Azonban egy metafora megkövülése és állandósulása még a legkevésbé szavatolja az illető metafora szükségszerű és egyedül jogosult voltát.

Friedrich Nietzsche – A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról

(Athenaeum, 1992. 3. füzet, 10.)

Márpedig az etnológia – mint minden tudomány – a diszkurzus közegében alakul ki. És mindenekelőtt olyan európai tudománnyá lesz, mely, még ha vonakodva is, a hagyomány fogalmait használja. Következésképpen akár akarja, akár nem, s ez nem saját döntésén múlik, az etnológus diszkurzusába fogadja az etnocentrizmus premisszáit ugyanabban a pillanatban, amikor le is leplezi azokat. Ez a szükségszerűség megingathatatlan, nem történelmi esetlegesség; el kellene gondolkodni ennek minden lehetséges következményén. Ám ha ez elől senki sem térhet ki, ha tehát senki sem felelős azért, hogy enged neki, akármilyen keveset is, az nem jelenti azt, hogy azok a módok, ahogy engedünk, maga a megfelelés lenne. Lehetséges, hogy egy diszkurzus minőségét és termelékenységét az a kritikai szigorúság méri, ahogyan a metafizika történetéhez és az örökölt fogalmakhoz fűződő kapcsolatot gondoljuk el. Az embertudományok nyelvéhez fűződő kritikai kapcsolatról és a diszkurzus kritikai felelősségéről van szó. Arról, hogy határozottan és rendszeresen kell felvetni azon diszkurzus státuszának a problémáját, amely egy adott örökségből azokat az eszközöket veszi kölcsön, melyek ugyanennek az örökségnek a de-konstrukciójához szükségesek.

Jacques Derrida – A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában

(Helikon, 1994/1-2, 21-35.)

Volt haszna is az irodalomelméletnek. Van némi anyagom egy hosszabb gondolkodáshoz, és ez jó.