(Virtuális) könyvtártudományi tudásbázis

Előző bejegyzésemben arról írtam, hogy van ötletem arra, hogyan is lehetne megvalósítani egy ilyen intézményt. Rengeteg munka kell hozzá, pénz is, de kevesebb, na meg jó szándék és nyitottság. Az egész csak koncepció, nem végeztem piaci felméréseket, és általában naívan állok a dologhoz, amiért kaphatok is rendesen a fejemre (jogosan), de most első körben nem is az a cél, hogy működjön, hanem hogy legyen egy alap, amire lehet építkezni. A pontok felsorolása esetleges.

Hely

Nem igazán értem, hogyha már az OSZK rossz helyen van, akkor a KSZK-nak is miért ott kellene lennie. Bátran lehetne keresni egy forgalomból kivont önkormányzati épületet, akár a belvárosban, Pesten, akár Budán, de éppenséggel vidéken is lehetne. Bizonytalan pletykákat hallottam, hogy egészen vicces összegekért is lehet bérelni akármilyen célra ilyen épületet, helyiséget, akkor miért éppen egy ilyen társadalmi célért ne? De nem is kell nagy hely, pár szoba bőven elég lenne.

Költség

Én úgy gondolom, hogy havi 1-2000 forint befizetésből fent lehetne tartani egy ilyen intézményt. Havi 1-2000 forint pár korsó sör, pár doboz cigi, egy olcsóbb könyv stb. Nem sok. Viszont, ha 100-200 ember fizeti, akkor már nem rossz. Ha 1000, akkor meg éppenséggel jó. Ha 3000, akkor meg szuper, főleg, ha sikerül hozzá még egy-két szponzort, támogatót találni, pénzt pályázni. A támogatásokat meg nem muszáj forintban kérni, ha az önkormányzat nem kér bérleti díjat, ha a hardware-forgalmazók megszponzorálnak pár eszközzel, ha kapunk helyet és sávot a NIIF-nél, ha idősebb, nyugdíjas kollégáink tudnak vállalni heti egy-két nap szolgálatot, ha mindenki dob bele kis önkéntes munkát (honlapkarbantartás, festés, takarítás, ügyintézés), ha egyetemisták szakmai gyakorlatként tudnak segíteni, akkor szinte minimálisra lehet csökkenteni a fenntartási költségeket.

Állomány

Ehhez már szükség van a kiadók és a külföldi szervezetek együttműködésére és jóhiszeműségére. Alapvetően elektronikus állományt gondoltam tárolni és hozzáférhetővé tenni, amelyet a tagdíjakból vásárolunk meg, és kizárólag a fizető tagság részére teszünk hozzáférhetővé. Ebbe bele lehet nyugodtan venni a magyar könyvtári szakirodalmat is, amelynek segítségével talán a folyóiratok szerkesztőségeinek is könnyebbé válhat az életük (bár ennek sem számoltan utána). Még egy nagy lehetőség van ebben a modellben: ha marad annyi pénz, akkor neki lehet állni fordítani/fordíttatni a külföldi szakirodalmat is, amiben hatalmas lemaradásban vagyunk.

Az elektronikus szakirodalom mellett persze számolni kell a papír alapúval is, de ennek mértékét hasznos lenne minimalizálni.

Egyéb feladatok

Ha ez mind megvan, akkor további szolgáltatásokat is lehetne rá építeni: továbbképzéseket, kutatómunkák indítását, publikációk kiadását, egyszóval mindazt, amit mondjuk egy Könyvtári Intézet csinálhatna.

Az egészben az a vicces, hogy ezt mi, itt, most, a jelenlegi eszközeinkkel meg tudnánk csinálni. Nem kéne hozzá más, csak a minisztériumtól való szervezeti és agyi függőség megszüntetése, némi bevállalósság a szerzői jogi korlátok tárgyalásos megdöntésére, és kész.

További ötletek?

Photo credit: Mondolithic Studios

Kell-e a könyvtárosnak könyvtár?

Itt a halottkönyvtár-ellenzők nagy lehetősége: miközben óriási erővel megy a felháborodás, szépen csendben az OSZK gyakorlatlag megszünteti a Könyvtártudományi Szakkönyvtárt (KSZK). Szombaton kutatni mentem fel, és óriási meglepetéssel hallottam a kollégáktól, hogy gyakorlatilag el van döntve, hogy a részleg lekerül az irodalomtudományi olvasóba, hogy helyét rendezvényeknek, kiállításoknak adja át.

Óriási a kérdés. Egyrészt van egy olyan könyvtár, ami gyakorlatilag a szakma egyik alapköve, mind formájában, mind tartalmában. Ahhoz, hogy versenyképes szakemberek legyünk, elengedhetetlen, hogy létezzen egy effajta gyűjtemény, amely az egyes egyetemi tanszékek helyi gyűjteményén túlmutatva, alapot tud nyújtani a tovább- és önképzésekhez.

Másrészt viszont van egy könyvtár, ahol mutatóban van csak olvasó, állománya bár kitűnő, de kurrens szakirodalomból igencsak hiányos, nyitvatartási ideje lehetetlen (dolgozó embereket hivatott kiszogálni!), és online szolgáltatása – ami kiválthatná az offline szolgáltatások imént említett gyengeségeit – nincs (ez sajnos inkább a környezet, mint az éppen ott dolgozó kollégák hibája, de akkor is létező probléma). Gyakorlatilag, mint könyvtár, nem funkcionál. Arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy az önmagukban oly biztosan dolgokat állító személyek mikor jártak utoljára ott, mikor tettek azért, hogy úgy nézzen ki, mintha még élne ez a könyvtár.

Nem azt mondom, hogy halott lenne a KSZK. De haldoklik, méghozzá szakmai asszisztenciával. És ez hatalmas baj, mert ezt is látják a döntéshozók: egy olyan szakma, amely a saját definícióját tagadja meg és le, nem igazán érdemel támogatást.

És a megoldás? Két utat látok, akár párhuzamosan. Egyrészt a szakma tömegesen vonja felelősségre Sajó Andrea főigazgató asszonyt, hogy ezt a tervezett lépést milyen OSZK-s és könyvtárszakma stratégiába tudja beilleszteni, hogyan tudja viszonyítani az országos könyvtárügyi stratégiához. Az első körben pl. az MKE és a felsőoktatási intézmények kezdhetnék, hiszen ők vannak abban a helyzetben, hogy leginkább képviseljék az érdekeinket, de az egyéni felelősséget sem lehet letagadni. Kérdezni, kérdezni, kérdezni.

A másik, akár párhuzamos megoldás is felmerült már: miért nem csinál a szakma saját magának egy könyvtártudományi szakkönyvtárat? Tagdíjjal, online szolgáltatásokkal, kurrens állománnyal, amelyet a felsőoktatási könyvtárak és (ha túléli) a KSZK állományát kiegészítendő lehet gyarapítani – akár csak virtuálisan is! Nem hinném, hogy mondjuk pont az ALA ne lenne nyitott egy ilyen típusú együttműködésre.

Photo credit: Funkart @ zazzle.com

PhD

Azt hiszem, mindenkinek van véleménye köztársasági elnökünk szerencsétlen kimenetű dolgozatáról. Most nekem eszemben sincs még egyet rúgni a földön fekvőbe, megteszik azt sokan, ki higgadtan, ki rögtön kötélért kiáltva, lelkük rajta.

Sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy mi, könyvtárosok, könyvtárak milyen konzekvenciát vonhatunk le ebből a történetből, mert sok olyan részlete van az egésznek, amelyek segítségével magunkat is, meg a környezetünket is jobbá tehetjük.

Az első: Schmitt Pál olyan környezetben írta meg ezt a dolgozatot, amikor még álmukban sem gondolták volna az emberek a mai internet létezését. ’92-ben maximum néhány egyetemi kutatóintézet, tudományos műhely stb. “játszóterei” voltak a számítógép, és az azokat összekötő hálózat. Plágiumkutatás? Online publikációk? Kattintásra könyvtárnyi ismeret átfésülése? Szerintem minimum mosolyogtak volna rajta. Eszükbe sem jutott volna, hogy az mezei újságírótól kezdve a trollokig bárkiből hirtelen filológus lehet, akik szövegösszehasonlítást végeznek. És ez nem Schmitt Pál ügye, hanem mindenkié. Ha a parlament minden tagjának (vagy akár minden vezető beosztásban dolgozóét) összeszednénk a szakdolgozatait, disszertációit, tuti lenne még nem egy hasonló eset. De ugyanez igaz az egész társadalomra, gondoljunk a vásárolható nyelvvizsgákra, érettségikre, jogosítványokra, a kamu szakdolgozatokra. Persze lehet azt gondolni, hogy úgysem bukok le, kisember vagyok, nem számít – de pont arról szól a mostani világ, hogy bármikor kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy akár a szakdolgozatába vagy a doktori disszertációjába kössenek bele – és megtehetik, megvannak hozzá az eszközök, nem kell titkosszolgálat, külföldi könyvtárakba kiküldött megbízó stb.

Izgalmas mellék- és párhuzamos szál, hogy a napokban lezajlott SOPA-háború egyik főszereplője, Lamar Smith (nomen est omen?) kampányhonlapján egy lopott képet használ(t) háttérképként – és ez elég gyorsan ki is derült. Csemege.

A második: a könyvtáros társadalom nem először adta tanújelét a teljes értetlenségnek, töketlenségnek és – bocsánat – idiotizmusnak. Az egyrészt már nagyon-nagyon régi gond, és már ezer éve ki kellett volna harcolni, hogy legalább a szakdolgozatig bezárólag minden publikusan hozzáférhető legyen – basszus, legtöbbünk állami pénzen jár(t) egyetemre -, másrészt ha valami történik, akkor nem a bezárkózás és a visszautasítás, a felesleges bürokrata szemétkedés a megfelelő válasz (és ha nem is az volt – a médiába nem ez jött le, ergo valami nem volt jól). Erre nincs magyarázat, az elmúlt héten a könyvtárosok presztízse óriásit esett, és most nem érdekes, kinek a hibájából. Köszönjük.

És mégis, hogy jöhetünk ki ebből jól?

  1. A társadalmi nyilvánosság előtt – akár erre a példára hivatkozva – kezdeményezni a szakdolgozatok és doktori disszertációk nyilvános hozzáférését (tudom, van nemzetbiztonsági meg gazdasági érdek, persze, de erre nagyon szigorú szabályozást kell összerakni, nehogy aztán mondjuk OV vagy GyF dolgozatai hirtelen beleessenek ilyen kategóriákba is). Van, ahol már van kezdeményezés, de ezt együtt, a könyvtárosoknak kell meglépni.
  2. A könyvtárak szerepét hangsúlyozni a színvonalas felsőoktatásban, ahol az ellenőrizhető és megbízható források találhatók, illetve kifejezetten ilyen típusú munkákra (is) képzett szakemberek várják a hallgatókat, hogy elkerülhessék a későbbi plágiumvádakat.
  3. Az MKE közleményben ítéli el – nem a SOTE könyvtárát vagy könyvtárosait, hanem – azt a fajta hozzáállást, bürokrata szabálykövetést és akadékoskodást, amit sikerült produkálniuk a kollégáknak, ezzel együtt pedig akár egy belső ajánlást ad ilyen esetekre, amelyeket természetesen a felsőoktatási intézmények vezetőinek is eljuttat.

Ha jól csinálnánk, óriási presztízst lehetne csinálni ebből, rászervezve a balesetre egy kampányt. És akkor el is szakadhatunk az elnök személyétől – ugyanakkor megőrizve azt az emléket, hogy bármikor, bárki kerülhet ilyen helyzetbe, tehát nem éri meg a sumákolás -, és általánosíthatunk, hogy a becsületes, sikeres és hosszú távú munka elengedhetetlen kelléke a könyvtár és a könyvtáros.

Képek: Maximida Seminars, [origo]

Egy katalán könyvtár sarkában

La biblioteca angular
La biblioteca angular

Daniel Gil neve azoknak ismerősen csenghet, akik a Könyvtárépítészet blogot figyelemmel követik, ő ugyanis annak a katalán könyvtárépítészeti blognak a szerkesztője, ahol rövid ideig én is vendégszerepeltem (illetve ez még lezáratlan téma, hiszen nem befejeztem, hanem abbahagytam az egész könyvtárépítészettel foglalkozó részemet). Az ő munkája jelent meg nemrég a katalán Petrópolis kiadónál, amely “La biblioteca angular“, azaz A könyvtár sarka vagy Könyvtári sarok címet viseli. A könyvben három nagyon aktuális területet boncolgat:

  1. A nyilvános könyvtár, mint a fizikai hely és az épület fejlődése, története
  2. A könyvtár, mint hely, vagyis az az összetett fizikai tér, amely hosszas fejlődés után vált komplex közösségi hellyé, és kötheti össze a digitális és az analóg világot
  3. A könyvek nélküli könyvtár, ami olyan jövőt jelent, amihez teljesen át kell gondolnunk az eddigi hozzáállásunkat a könyvtárak fizikai megjelenéséhez és működéséhez

Annak, aki hallgatni is szereti, egy katalán nyelvű bemutató videó is van hozzá.

Eddig még nem rágtam át magamat rajta, de mihelyt kitalálom a legfájdalommentesebb megoldást a katalán-angol konverzióra, azonnal nekilátok. Bár, ami azt illeti, egy szótárral szerintem egészen jól elboldogulnék – nem önfényezésként, de a latin az jó ötlet volt suliban, akárki is mondta.

Letölthető Kindle-barát PDF-ben, olvasható a neten, de a Luluról meg is lehet rendelni 8.50 euróért papírban (szállítással inkáb 15, úgyhogy ha valaki be szeretné szerezni, kiabáljon alább a kommentekben, és összeszervezzük).

Adatok:

  • ISBN: 978-84-614-0961-7
  • 52 oldal
  • CC BY-NC-ND

A jövőről

Az idei vándorgyűlésre a FITT igyekszik megint kicsit kimozdulni az eddigi keretekből, és egy olyan rendezvényt szervezünk, ami remélhetőleg továbbra is kifelé mutat a szarból. A témát tulajdonképpen csak az utcáról kellett felvenni, azaz olyan, a weben túl- könyvtároséknál meg igencsak alulhájpolt témáról van szó, ami bár megjelent pár helyen, de még mindig hipster-téma, legalábbis MKE-szinten. Persze mindig van néhány szó arról, hogy ki mit gondol erről, de konkrét témák kifejtése, végigrágása a K2 szakmai műhelyen kívül nem igazán történik.

A FITT idei témája a könyvkiadók és a könyvtárak kapcsolata lesz. Ez a téma első látásra eléggé lerágott csont már, de ha aktuális kontextusba tesszük, akkor azért lehet még mi újat mondani róla. Az új típusú problémák mondjuk idén év elején kezdődtek (ha a Kiss Gábor-féle minősíthetetlen megnyilvánulásokat nem számoljuk), méghozzá a Harper-Collins üggyel, amelyben egyébként pont hétfőn nyilatkozott az ALA: egyelőre különösebb sikerek nélkül, de perspektivikusan folynak a tárgyalások. (Megyek államtitkárnak, látom, a szókincsem megvan már hozzá…)

A második lökést Bodó Balázs A szerzői jog kalózai című műve adta, és rengeteg olyan gondolatot tartalmaz, amely a jövő tervezésekor nélkülözhetetlenek lesznek, mindenképpen kötelező olvasmánnyá tenném legalább könyvtár szakon, de inkább még középsuliban, valami társadalomismeret jellegű órán.

A harmadik probléma, hogy még mindig nem igazán lehet tudni, hogy mit is akar a könyvtáros szakma magával csinálni 10 év múlva, és ennek érdekében mit is óhajt tenni. Az MKE-nél ugye nyilvánosan semmi nem jelenik meg, a Könyvtári Intézet és az OSZK hallgat, és úgy általában csönd van.

Ezt a hármat, ha összerakjuk, akkor pont kijön belőle egy (remélhetőleg) kellemes sörözős beszélgetés a pécsi Minaret étterem kerthelyiségében (ez nem reklám, hanem információ) a vándorgyűlés első estéjén, csütörtökön. A cél, hogy a kiadók és a könyvtárosok legalább meglássák egymás platformját a digitális kultúra területén, még ha közös nézőpontot nem is találnak majd. (Sajnos, erős a félelmem, hogy semmi nem lesz, mert az aggresszív hajtépés vagy a kedélyes mellébeszélgetés fog menni, de adjunk egy esélyt a gyereknek.)

A beszélgetéshez viszont nem árt egy kis előzetes gondolkodás, ami alapján el lehet indulni. Mivel elég kevés az együtt töltött idő, ezért nagyon jó lenne, ha nem az alapvetésekkel menne el az este (ki mit csinált eddig, mit csinál most – ezt azért kb. tudjuk), hanem érdemi problémákról beszélnénk – a jövőt illetően.

Mint minden (jövőbeni) résztvevő, én is igyekeztem végiggondolni, hogy mit is tartok erről, és a következő dolgokra jutottam (elnézést kérek, ha ismétlem a korábbi bejegyzéseim bizonyos részeit):

  1. A könyvtár alapvető feladata volt és lesz a felhasználó és az információ, a tudás közötti távolság lerövidítése és ha lehet, megszüntetése (ergo, nem mi vagyunk a Szent Grál őrzői). Minden, ami ezen túl van (adatkezelés, informatikai és információelméleti megoldások, kiegészítő szolgáltatások, infrastruktúra, fizikai környezet, szervezeti felépítés, jogszabályi környezet), ennek a szempontnak a szolgálatában kell, hogy álljon.
  2. Amikor megjelent az internet és a digitális kultúra, ez a lecsökkentendő távolság potenciálisan nullára csökkent. Azaz, az esetek – most már – döntő hányadában nem kell könyvtár, hogy valaki megfelelő minőségű tartalomhoz, tudáshoz jusson. A maradék eseteket pedig a művek, információk jogi tulajdonosai – jellemzően a kiadók – nehezítik meg, tiltva a másolatkészítést, a digitális tartalomszolgáltatást etc. Azt hiszem, nem nehéz belátni, hogy ha a tartalomszolgáltatás en bloc átáll a digitális pályára – és ez nem hogy reális veszély, hanem maga a valóság -, akkor egy szereplő biztos potyog a történetből, és az a könyvtár lesz, ha nem tudja megtalálni az új szerepét az új világban.

Tehát a jövőben olyan típusú átalakításokat kell elvégezni, hogy:

  1. Csatlakozási felületet nyújtsunk a tartalomelőállítóknak (szerzők, kiadók) – ehhez egy LibraryThing-féle központi rendszer nagyon is alkalmas lenne.
  2. Digitalizáljuk a teljes magyar nyomtatott kultúrátez, szerény számítások szerint is kisebb összeget igényelne, mint a TÁMOP/TIOP pályázatra szánt éves összeg.
  3. Erős összefogásokat kell elindítani, ne adj’ Isten, központosítani, méghozzá egyetlen szempont szerint: a szolgáltatási hatékonyság növelése érdekében. Valami eszementen jó válságmenedzser kéne, akinek teljhatalma van a szakma felett, és bár véres kézzel, de átsegíti a szakmát ezen a holtponton. (Ez a legesélytelenebb része a történetnek, és mielőtt bárki belémkötne, igen, vállalnám, hogy esetleg én is potyogok – miért ne, ha 10 év múlva egy prosperáló szakmába térhetek vissza?)

Érdekesség: 2006-ban (majdnem pont 5 éve) ment körbe egy kérdés, hogy milyen lesz a kultúra 2015-ben. Izgalmas visszaolvasni.

Tessék figyelembe venni, hogy ez egy (végtelenül szubjektív) vélemény, úgyhogy vitatkozni lehet, bunkózni nem. Mindenki, aki érdeklődik a téma iránt, és szeretne jönni, meg van hívva egy közös virtuális beszélgetésre. Ennek keretében lehet kommentelni vagy saját bejegyzést írni, a kérés csupán annyi, hogy linkeljetek vissza erre a bejegyzésre, hogy lehessen egy helyen követni a párbeszédet.

(Kép: Safegrowth)

Hosszú válasz: egy átfogó terv a legfontosabb kérdésekre

Figyelem, nagyon hosszú lesz a bejegyzés. Linkeket nem raktam, kontextus van bőven.

Nagyon sok levélváltás követte szombati kifakadásomat, és a blogom látogatottsága is sosem látott magasságokba szökött (ez úton is köszöntöm az OSZK munkatársait). Nem tagadom, jócskán volt benne érzelem (és talán túlzás is), de nincs egy szava sem, amit ne vállalnék higgadtan és józanon sem. Mindenesetre arra jó volt, hogy megint megkavarodott az állóvíz, és olyan érzékeny pontra sikerült tenyerelnem, aminek hatására megindultak a támogató és helyeslő emailek – magánban. Ez nem érdem, hanem kötelezettség, mivel tartozom legalább a koncepcióm kifejtésével, ha a megvalósíthatóságát még nem látom át teljesen. Mint könyvtáros és mint ex-közszolga elkötelezett vagyok az információ szabadsága, a (költség)hatékonyság és a technológiai fejlődés mellett, ugyanakkor a gondolataimnak az eredménye minden elemében a múltra, illetve a környezetünkre építkezik, így újszerűséget pusztán a kombinációkban, nem pedig a tartalmában hordoz. Úgy érzem, joggal hivatkozhatok olyan, már létező dolgokra, amelyeknek létét, hasznosságát vagy szükségességét senki sem kérdőjelezi meg.

Alapvetés

Hiszek abban, hogy a nemzeti kultúra (jelentsen ez bármit, most szűkítsük le a könyvtárak világára) a magyarok állampolgárok vagyona, amelyhez a hozzáférés és használata alapvető joga mindenkinek. Ennek a rendszernek a kezeléséből, fenntartásából senkinek nem szabad üzletet csinálni, kivéve egyetlen célt: az ezt a munkát végző intézmények fenntartása, működtetése, a gyűjtemény fejlesztése.

A jelenlegi helyzet

Jelenleg szarban vagyunk, méghozzá nagyban. Nincs pénz fejlesztésre, beszerzésre, a jelenlegi eszközpark (hardver és szoftver szintjén is) nagyrészt elavult, a szakma általános kompetenciája nincs meg ahhoz a technológiai ugráshoz, ami lehetővé tenni a mai IT-környezethez való felzárkózást, a következő nagyobb lépés (ami pár száz-ezer kilométerrel arrébb már mindennapos valóság) pedig be fogja tenni neki a kaput (ekönyvek, 3D technológia, felhő alapú adattárolás, gigabites sávszélesség stb.). Nem vagyunk képesek magunkat (az olvasóinkat, az intézményeinket) képviselni sem a politikai, sem az üzleti, sem a technológiai világban, nem tudunk egy részben önfenntartó rendszert létrehozni – ha minimális szinten is elvonják a támogatásokat, kénytelenek vagyunk radikálisan leépíteni a szolgáltatásainkat. Jelenleg nincs a szakmánál – általánosságban – versenyképes tudás, know-how: halvány elképzeléseink vannak a teljesítményalapú bérezésről, az információk szabad piacáról, a technológia fejlettségéről és lehetőségeiről, az információtudomány valódi nyelveiről, az informatikáról és annak eszközeiről. A rendelkezésünkre álló tudás és információ szét van aprózódva és gyakorlatilag használhatatlan: tizensokféle rendszerben tároljuk őket, teljesen esetlegesen választva meg a tartalmi és formai leíró nyelveinket. Sok esetben a hasonló rendszerek sem képesek összeállni egységes egésszé, nincs (hivatalosan) egy rendesen működő közös katalógusunk. Ahány csoport, ötlet, annyi rendszert fejlesztettünk le magunknak, létrehozva tizes-százas nagyságrendben adatbázisokat, amelyek képtelenek egymással együttműködni, hogy a létező és népszerű webes alkalmazásokról ne is beszéljünk. Ezeknek a fejlesztéseknek semmiféle átfogó, hosszú távú koncepciója nincs, a ráfordított pénzekkel pedig nem tudnánk elszámolni (ha nem mi, akkor a fejlesztők, de azért is mi vagyunk a felelősek). A rendelkezésünkre álló információkra bár büszkék vagyunk, az interneten mégiscsak gyakorlatilag használhatatlan bibiográfiai adatbázis-páriákként létezünk.

Mi az ami kéne

  1. Kompetens, tettrekész, konfliktusokat felvállaló vezetők. A világ már csak olyan sajnos, hogy a vezető felel a hozzá tartozó dolgokért, ezért lehet, hogy tohonya a szakma, de ezért is a vezetők a felelősek.
  2. Kompetens, tettrekész, áldozatos könyvtárosok. A könyvtárosok kompetenciájáról már rengeteget vitatkoztunk, mi tartozik ide és mi nem, és talán bizonyos tekintetben ezzel van a kisebb hiba. De vezetők nélkül nem ér semmit az egész.
  3. Know-how. A könyvtárosok a gépesítés során valahol lemaradtak. Amíg elméleti rendszereket kellett kidolgozni, könyvtárakat szervezni, nem is volt baj, l. Szabó Ervin, Melville Ludwig Louis Kossuth Dewey, Ranganathan stb. Aztán valaki úgy döntött, hogy ez így már túl gyors, könyvet pakolni, ETO-t, MARC-ot magolni ok, de a MySQL meg a Python már sok. Ez egy rossz döntés volt, amit vissza kell csinálni. Az információkezelő nyelvekből nem válogathatjuk ki magunknak a használhatatlanabbik felét (aki ezzel ellenkezne, könyörgöm, nézzen kicsit körül a weben). Meg kell ismerkednünk a technológiákkal, tudnunk kell, hogy mit mire lehet használni, és valamennyit nekünk is kell tudni dolgozni vele, különben fogalmunk sem lesz, mit lehet és kell megcsinálni, hogy ne szakadjunk le, ne adjanak el minket. Ez egy óriási spórolási lehetőség lenne egyben.
  4. Központi szervező akarat és koncepció. Nem tudom, milyen az, amikor van ilyen, én egész eddigi pályafutásomat eddig úgy éltem meg, hogy vagy homályos utalásokat, vagy emészthetetlen, tonnás anyagokat olvastam, hallottam arról, milyen elvek mentén kéne elképzelnem azt, hogy könyvtárosként mi is pontosan a dolgom, hol van a helyem a világban. Egy erős, anyagilag viszonylag független és irányító hatáskörrel felruházott intézményre gondolok, amely egyesíti a Magyar Könyvtárosok Egyesületének és a Könyvtári Intézetnek a feladatait és hatásköreit. Egy olyan intézményre, ami képes megszervezni olyan országos problémákat, mint az adatbázisok készítése, a digitalizálás, a könyvtárpolitika és a szerzői jog kérdése, a kiadványszervezés, a fiatalság mentorálása, marketing, egyszemélyes könyvtár-menedzsment, az általános módszertan- és szabványfejlesztés.
  5. Egy erős közösség. Én büszke vagyok arra, hogy könyvtáros vagyok, ahol csak lehet, vállalom, mondom, és villogok vele. Ugyanennyire akarok büszke lenni arra is, hogy könyvtárosok közé tartozom. Könyvtáros büszkeség-napja, kitűzők, egyenpóló, közösség érzete. Nem azért, mert híján vagyok úgy általában a közösségnek, köszönöm, egészséges vagyok szociálisan, de ez rettenetesen hiányzik. Enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik bármiféle érdekképviselet, a közös kiállás az igazunkért, a hatékony érdekérvényesítés, és még van pár szavam ugyanerre.

Az eszközök

Ezen a téren állunk a legjobban, a klogok jó részének deklarált célja az, hogy a fenti célokat segítő eszközöket felkutassa és közzétegye. Viszont egy fontos: ezek eszközök, nem a bölcsek köve. Használók, emberi összetevő nélkül nem érnek semmit. Nemcsak hogy hiába dolgozik az a pár ember, aki keresi a reális válaszokat a felmerülő és az elhallgatott kérdésekre, de nevetségessé válik úgy általában is a szakma, mert ezek a publikációk nem folyóiratok archívumának mélyére, hanem a nyílt webre, bárki által olvasható módon kerül ki. És olvassák szakmán kívüliek, akiket érdekel a téma, és rokonszenveznek a könyvtár (idealizált) eszményével. Előttük egy porosodó “vita” nem csak a könyvtárakat, de bizony az egész szakmát járatja le, az általános hitelünket rombolja. Arról nem is beszélve, hogy csak egy gyengébb uborkaszezont kell kivárni, míg egy újságíró kínjában utána nem néz, mi történik a házunk táján. Szegény, előre is sajnálom.

Hihetetlenül széles spektruma áll rendelkezésre az eszközöknek és a példaképeknek. Az ingyenes szoftverek, megoldások felsorolását most kihagynám, inkább a példákra fókuszálnék. Azokat a kérdéseket lenne érdemes szerintem végigvizsgálni, hogy miért lettek sikeresek a Google, a Flickr, a YouTube, a Mozilla, a Wikipedia, az Apple szolgáltatásai, termékei? És miért küszködünk mi, akik szolgáltatásainkban hasonlót kívánunk nyújtani, magyarán információkat, adatokat akarunk hozzáférhetővé tenni a szolgáltatásainkkal?

Szerintem a fő különbség az (nem saját vélemény), hogy ők hisznek valamiben. Hisznek a változásban, a közösségben, a nyíltságban. Ennek eredményei pedig a rendkívül sikeres termékek, a felhasználók, akik akár súlyos pénzeket is fizetnek értük, vagy idejük és energiájuk komoly részét fordítják a fejlesztésükre – nem pénzért, dicsőségért vagy vezetői szerepért, hanem mert úgy érzik, hogy meg kell ezt tenniük. Megkapják hozzá az eszközöket, a lehetőségeket, a hozzáférést, és megveszik, használják, fejlesztik, státusszimbólummá emelik. A mi feladatunk: hasonló státusszimbólummá emelni azt, hogy valaki a könyvtárba jár, annak tagja, a szolgáltatásait rendszeresen igénybe veszi, és közreműködik a tartalmi-technikai fejlesztésében.

Tanulnunk kell a sikerekből, méghozzá szerintem  a következő elvek, hittételek mentén: az információk alapvető tulajdonsága a szabadság, a helyük pedig az őket igénylőknél van. Ennek érdekében az áramlásukat minél könnyebbé, egyszerűbbé kell tenni, hogy ha már valahol megy az az információ, akkor rajtunk keresztül, hogy a könyvtárosi háttértudással tegyük még teljesebbé, igazabbá, értékesebbé. Ez pedig azt eredményezi, hogy rendkívül le kell egyszerűsítenünk az eszközparkunkat, újra kell gondolni a könyvtáros képét a világról és az információkról.

Adatbázis

Első sorban létre kell hozni egy központi adatbankot, egy OpenLibrary-t, amely garantálja az információk szavatosságát és hitelességét. Ezt sajnos a szakma már csak számából következve sem tudja biztosítani, tekintve, hogy egy név leírásában sem tudunk megegyezni, l. közös katalógusok. Ez a központi adatbázis kell, hogy tárolja az összes bibliográfiai adatot, és majd a digitalizált elektronikus könyveket is, amikor lesznek. Az eredmények, amiket ezzel elérünk:

  • Validált, ellenőrzött, megbízható adatok, bibliográfia szolgáltatása.
  • A digitalizálási munka rendes ellenőrzése, az anyagi források munkaarányos megosztása.
  • A kiadók ekönyvek körüli szívatásainak megelőzése.
  • Az információkhoz összegyűjtött közösségi tudás leghatékonyabb közzététele.
  • Az ezekre épített szolgáltatások felületének költséghatékony és valódi fejlesztése.
  • Magas fokú biztonság, az adatokról több biztonsági másolat készítése, tükörszerverek üzemeltetése.

Felhasználók

A felhasználók nyilvántartása az újabb kényes kérdés. A legfontosabb és elsődleges válaszom erre, hogy megvan a technikai lehetősége a felhasználók tevékenységének teljes titkosítására, így a központnak akár fogalma sem lehet arról, hogy mit csinálnak a userek a rendszerben. A nyilvántartást pedig már létre sem kell hozni: a magyarorszag.hu kormányzati portálon egyre több állampolgár van regisztrálva. Ha pedig egy egészségügyi szolgáltatást igénybe vesz valaki, akkor az rögtön megjelenik a rendszerben – miért ne lehetne hasonló módszerrel tenni hozzáférhetővé a közkönyvtárak használatát? Ezzel két dolog is megvalósul: a már regisztrált állampolgárok könnyebben férhetnek hozzá a könyvtár elektronikus szolgáltatásaihoz (és a könyvtár is valós adatokat fog látni, mint lakcím, elérhetőségek), valamint a még nem regisztráltak is bekerülhetnek a rendszerbe.

Ha nem közkönyvtárról van szó, akkor természetesen más a helyzet – bár pl. a Kamarához hasonló intézmények esetében ugyanígy, kormányzati autentikációval zajlik az ügyvédek beléptetése. Ebben az esetben minimum arra kell lehetőséget adni, hogy a felhasználók a már meglévő online profiljukat kapcsolhassák a szolgáltatáshoz – l. Google, Facebook, Yahoo stb. És a kételkedőknek: ha ennek révén egy kattintással tudnak hozzáférni a rendszerhez, akkor használni fogják ezt a lehetőséget. Használják webes alkalmazások, szolgáltatások igénybevételéhez, de olyan, kényesebb dolgokhoz is, mint a vásárlás.

A lehetőség persze nem kötelező, de valamilyen online entitás mindenképpen létre fog jönni, ha használják a könyvtárat. Ennek feltétele pedig a használat, és akkor visszaérkeztünk két bekezdéssel korábbra.

Rendszer

A rendszer vázát egy nagyon szikár, pusztán a dokumentumok és felhasználóik adatait tartalmazó váznak kell lennie, az erre épülő legalapvetőbb szolgáltatásokkal:

  • saját bibliográfiai és fulltext gyűjtemények létrehozása – l. helyi katalógusok,
  • az ezeken alapuló kölcsönzések kezelése,
  • statisztikák,
  • az adatok eléréséhez szolgáló API-k biztosítása és karbantartása).

Ami ezeken túl mutat, azt kell helyileg kifejleszteni, akár piaci, akár közösségi támogatással. Ahhoz viszont, hogy utóbbi megvalósuljon, tudatosítani kell a feladatainkat.

A rendszer vázát pedig nekünk, könyvtárosoknak kell létrehozni és kifejleszteni, nem pedig megvásárolni. Ez nem csak a költséghatékonyság miatt van így, hanem mint feljebb is említettem, a know-how miatt, a rendszer ismerete miatt. Tudnunk kell, hogy mit lehet és mit nem csinálni egy ilyen rendszerrel. Tudnunk kell, hogy mire adunk megrendelést, mire adunk lehetőséget a fejlesztőknek, mit adunk és mit várunk a felhasználóinktól. Kontrollt kell gyakorolni nem csak az adatok minősége felett, de a rendszerben való létük és ottani mozgásuk felett is. Csakis így lehet garantálni a szerzői jogok biztosítását – amíg nálunk vannak. A felhasználóknak pedig meg kell kapniuk a teljes szabadságot a felhasználás módjaiban és lehetőségeiben, méghozzá az ekönyv-használók szabadságnyilatkozatának jegyében.

A következő fontos eleme ennek a rendszernek az egyszerűség. A jelenleg használt dokumentumleíró filozófia egy kissé romantikus, de mindenképpen túlhaladott elképzelés. Nem a változtatás kívánsága mondatja ezt velem, hanem a megvalósult technikai környezet. A hagyományos bibliográfiák, katalógusok abból a célból jöttek létre, hogy a fizikailag nem jelen lévő gyűjteményeket megjelenítsék, reprezentálják. De ha nincs ezentúl a gyűjteménynek, információnak fizikai jelenléte? Szükség van egyáltalán katalógusra? Ha mégis igen, gondolkozzunk el azon, hogy technikai, információelméleti szempontból a metaadat és a dokumentum egy szintre, egy kategóriába került. Ezentúl nem tudjuk szétválasztani a dokumentumot az adataitól, ha másért nem, akkor azért, mert a teljes szövegű keresés, mint a legalapvetőbb funkciója minden adatbázisnak, nem tesz különbséget meta- és közösségi adat, valamint a szöveg között. (Kiemeli, de keres benne is.)

Ha megnézzük a fentebb emlegetett sikeres alkalmazásokat, egy közös pontjuk van: egyszerűek. A digitális információ ugyanis sokkal jellemzőbben hordozza magában a metaadatait, még ha nem is szabványosított formátumban, mint egy hagyományos dokumentum. Nincs szükség egy olyan szofisztikált leíró rendszerre, mint pl. a MARC, bőven elég egy LibraryThing- vagy Flickr-szerű adatbeviteli rendszerre, amely az evidens adatok mellett sokkal inkább fókuszál a közösségi tudásra és egy más értelemben vett metaadatokra. Egy intelligens és korszerű rendszer képes felismerni és osztályozni azokat az adatokat, amelyeket egyébként leírni szoktunk (szerző, cím, kiadó stb.).

A profil

Az információs hálózatnak alapvető része a megjelenés, a profil. Úgy vélem, itt is rengeteg tanulnivalónk van a nagyoktól, vagy az olyan szakiktól, akik csendben forradalmasítják a vizualizációt és a GUI-t. Minden, amit eddig összeszedtünk az akadálymentesítésről, a usability-ről stb., az egy jelszóval helyettesíthető: a kevesebb mindig több. A fentebb említett túlszofisztikált rendszerek megjelenése a weben, mint katalógusok és honlapok már pusztán a felépítésükkel teszik lehetetlenné az akadálymentes használatot – főleg, ha az akadálymentesítést nem csak a fizikai korlátokkal élők, hanem az átlag, könyvtárosi képzettséggel nem rendelkező emberek érdekében akarjuk elvégezni. Ennek a filozófiának a leglátványosabb megjelenése pedig a webes, online profil. Sok szó esett már arról, és törvényi szabályozás is van róla, hogy mit kell megjeleníteni az adott oldalon, a hogyanra pedig szabványok tömege adja meg a választ. (Keserűen teszem hozzá, hogy ezen szabványok többsége olyan, amelyhez könyvtáros vajmi kevéssé szólt hozzá.)

Egy kezdetleges, továbbfejleszthető profilt minden könyvtárnak szolgáltatni kell a rendszernek. Ez a profil lehetne továbbépíthető a tetszőleges nyelven, környezetben, így azok a könyvtárak, akiknek nincs lehetőségük, forrásuk saját profil létrehozására, kapnak egy minimális környezetet (de ez is módosítható, akár hozzáértés nélkül is, l. WordPress-témák alakíthatósága), de azok előtt sincs akadály, akik megengedhetik maguknak egy hight-tech oldalt is – a lényege, hogy a háttér egy, így az általuk használt információk nem duplikálódnak, torzulnak, ráadásul ha egy vidéki diák feljön a helyi gimnáziumba, akkor ugyanazzal a felhasználóval, ugyanazon elvek mentés, ugyanolyan struktúrában tudja használni a helyi információforrásokat.

Hivatalos, rendszeresen frissített ajánlásokat kell létrehozni a profil kidolgozásához, amelyek iránymutatást adhatnak a rendszerhez épülő kiegészítők számára is. Ezeknek az ajánlásoknak az alapja a W3C ajánlásaiból állhatna össze garantálva így a profilok kompatibilitását a webes környezettel.

Összefoglaló

Röviden összefoglalva:  az információk elérhetősége, használhatósága érdekében alapvetően kell átgondolnunk a filozófiánkat, gondolkodásmódunkat. Ha ezt nem tesszük meg, azok a vállalkozások fogják megszerezni az információszolgáltatás “piacát”, területét, akik ezen már túl vannak, vagy eleve ezen az alapon szerveződtek meg – ez pedig nem frázis, hanem egy olyan tény, amit az élet támaszt alá. Fontos ehhez megértenünk, hogy nem a könyvtáros lesz felesleges, hanem bizonyos tevékenységek. A könyvtárosok száma nem kell, hogy csökkenjen az átalakulással, de a munkájukat, feladataikat, eszközeiket le kell cserélni.

Hatalmas előnnyel rendelkezünk, ami egyben a halálunkat is okozhatja: közintézmények vagyunk, nagyrészt védve a piaci viszonyoktól. A szervezeti változásokat nem gátolják tőzsdei árfolyamok, piaci versenytársak stb. Viszont nem is tudunk mit kezdeni azzal, hogy a szakterületünk óriási anyagi értéket jelent, amire sosem látott méretű vállalatok szeretnék rátenni a kezüket,  utolérhetetlen minőségű infrastruktúrával, szakemberekkel, akikkel szinte esélytelen hosszú távon felvenni a versenyt. Szinte. És erről az egy szóról szól a bejegyzésem, a blogom, a munkám.

Köszönöm a véleményeket.

Az ekönyv-használók nyilatkozata

A nagy felhajtásból azt hiszem történelem születik, legalábbis ha ezt valahol kodifikálni fogják (és amennyire vehemensen vetették bele magukat a kollégák, még akár törvény is lehet belőle, adja az ég), akkor az nem kis tett lesz.

Az elektronikus könyvet használók emberi jogi nyilatkozata (Ádám, köszönöm a segítséget, ez így nagyon hülyén hangzik, kell majd valami rövidebb megnevezés – szabadságnyilatkozat?) arról szól, hogy mit nem tehet meg a kiadó azzal, aki megvett egy elektronikus terméket. Nemrég jól elvitatkoztunk itt egy kommentelővel, hogy mennyire hasonlít-nem hasonlít egy ekönyv meg egy szoftver, hát kicsit gondolkoztam rajta:

  • Az ekönyv nem eszköz, amivel elvégzünk feladatokat, hanem maga a feladat.
  • Az ekönyv mindig magában hozza az elsődleges értékét, nem az általa létrehozott mű képviseli a fő értékét (szakkönyvekre, játékprogramokra ez nem áll, az igaz).
  • Az ekönyvhöz sokkal inkább emocionális alapon viszonyulnak a tulajdonosaik, mint egy programhoz, legalábbis ha a hagyományos könyvekből indulunk ki.
  • Az ekönyv előállítása (általában) más jellegű, mint egy programé. (Keltnek megadom a kivétel jogát a detektívtörténetekhez és a szerepjátékokhoz.)
  • Az ekönyv sokkal inkább kíván meg céleszközt, mint egy program (általában véve). És a céleszközökben is jóval kisebb a választék (arányaiban nem is fog változni már szerintem).
  • Még ötlet?

Szóval, a nyilatkozat azt a pár szempontot fekteti le, hogy a könyvvásárlóként szerintem milyen jogok illetnek meg, legyek természetes vagy jogi személy. (Bocsánat, nem vagyok jó angol jogi terminusokban. Most úgy angolban sem éppen. Nem megy. Valaki majd mélben/kommentben javítson.)

Minden ekönyv használóját a következő jogok kell, hogy megillessék:

  1. Az ekönyv használati jogát olyan irányelvek alapján, amelyek biztosítják a hozzáférést a korlátozások helyett.
  2. Az ekönyv használata bármilyen hardver- vagy szoftver-környezetben, az olvasó saját szabad döntése alapján.
  3. Az ekönyv tartalmának szabad feldolgozása, idézése, nyomtatása és megosztása a fair use és a copyright elveinek alapján (ez kb. a jelenlegi szabályozást jelenti!)
  4. Az ekönyv tulajdonosa élhessen a first sale jogával a digitális tartalom esetében is (gondolom ennek a szagára is meghülyülnének a kiadók, úgyhogy el sem merem mondani, mi ez, mindenki olvassa el magának).

Hiszek az információk és az ötletek szabad piacában.

Hiszek abban, hogy a szerzők, az írók és a kiadók számára is hasznos, ha műveik a technikai eszközök lehető legszélesebb skáláján hozzáférhetőek. Hiszek abban, hogy a szerzők, írók, kiadók gyarapodnak azáltal, ha a lehető legnagyobb szabadságot adják meg olvasóiknak, hogy hozzáférhessenek, feldolgozhassák és megoszthassák a tartalmakat a többi olvasóval, segítve ezzel, hogy a tartalom újabb befogadókat és piacokat érjen el. Hiszek abban, hogy az ekönyvek vásárlóit megilletik a first sale jogai, mivel ezek a művek az irodalom, az oktatás és az információk hozzáférésének sarokkövei.

A Digital Rights Management (DRM, digitális jogkezelés), hasonlóan az illetékhez, gátolja a gondolatok, az irodalom és az információk szabad áramlását és cseréjét. Ez pedig, a jelenlegi licensz-szabályozáshoz hasonlóan, azt okozza, hogy az olvasók sosem fognak teljes tulajdonjogot szerezni az általuk vásárolt olvasókészülék felett. Ez pedig elfogadhatatlan az ekönyvek esetén.

Olvasó vagyok. Mint ügyfél, jogos elvárásom, hogy tisztelettel bánjanak velem, ne pedig mint egy bűnözővel. Mint fogyasztó, jogos elvárásom, hogy a saját döntéseim alapján cselekedhessek a vásárolt vagy kölcsönzött ekönyvvel.

Aggódom az információhoz és az irodalomhoz való hozzáférés jövője miatt. Arra kérek minden olvasót, szerzőt, kiadót, terjesztőt, könyvtárost, szoftverfejlesztőt és készülékgyártót, hogy támogassák az ekönyv használók szabadságnyilatkozatát.

A jogok téged illetnek meg. És most a te feladatod jön: terjeszd ezt a kiáltványt, másold át az egész bejegyzést, egészítsd ki a saját gondolataiddal, módosítsd, ahogy jónak látod. Aztán küldd tovább Facebookon, Twitteren (#ebookrights címkével), emailben.

Az írás a cc0 jog alá esik. Terjeszd!

Kép: Portland Public Library Blog