Reakció

Mikulás Gábor interjút adott a Népszabadságnak. Ez egy olyan mondat, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni a szakma, és ezért aztán már mi, fiatalok sem nagyon. Azért megpróbálom mégis, mert hátha egy kis gondolkozás segít a helyzeten.

Azt szeretném leszögezni, hogy én sem tartom jó ötletnek, hogy most és ebben a formában megjelent ez az interjú, ráadásul ott, ahol. Sőt, bizonyos szempontból egyértelműen elítélendőnek tartom (többek közt még meg sem jelent a cikk, máris gyakorlatilag szétvert egy szakmai közösséget, de nyilván ide fogom írni a mindenféle egzisztenciális problémákat is). Szóval aki emiatt szól majd be, az vagy szövegértési gondokkal küzd, vagy szimplán rosszindulatú.

Viszont: ideje lenne végre szembenézni a ténnyel: megjelent ez a cikk, és most már höröghetünk véres torokkal, de ezek után bármit fog tenni a szakma, az már csak reakció. Sajnos megtettük azt a szívességet Mikulás Gábornak, hogy annyi időt adtunk neki, míg a KIT-es, levelezőlistás figyelmeztetései, beszólásai stb. túljutottak egy határon, és megjelentek az országos sajtóban. És nem azért, mert Gábor az ősgonosz, hanem mert ez volt a folyamat természetes fejlődési útja. Ha nem tetszik törődni a problémákkal, akkor azok túlnövik a t. társaság hatókörét.

Egyetlen értelmes választásunk van szerintem most: amellett, hogy ezt persze le kell reagálni a sajtóban (szakmai állásfoglalás, cáfolás, statisztikák stb. – de ez csak tűzoltás, a pillanatnyi helyzet mentése), azonnal le kéne ülni, és szembenézni a problémáinkkal. Ha ez nem megy egyedül, akkor olyan renitens, szakmán kívüli emberekkel is, mint Mikulás Gábor. És ezt nem ő kényszerítette ki – ezt a szakma önerőből érte el sajnos.

Konferenciákat, egyeztető megbeszéléseket, szakmai fórumokat kéne összehívni. Gyökeresen kéne átalakítani a szervezeti struktúrákat, hogy akik “csak olvassák a Katalistet”, azok is szót kapjanak, szülessenek eredeti ötletek. El kéne törölni a fenébe az összes bürokrata koloncot, amelyek megfojtják a szakmát és a szakembereket – kezdve a minisztériumtól, de sok szinttel lejjebb is elképesztő kiskirályságok vannak. Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével, sőt kicsit belépve a versenyszférába is, mint mondjuk alapítvány vagy kht), és elkezdeni olyan dolgokért lobbizni, amelyek nélkül – úgy néz ki – nem, vagy legalábbis nagyon nehezen tudunk tovább lépni (szerzői jogi törvények módosítása, teljesítménybérezés stb.). És ha már itt tartok, akkor felszámolnám a szakmai sajtót is, és valami működőképesebb dolgot hoznék létre a jelenleg működő 4 folyóirat helyett – állítólag úgyis állandó forráshiánnyal küzdenek.

Meg kéne értetni a kollégákkal, hogy az a munka, amit végeznek nagyon szép – de messze nem elég. El kéne magyarázni, hogy azért a munkáért, amit végeznek, nem biztos hogy úgy és annyit kapnának egy versenyhelyzetben, mint egy jó meleg közalkalmazotti állásban – természetesen van egy csomó mindenki, aki éjjel-nappal dolgozik, de most nem róluk beszélek. (Erről szerintem sokat tudnának az olyan kollégák mesélni, akik cégeknél dolgoznak…)

Kőkemény szabályozást kéne bevezetni a szakmai kompetenciákkal és elvárásokkal kapcsolatban, rendezni kéne a munkaerő mozgását (ld. a magyar – nem magyar állampolgár problémakört), és kis szakma lévén egyáltalán nem látom irreálisnak egy olyan rendszer kiépítését, amely segíti, követi a hallgatót és szakembert az egyetembe való bekerüléstől a nyugdíjba vonulásig.

Ki kéne végre egy rendes stratégiát dolgozni, ami dinamikus, sokkal hosszabb távra tervez, mint nyamvadt 5 év – nem technológiailag, mert az talán 2 évre is merész lenne – de elvekben, programokban, irányokban mindenképp. És olyan emberekkel kéne elkészíttetni és konzultálni, akik tudják, hogy mi történik körülöttük (itt most kapásból 10 nevet tudnék mondani) – de őszintént szólva az egész szakmának kötelező jelleggel előírnám a részvételt -, nem pedig minisztériumi asztal mögül kitalálni a tutit. Sőt, a szervezőnek sem valami életidegen szervezetnek kéne lennie, hanem egy olyan szerves dolognak, mint az MKE, főleg ha fentebb leírt változás megtörténne.

Nem hiszem, hogy bármi olyasmit sikerült itt összeszednem, ami ne fordult volna meg egy értelmes ember fejében, ha kicsit is ismeri és/vagy szereti a könyvtáros szakmát. Szerintem most már nyugodtan tovább lehetne lépni, mert megint csak az idő telik.

És még egy szó a reakciókról: olyan szintű lejáratása történt a szakmának, hogy száz Mikulás Gábor nem tudta volna ezt elérni. Egy nyilvános archívumban mindenki által olvashatók többek közt Molnár Csaba és Horváth Aranka levelei. Ha most valakire dühösnek kell lenni, na akkor az ilyen emberek azok. Vagy nem is tudom. Lehet hogy csak szánom őket.

Mindezt írtam mint a MOME Könyvtár (web)könyvtárosa, az MKE FITT titkára, az élet és könyvtár tulajdonosa és szerkesztője, az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszék hallgatója stb.

És akkor halljuk a többieket.

(Update 09.02.13. – más is hallott a cikkről/olvasta a cikket: CSMKE, 702, Polcológia, Kelt.)

“Reakció” bejegyzéshez ozzászólás

  1. ámen.

    (miért van olyan érzésem, hogy a szakma irányából a cikkre válaszul adott reakciók nagyjából ki is merültek a ma délelőtt közzétett közös közleményben?…)

  2. Én is szeretnék majd írni róla, de eddig nem tudtam hol megfogni.
    Legszívesebben a “Csaba-Aranka” vonalat követném, mert a cikk tőlünk függetlenül (is) megjelent (volna). A reakciókról ellenben mi tehetünk.

  3. Szerintem elég egyértelmű, hogy hol kéne megfogni: van egy szituáció, ami tanulságokat hordoz, de ezeket a tanulságokat le kéne vonni, nem pedig tankkal rontani ellene.

    És őszintén szólva ebből a szempontből pl. Gábor mosakodása és magyarázatai már abszolút irrelevánsak, mert ő már nem fog tudni olyat mondani, amit meghallgatnak.

  4. Elég szomorú ez az egész történet.

    Egyrészt persze előfordul a szokásos formagyakorlat, hogy a szakma összezár, és az érdemi kritikák sem találhatnak utat, létrejön a népfront-jellegű egység, aki kiszól, az elhajló. Másrészt számomra is ismerős, amikor a közvélemény akár káros szándékú nyilatkozók és féltájékozott újságírók gondolatai alapján alkot véleményt.

    A legfrappánsabb azonban egy legalább reprezentatív statisztika felmutatása lehetne szvsz., ami bemutatná, hogy mekkora része forog a kölcsönözhető állománynak. Ez, úgymond, tiszta vizet önthetne a pohárba.

  5. @Caracalla: mint fentebb jeleztem, ez pusztán tűzoltás jellegű dolog lenne. Az igazi problémát nem az jelenti, hogy mit gondol rólunk a közvélemény. Azon is rontott a cikk, de (talán) nem jelentősen. Puszta statisztikával nem oldódik meg semmi, csak kapunk újabb 5 év haladékot.

  6. Mivel véleményem publikus részének töredékét megírtam magam is blogom minapi bejegyzésében, kiegészítésül most csak annyit: nagyon sok mindent kellene egyszerre napirenden tartanunk és csinálnunk – és azt hiszem, ezek közül nem az állományapasztás élvezi a prioritást, mert ez elindult, sok helyen példaszerű, még akkor is, ha tudjuk, hogy bizonyos helyeken vannak adósságaink e téren is.
    Igazad van: „El kéne törölni a fenébe az összes bürokrata koloncot, amelyek megfojtják a szakmát és a szakembereket…” – de az eltörlendők közül is azokat először, amelyek még fentebbről jönnek – tudnék mesélni pl. a közbeszerzés mindenáron való erőltetéséről és hatékonyság elleni hatásairól ; a gazdaságosság címén egyre inkább előtérbe kerülő központosításról, amely végül (mindenki látja!) pazarlást, ésszerűtlenséget eredményez … Folytathatnám!
    Most lenne kedvem egy „villám” közvélemény-kutatást elvégezni könyvtárosok között , no nem a cikkről, hanem bajainkról…

  7. Visszajelzés: lejár - hello702!
  8. Gratulálok Dani, jól összefoglaltad! Nekem is ugyanannyira fáj a Mikulás Gábor féle elhamarkodott és adatokal nem alátámasztott következtetések levonása, mint az Aranka és társai által képviselt szakmai idiotizmus. De ez utóbbi talán még jobban. A nemrégen lezajlott TÁMOP-os megbeszélés az OSZK-ban ugyanis világosan utalt arra, hogy az arankák (így kisbetűvel) igen markáns erőt képviselnek sajnos a magyar könyvtárügyben. S ez ad teret a Gábor féle rossz és elhmarkodott következtetéseknek is. Mint ahogy az is tény, szerintem, hogy a magyar könyvtárügynek igazán gazdája sincs. Rendszerszintű országos fejlesztések közül a legújabb könyvtárportál a sikertörténet, szép példája a fiatalok és a Könyvtári Intézet összefogásának, különben néma csend.Ez utóbbi viszont kezdőlökést adhat a rendszerszintű fejlesztéseknek. Bizony a szakma meghatározott részének hozzállása is kellett ahhoz, hogy megengedhesse valaki magának hogy ennyire tényszerűtlenül fogalmazzon meg állításokat egy országos napilapban. A problémákkal tényleg szembe kell nézni. Nem úgy és nem azon a vonalon ahogyan a cikk sugallja. El kellene érni végre azt, hogy egy állami szolgáltató jellegű hatóság valóban gazdája legyen a magyar könyvtárügynek (a KI és a minisztériumi osztály kettőssége enyhén szólva is igen távol áll az ideális helyzettől, a jó példákat elég mondjuk Észak-Európában keresni). Az új portálra is támaszkodva olyan fejlesztések indulhatnak el, hogy a felhasználók a helyi szolgáltatásokon túl egy teljes könyvtári rendszer szolgáltatói energiáját tudják hasznosítani a maguk számára. S hogy ne csak virtuális fejlesztésekről beszéljek: normális többszintű könyvtárközi kölcsönzési logisztikai rendszer, tárolókönyvtárak regionális szinten, gyermek és iskolai könyvtárak kiemelt szocializációs szerepének kiaknázása az oktatási rendszer megújítása és a társadalmi, szociális integráció terén stb. stb. De legelőször is szembe kell nézni a problémákkal, s megteremteni egy konkrét szakmai recepteket adó szakmai kutatási hátteret, amelynek révén megfelelő összefogással körítve amivel elkezdhetne a magyar könyvtárügy nemzeti és regionális szinteken végre rendszerszerűen működni. Nem szégyen másoktól tanulni, ezért adok tippeket a saját blogomban is. De a szervezeti keretek és a konkrét nemzeti szintű programok kidolgozása mindenütt saját együttes szakmai és szakmapolitikai felelősség. Ha ez elmarad az komoly gazdasági versenyképességi hátrányt hoz az országnak s súlyos egzisztenciális gondokat a szakma jó részének.

  9. Sok mindent már nem lehet hozzátenni. Valamit azért csak elért Gábor, ha elindult a gondolkozás…Gondok vannak. Sajnos a radikális megoldások nem biztos, hogy igazán célravezetők (eltörölni), bár nekem is gyakran eszembe jut, hogy “forradalom idején kiket kellene falhoz állítani először” ;-)
    azért az MKE-IKSZ relációnál fontos megemlíteni, hogy az egyik a könyvtárak, a másik a könyvtárosok szövetsége.
    Visszatérve: radikális változásokat nem várhatunk, de a lassú javítás ránk fiatalokra vár/hárul. S remélem a klog-szféra valamiért ilyenért is van. Elég csak olvasni Dani, Ádám, Marci stb (hogy ki ne hagyjak senkit) blogját. S igyekezzünk elérni azt, hogy minél többen olvassák és gondolják tovább ezeket az írásokat.

  10. Sanyi, azt írod, hogy a lassú javítás rátok, fiatalokra hárul.
    A paradoxon az, hogy rohan az idő, és tíz év múlva megjelenik az új generáció, aki immár Benneteket tesz felelőssé a rendszer diszfunkcióiért :-)
    Hiba lenne korosztályi kérdést csinálni az ügyből.

    Az az igazi probléma, hogy a könyvtárügy hatékonysága egy centivel sem lesz képes megelőzni a társadalom hatékonyságát.

    Csak probald meg felhivni a T-ONLINE ügyfélszolgálatát, hogy elintézz valamit. Intézz ügyet a villamosművekkel, vagy a Nyugdíjfolyósítóval. És még sorolhatnám.

    A hazai könyvtárügy meghatározó személyiségeit egy vád semmiféle kontextusban nem érheti: lehülyézni nem lehet őket.

    A probléma lényegében tehát az, hogy nem folynak tényleges elvi, könyvtárpolitikai viták.

    Lassan eljön annak is az ideje, hogy segítsünk ezen. Ez azonban alighanem a krampuszok főnöke nélkül fog immár menni.

    1. Domonkos, pont ezt próbáltam jelezni. És azt, hogy a mögöttes intézményrendszer is elavult, gyenge, rugalmatlan.

      Egyébként meg ne haragudj, azt a fajta érvelést nem nagyon szeretem, hogy a többi szolgáltatóra mutogatunk. Ha nekik nem megy, nekünk attól még lehet jó. (Szóval ezt a mondatot: “Az az igazi probléma, hogy a könyvtárügy hatékonysága egy centivel sem lesz képes megelőzni a társadalom hatékonyságát.” nem tudom elfogadni, szerintem igenis meg tudja.) És épp ezért tartom szerencsétlennek azokat a leveleket is, amik az Ausztrál összehasonlításon akadnak ki. Miért, ha máshol megy, mi meg csórók vagyunk, akkor már esélyünk sem lehet fejlődni? Szerintem igenis érdemes egy Ausztrál, Norvég stb. rendszerhez hasonlítani magunkat, mert az őszinte képet ad rólunk, és megmutatja, hova lehet fejlődni. Egyébként meg a mai eszközeinkkel simán el tudnánk érni egy hasonló színvonalat. Megfelelő politika és szervezés, ennyi. A többi már csak a kollégák (= a mi) munkáján múlik.

      Tőlem meg akár a “krampuszok főnökét” is ki lehet hagyni, de ugyanakkor tessék az állami krampuszt is kihagyni, mert ahogy láttam ő is rontott annyit a helyzeten, mint “főnöke”.

  11. Egyetértek Veled Dani, de azt azért hozzáfűzném, hogy MiG nem munkásságával jutott el idáig, hanem (mint a Katalisten kiderült) maga kereste fel a Népszabit egy botrányötlettel. Hiszen a médiában szakmai cikk nem jelenhet meg csak pénzért vagy botránnyal, s utóbbit választotta, ami tovább mélyíti morális megítélését.
    Ez a szakmát nem oldozza fel, de ne írd, hogy olyan mélyre süllyedt, hogy maga provokálta ezt ki.

    Egy rossz társadalmi közegből – ahogy kommenteled – ki lehet törni, de alapvetően HSD-nek van igaza, mert e kitörésre csak egy szűk réteg lehet képes ellenszélben. Ha viszont ezek kezeit is megkötik, érvényesülésüket elvágják, akkor csak a több generációs váltás marad.

Hozzászólás