Karácsony

Rendhagyó bejegyzés, ez a blogból inkább az élet. Nem tudományos igazságok, inkább vélemény, személyes, tudjátok.

Furcsa ünnep ez a karácsony, mert bár egy katolikus (tudom, ezer ősi vallásban megvan a gyökere, de egyszerűsítsünk) ünnepből indult ki, most már az egyik legnagyobb globális és nemzetközi ünnep. Nyilván a kereskedelem és a fogyasztói társadalom számára az egyik legjobb lehetőség a felesleges vackok elsózására fogyasztás gerjesztésére, lepd meg szeretteidet, mutatsd ki a szeretetedet stb. Az ember aztán vagy megunja, vagy megutálja, de azért muszáj, mert elvárják, meg mégis hogy néz az ki, meghát szegény gyerek, kicsúfolják az iskolában.

A másik jó téma a gyerekek felvilágosítása, hogy mégis, azért legyen meg a varázs, majdhozajézuska, különben esetleg megunnák, vagy rájönnének, hogy ez egy kötelező kör, le kell tudni azt kész. Kívácsni lennék annak a generációnak a véleményére a Karácsonyról, amelyik most nő fel, hogy októberben már megy a White Christmas a teszkóósanspárban.

Közben egy dolgot feljetenek el marhára az emberek. Hogy ezt az egészet nem igazán arra találták ki, hogy mindenki nyakig bejlgiben és csomagolópapírban ússzon, hanem hogy örüljön. Az pedig nem öröm, ha állandóan utáljuk a világot, mert rohadtlista, mérnemvettedmeg, jajittolcsóbblettvolna, hámámennyienvannak, elvittedazutolsótteköcsög, vegyükmeghitelremajdleszvalahogy. Persze, a gyerek nyilván úgy tud a legkönnyebben örülni, ha kap valami csomagot, amit kibonthat, aminek örül – de most őszintén: 12 éves kor felett ez nem ciki? Hogy azzal kell boldogsághormont csiholnunk ki a másikból, hogy veszünk neki egy nagy drágát vagy sok kicsi olcsót?

Meg hát ez az egész ajándékozósdi is onnan indult ki, hogy kisgyereknek úgy a legkönnyebb elmagyarázni ennek az ünnepnek a lényegét, hogy kap egy csokit. Sálat. Xboxot. Repülőgépet. Aztán jön hozzá a mese is, hogy a Jézuska, de szilárd meggyőződésem, hogy már egy 4-5 éves gyerek is simán megérti, hogy ez egy jelkép. Nem az a fontos, hogy mi az, hanem, hogy mit jelent, hogy kaptunk egy hatalmas ajándékot, és ezt megünnepeljük. Kicsit olyan, mint a régi asztali áldás: “…amelyeket a Te bőségedből vszünk magunkhoz…”

A hívő ember amellett, hogy tudatában van annak, hogy vannak bizonyos képességei és tehetsége, amit kutya kötelessége kamatoztatni és felhasználni (ugye azok a bizonyos talentumok), rengeteg mindent kap a Gondviseléstől (Élettől, Allahtól, Sorstól, Ufóktól, Istentől, a csíből, nevezzük, ahogy tetszik). Vannak persze nagyon magabiztos emberek, akik meg vannak győződve róla, hogy saját maguktól kapnak mindent, de aztán annál nagyobb a fejreállás, ha valami mégsem sikerül (Pál Feri alapján elég jól meg lehet érteni ennek a pszichológiáját, és hát lehet hozzá olvasgatni Jób könyvét, tanulságos).

Szóval a lényeg: rengeteg mindent kapunk, amiért köszönetet lehet mondani, aminek örülni lehet. Ne próbáljuk meg lecsökkenteni ezek értékét vacak pár (tíz/száz)ezer forintos biszbaszokkal, mert annak a vége úgyis olyasmi, amit nehezen lehet örömnek nevezni.

Valahogy ez jutott eszembe ezt olvasva. (Ne kérdezzétek, miért és hogy, nem tudom.)

Kép forrása: CreStock

Mi lesz a digitalizálással?

Mostanában ismét folyamatosan foglalkoztat a digitalizálás problémája (remélem, hamarosan arról is tudok nyilatkozni, hogy miért).

Az alapvető probléma ugye az, hogy a hatályos szerzői jogi törvény szerint mindenféle másolás, többszörözés tilos. Ebbe természetesen beleértendő a könyvtári digitalizálás is, és most hagyjuk a kivételeket. Erre számtalan megoldási javaslat született, használhatóbb és kevésbe az, de közös jellemzőjük, hogy egy olyan helyzetre próbál megoldást találni, ami egyelőre teoretikus, hiszen a könyvtárak hivatalosan vajmi kevéssé végeznek ilyen munkát, illetve ha mégis, akkor sincs ugye erről semmiféle nyilvántartás vagy követés. És ha mégis végeznének, akkor villámgyorsan jön a kivégzés (l. Nagykanizsa), és megoldás helyett statuálás, kivégzés stb. (de szerencsére mindig voltak és vannak józan gondolkodású emberek, akik tudják ilyen esetben is kezelni a dolgokat).

Mi ebből a tanulság? Ebben a helyzetben biztosan nem vagyunk olyan helyzetben, hogy akár tárgyalóképesek legyünk (és lehet játszani bizottságosdit, van rá egy huszasom, hogy mi lesz belőle akár még közép távon is). A megoldáshoz előbb kicsit le kéne ülni gondolkodni.

Mi a jelenlegi pozíciónk?

Tévesen sokan úgy értelmezik ezt a szituációt, hogy van A intézmény, a kiadó, és van B intézmény, a könyvtár, akik C intézménynél (kormány) harcolnak a fennmaradásukért, a jogszabályi környezet vagy támogatási rendszer befolyásolásával. Pedig nem.

Sokkal inkább van A intézmény, kiadó, és B intézmény, olvasó. Utóbbiak közösen létrehoznak egy közös intézményt, amit éppen könyvtárnak hívnak. Tehát amikor a könyvtár arról beszél, hogy digitalizál, azt nem a maga, hanem az olvasói nevében teszi! A kiadóknak mindig is rossz üzlet volt a könyvtár, de hosszú távon nem fogja tudni senki sem megakadályozni, sem technikailag, sem társadalmilag, hogy emberek összeálljanak, és közösen vegyenek valamit, vagy legalábbis egy platformot hozzanak létre adott dologhoz való hozzáféréshez. Ezt szerencsére nem mint könyvtáros kell mondjam, hanem inkább mint olvasó, és ez nagyon nagy megelégedettséggel tölt el.

Észre kell venni, hogy ha könyvtárosként tárgyalok a kiadókkal vagy a minisztériummal, önkormányzattal, akkor azt nem egy nyomorult állami intézmény nevében teszem, hanem az olvasóiméban. Ha ezt hitelesen és megfelelő intenzitással tudom kommunikálni, akkor sikert lehet elérni vele. De ehhez valódi hitelesség kell, nem csak egy gagyi portál vagy a huszonötödik konferencia (már bocsánat, ez konkrétan senki ellen nem szólt, csak úgy általánosságban jegyzem meg).

Mi kell a tárgyaláshoz?

Először is: alap. Ha feltételesen beszélgetünk arról, hogy majd ki, hogyan fog viselkedni egy új területen, akkor nem lesz sosem vége, mert mindig lesz új és új elvi szempont. Ráadásul a tökölődés kitűnő alkalmat nyújt arra az olvasóknak, hogy elunják a várást, és megcsinálják maguknak a tutit – ez nem rossz dolog, de a saját bénaságunkonk nem bizonyítunk vele semmit.

Digitalizált anyag kell. Sok. Ha sutyiban kell megcsinálni, csináljuk sutyiban, de csináljuk. Ha nincsen mögöttem mit képviseljek, akkor nem vesz senki sem komolyan, és ez el sem várható.

De ha már itt tartunk, akkor összefogás és képviselet kell. Eleve a könyvtár is az, persze, olvasók összefogása és képviselete, de kell egy olyan tekintélyes intézmény, amelyik be meri vállalni, hogy igen, digitalizáltam, amit láttam, most van több terrányi cuccom, mond, mit tudsz te mutatni. Egy kis, pár tízezres könyvtárat újfent sosem fognak komolyan venni, ugyanígy egy olyan “szakmai” szervezetet sem, amelyiknek prominens tagjai nem tudják a különbséget xdocx és rtf között, vagy hogy az RSS-t azt eszik-e vagy isszák. Ez igazánól szakmától független, de ilyen problémakörhöz érve kéne lenni annyi rugalmasság egy ilyen szervezetben, hogy tudjon olyan szakértőket delegálni a vezetésbe, akik tudják ezt menedzselni (nagyon jó példa a volt gimnáziumom esete: az 1996-os nagy felújításhoz azt a szerzetes atyát nevezték ki igazgatónak, aki profin le tudta vezetni, és nem várták meg azt, hogy a munkások szétlopják a sulit – egyébként hozzá köthető a bencés pincészet és minden más sikeres üzleti vállalkozás a Pannonhalmi Bencés Apátságban).

Mit kell elérni a tárgyaláson?

Elsősorban persze egy olyan kompromisszumot, ahol egyetlen nyertes van, aki csak kívülről figyel: az olvasó. Itt sajnos nem nyerhet két fél, így olyan környezetet kell kialakítani, ami annak jó, aki az egész rendszert működteti, és bízni abban, hogy megfelelő szintű szolgáltatással túl lehet élni.

Ehhez teljesen egyértelműen egy út vezet: létre kell hozni egy magyar Amazont, amelyhez az infrastruktúrát a könyvtárak (végülis: állambácsi) adja, a tartalmat meg a gyártók.

Lehet pfújolni a modellre, de én hiszek benne, hogy az állam tud(na) jó gazda is lenni, és nem eleve rossz, amit csinál. Ez mindig csak attól függ, hogy az éppen az adott munkát végző szakemberek mennyire alkalmasak, motiváltak, széles látókörűek stb. A kontraszelekció persze nem tesz jót, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jót csinálni (politikai pártállástól függetlenül: jelenleg egyik félen sincsen olyan ismert politikus, amelyiktől elhinném, hogy hitelesen és jót akar és tud csinálni – úgyhogy senki ne jöjjön a Fidesz/MSZP/Jobbik/LMP/SZDSZ kultúrarombolásával, mindegyik társaság pont eleget tett).

Erre vonatkozóan elég konkrét elképzeléseim vannak, és a jó hír, hogy egyáltalán nem reménytelen – meglátjuk, mi lesz belőle.

Tehát mit csináljunk?

Digitalizáljunk. Szkenneljünk. Mindent. Aztán a többit meglátjuk. De csak utána.

Az meg hogy nincsen egy közös adatbázis erről az egészről, kész röhej. Egy Google táblázatot kéne csak nyitni hozzá, ha már egyszer nem bírunk közös OPAC-ot építeni, és kész. De ha valaki ráér, igazán csinálhatna rá valami basic PHP/MYSQL cuccot, aztán egyszer csak marad pár millió valamelyik TÁMOP-ból erre is, ha már befejeztük ezeknek a csodálatos portáloknak a fejlesztését.

Kép forrása: Flavorwire