldalán maradunk, van neki mind Word, mind OpenOffice alá beépülő pluginja (Macre is!), valamint le lehet tölteni (sok) előre definiált hivatkozási formátumot, így az a para is le van tudva, hogy mi lesz, ha nem oda rakom a vesszőt, ahova kéne (nekem első kanyarban 3 féle hivatkozási szabályt kellett elsajátítanom és alkalmaznom – nyelvész, irodalmár és könyvtári -, és mi lett volna, ha még járok törire, filológiára és levéltárra… hogy szociológiáról, jogról stb. ne is beszéljek). Mivel azonban ezek a formátumok sajnos amerikaiak, ezért nekünk kell legyártani a hazai szabványokat, a Citation Style Language (XML alapú) leírónyelvvel, na de ettől talán nem riad vissza egy elvetemült bölcsész, hát még ha ráadásul könyvtáros is…

Az egész tetejébe pedig van egy szemet gyönyörködtető lista a támogatott oldalakról, a fele egyetemi, könyvtári lap és adatbázis (egy rakat katalógus köztük természetesen, az adatbázisok közt olyan itthon használtak is szerepelnek, mint az EBSCO, az InfoTrac, a CSA Illumina vagy a ProQuest), ráadásul a Google Books, a Google Scholar, a CiteULike és nem utolsó sorban a LibraryThing is köztük van. Azaz felvesszük a könyvtárunkat, és azt böngészve dobálhatjuk bele a hivatkozási adatbázisunkba a köteteket. De folyóiratok, újságok is szerepelnek persze, olyanok, mint a New York Times, a Nature, a Time, a Washington Post stb. (Itt most egy “hát nem gyönyörű?” kérdés kívánkozik ki belőlem.)

Szerintem holnap írok pár levelet a hazai OPAC-fejlesztőknek… Ezt nem szabadna kihagyni.

És a végén a hüphüphüp, barbatrükk: akár mi is csatlakozhatunk a díszes társasághoz. A legegyszerűbb dolgunk akkor van, ha WordPresst használunk: három plugint kell telepíteni, és máris tudnak ránk is hivatkozni. És ami a legszebb: ezzel és a Scriblio közreműködésével a könyvtárak az olvasóiknak egy olyan über hivatkozás-gyártó és rendbentartó eszközt tudnak a kezükbe adni, ami egy fél fillérjükbe nem kerül.

Ha fent van a Zotero extension a Firefoxban, a címsorban fog megjelenni a kis ikon (a tartalomnak megfelelően), amelyre kattintva készíthetjük a cédulát. Természetesen lehet címkézni, könyvtárakba rendezni, exportálni 7 féle formátumban, akár fájlostul, hálózaton megosztani őket (ez némi beállítást kíván, nem olyan mint a Google Reader, na de az milyen lenne már, ha nem lehetne hova fejlődni…) Az interfész pedig magyarul is beszél a másik 22 támogatott nyelv mellett.

zotero location bar

Kredit: a Center for History and New Media munkatársai készítették a George Mason University-n.

Füstölgés megint

Délután hörögtem mélben és csiripben már, de úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyom szó nélkül.

Nevezetesen azt, hogy a NOL lehozott egy cikket Kutatóbarát Bodza címmel az OSZK, a MTA Irodalomtudományi és Politikai Tudományok Intézete, az Országos Idegennyelvű Könyvtár, valamint az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum közös projektjéről, a Humántudományi Tanulmányok és Cikkek Adatbázisa (Humanus) névvel indított valamiről.

Az egy dolog, hogy olyan csúnya, hogy bottal ha piszkálnám, szerintem örülhetne neki. Nem is vártam azon a domainen jobbat, bocsánat, ha durva vagyok, de én még szép dolgot weben nem láttam az OSZK-tól. Bocsánat, a Nyugat lapja szép lett. Ez így igazságtalan volt.

Komolyabb probléma, hogy szinte teljesen használhatatlan. Ami genetikai zsákutca volt a ’90-es évek webjében, az mind belekerült: bűncsúnya garfika (de tényleg szembántó), táblázatos tartalompozicionálás (már csak a frame-ek hiányoznak) és JavaScript minden kanyarban, a menüsortól kezdve a görgető nyilakig (figyelem: elég csak fölé vinni az egeret – akár véletlenül is -, hát nem fantasztikus?).

Nem értem, annyi ember dolgozik az OSZK-ban (és a négy társintézményben), miért nem lehet valamit jól megcsinálni? Vagy tényleg azt várják, hogy kikerüljenek a webszemétre?

És a legszebb: miért van a Szegedi Tudományegyetem szerverén az egész? (Jó, végül is teszek rá, hogy hol van, de ez ilyen vicces-érdekes dolog.)

Ps: DTP is csak szívott vele.

Nekem rögtön ennek a filmnek ez a jelenete ugrott be (egyszer megvolt, letöröltem, azóta sajnálom):

watch?v=mYOyGLqVkjg

Egyébként az egész nagyon tuti, ajánlom. Meg Akkezdet Phiai. Yo.