Nemmosolygós

Gica tuti nem fog szeretni ezért a bejegyzésért, de kiírom magamból, mert már nagyon kezd fájni. A szmájlikról van szó.

image by FlipSide3

Az nagyon szép dolog, hogy manapság bárki használhat olyan forradalmi dolgot, mint az SMS vagy a csirip. De ez nem azt jelenti, hogy egyébként a többi kommunikációs formánkat is ez kéne, hogy meghatározza, mert határozottan ártani tud.

Konkrétan arra gondolok, hogy mostanában elég nehezen tudom kifejezni pl. az érzelmeimet szavakkal írásban. Nagyon is rá lettem kattanva a számjlikra, röhögő arcocskákra meg a többi vacakra, csakhogy ezek már teljesen benőtték az írásbeli közléseimet is. Nagyon oda kell figyelnem, ha úgy szeretnék írni, hogy azt az érzelmet fejezze ki, amit én szeretnék, de ne rakjam tele kettőspont-zárójel-pébetű-débetű-stb. kombinációval. Egy időben (még ezen a blogon is) bőven használtam az emotikonokat bejegyzésírás közben is, de erről hálistennek leszoktam. Most még a kommentek között bukkan fel itt-ott (ezt még meg is lehetne ideologizálni, pl. hogy nem akarok nagyon hosszú szövegekkel zsúfolni a hozzászólásmezőt), de már kezdem levetkőzni ezt a szokásomat. Is.

Másik baj, hogy a gondolkodást is gyalulja rendesen, sokkal könnyebb egy hírt egy számjlival kommentálni vagy megosztani, mint azt leírni, hogy miért szmájli, és az miért örül vagy szomorú.

Két helyen látom jelenlegi életemben a létjogosultságát ezeknek az ikonoknak: SMSben és csiripen. Előbbi egyszerűen csak mert pénzbe kerül, utóbbi pedig a többit zavarja, ha 3-4 részes megnyilatkozásokat teszek. Meg kényelmetlen is.

És hogy a rövidítésekről ne is beszéljünk: jegyzetelés közben ok, de emailben, hozzászólásban minek? A billentyűzet attól még nem kopik.

Végül pedig szeretnék mindenki szíves figyelmébe ajánlani egy nagyon érdekes tanulmányt, a köszönések anatómiájáról. Nagyon találó, tényleg erősen redukálódnak a köszönések minden emailváltás alkalmával, sőt annyit még hozzátennék, hogy ezek biznyos kapcsolatok esetén (jellemzően pl. a klogos kollégáimmal, akik azért nem közeli ismerőseim) naponta újrakezdődnek. Szóval (szocio)nyelvész-csemege.

Image by FlipSide3

Van időd egy kérdésre?

A New York Public Library nekem már örök etalon marad, és a legújabb “húzásuk” is csak ezt erősítette. Most, hogy tele van a web usabilityvel meg hőtérképpel (még a Google sem rejtegette az ez irányú felméréseit), a new yorki közkönyvtár sem szeretne lemaradni, ráadásul ahogy készítik a felmérést, az nagyon ügyes csomagolásban van tálalva.

Van időd egy kérdésre?

És ha van, miért ne lenne, akkor sem kell irkálni, csak egyet kattintani – egy olyan típusú kérdésre, hogy az adott (weblap-) képen hol tudnád elképzelni az adatbázisok / folyóirat / események menüpontot, vagy te hogy hívod a könyvtárhasználót stb. És ha megválaszoltad a kérdést, újra a kiinduláshoz jutsz, ahonnan visszamehetsz a kezdőlapra vagy rászánhatsz még 20 másodpercet egy újabb kattintásra.

Így kell, kéne ezt csinálni…

KI versus MKE

Úgy látom, megint darázsfészekbe nyúltam. Kaptam ugyanis jó pár levelet a címben jelzett témakörben, hogy mégis hogyan gondolom az előző bejegyzésben írtakat:

Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével…).

Egyszer leírtam, de aztán gondoltam egyszerűbb, ha ide is kiteszem, mert így ismét mindenki olvashatja (egyébként ott a hozzászólási lehetőség a bejegyzés alján, ajánlom mindenki szíves figyelmébe ;)

Szóval: KI az itt igen, a Könyvtári Intézet volt (az MKE meg a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, de ezt azoknak írom, akik bár nem szakmabéliek, mégis olvasgatják, hogy mi történik itt).

Kezdem az elején egy alapvetéssel: én nem személyek ellen írtam. Tehát ha azt írom, hogy felesleges az MKE-KI kettősség, akkor nem a KI-nél dolgozó szakemberekre gondoltam, hanem az intézményre.

Megmondom őszintén, mit látok gyakorló könyvtárosként a KI-ből (most nem mint Takács Dani írok, hanem mint a MOME könyvtárosa). Ebben lesz szubjektív, de néhány olyan tény is, amit szerintem nehéz letagadni, még ha részigazságok is – és úgy vélem nem feltétlenül én tehetek róla, ha nincs elég infóm – azokat a csatornákat használom (Katalist, kollégák stb.), amikhez bármelyik másik könyvtáros (vagy szakmán kívüli!) is hozzáférne.

Egy olyan valamit, ami hetente küld egy levelet a Katalistre, amit igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy mire használhatnék. Van egy portál, amiről legfeljebb a statisztikai adatokat szoktam leszedni, ha kell a sajátunké. És néha olvashatok olyan katasztrofális összeállításokat, mint múltkor volt az a webes irodalom-összeállítás (honlapszerkesztés, na). De nem többet. Tényleg.

Hiányolom többek közt a folyamatos kommunikációt (és most nem a portálról beszélek, mert az bőven nem elég, és a Katalistes leveleket is hagyhatjuk nyugodtan, mert az is nulla), az olyan fórumok szervezését, amit próbáltam csinálni az MKE FITT nevében – mert úgy érzem, az pl. kifejezetten a KI dolga lenne, nem az enyém -, problémafelvető és -megoldó találkozókat stb.

És mellette itt van az MKE, aminek most már legalább 10 rendezvényén vettem részt, tartottam előadást, hallottam érdekes dolgokat, találkoztam egy csomó emberrel, sőt, részese lehettem egy egyelőre elég erőtlen szerveződésnek is – ld. FITT. (Azzal a megszorítással természetesen, hogy itt is elviselhetetlen a bürokrácia – emiatt érzem erőtlennek a FITT-et, pont azt a rugalmasságát veszíti el általa, ami a legnagyobb előnye lehetne -, a kismillió elnök, titkár, jegyző, gyűlés, jegyzőkönyv – jó, tudom, ez valamennyire állami dolog is, de hatékony szervezéssel ezt ki lehetne valahogy küszöbölni, legalábbis van valami ötletfélém, ami vagy működik, vagy nem.)

Én egy minisztériumi nyúlványnak látom a KI-t, kihelyezve a legmerevebb intézménybe, az OSZK-ba, amit valaha is láttam (na jó, azért máshol is vannak szép dolgok, ld. korábbi csörtémet az ELTE EK-val). Az szép dolog, hogy vannak pénzek, de ezt az MKE is megszerezheti (főleg KI hatókörrel), nem?

Önmagában nagyon jó dolognak tartom, ha van egy ilyen szervezet, mint ahogy elismerem, hogy rendkívül jó szakemberek vannak ott (tényleg, ez nem nyalás, hanem őszinteség). Főleg, hogy most az Ádámmal együtt bekerültem az oktatási részbe is, ahol szintén nagyon rokonszenves és jó szakembert ismertem meg. Nem ezzel van a bajom, hanem hogy emellett van egy olyan szervezetünk, aminek a részei mi vagyunk, amit mi tudunk csinálni, és sokkal közelebbinek érzem magunkhoz. Egyszerűen MKE taggal minden sarkon találkozhatom – és én is az vagyok.

Azt elismerem (és erre utaltam is a bejegyzésben, de aztán nem fejtegettem), hogy nagyon sok előnye is van a KI-nek. Az pl. hatalmas, hogy önálló állásként funkcionál a vezetői tisztje. Hogy szava van a minisztériumban. De ez önmagában még mindig kevés, én úgy érzem.

Amit én el tudnék képzelni (és ez egy nagyon-nagyon-nagyon utopisztikus kép, úgyhogy ha nem tetszik valakinek, szó nélkül elfogadom): a szakállamtitkár mellett van egy olyan ember, akit úgy választanak, mint az MKE elnököt, saját állása van stb. És onnantól lefelé pedig mehetne a hagyományos, választós, megbízós modell, dolgozó könyvtárosokkal. Esetleg még egy testület lehetne az, aki szintén ezért kapja a fizetését. És kőkemény feltételekhez lenne kötve a szakemberi gárda kinevezése, többek közt a szakma támogatása is kellene hozzá. Évenkénti beszámoló (az egész szakmának!!!! ami után nyílt szavazással vagy nem tudom mivel lehetne váltani vagy erősíteni, akár két éves periódusban – ezt úgy értem, hogy egy év szavazása még nem elegendő a megdöntéshez, hanem ha az elsőn megbukik, akkor a második évben valóban repül, ha ismét megbukik – nem tudom, érthető-e, mindegy, ez csak egy hirtelen ötlet volt), folyamatos nyilvánosság stb. – ezek szerintem nem teljesíthetetlen kérések 2009-ben, még Magyarországon sem.

Szívesen folytatom a beszélgetést.

Reakció

Mikulás Gábor interjút adott a Népszabadságnak. Ez egy olyan mondat, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni a szakma, és ezért aztán már mi, fiatalok sem nagyon. Azért megpróbálom mégis, mert hátha egy kis gondolkozás segít a helyzeten.

Azt szeretném leszögezni, hogy én sem tartom jó ötletnek, hogy most és ebben a formában megjelent ez az interjú, ráadásul ott, ahol. Sőt, bizonyos szempontból egyértelműen elítélendőnek tartom (többek közt még meg sem jelent a cikk, máris gyakorlatilag szétvert egy szakmai közösséget, de nyilván ide fogom írni a mindenféle egzisztenciális problémákat is). Szóval aki emiatt szól majd be, az vagy szövegértési gondokkal küzd, vagy szimplán rosszindulatú.

Viszont: ideje lenne végre szembenézni a ténnyel: megjelent ez a cikk, és most már höröghetünk véres torokkal, de ezek után bármit fog tenni a szakma, az már csak reakció. Sajnos megtettük azt a szívességet Mikulás Gábornak, hogy annyi időt adtunk neki, míg a KIT-es, levelezőlistás figyelmeztetései, beszólásai stb. túljutottak egy határon, és megjelentek az országos sajtóban. És nem azért, mert Gábor az ősgonosz, hanem mert ez volt a folyamat természetes fejlődési útja. Ha nem tetszik törődni a problémákkal, akkor azok túlnövik a t. társaság hatókörét.

Egyetlen értelmes választásunk van szerintem most: amellett, hogy ezt persze le kell reagálni a sajtóban (szakmai állásfoglalás, cáfolás, statisztikák stb. – de ez csak tűzoltás, a pillanatnyi helyzet mentése), azonnal le kéne ülni, és szembenézni a problémáinkkal. Ha ez nem megy egyedül, akkor olyan renitens, szakmán kívüli emberekkel is, mint Mikulás Gábor. És ezt nem ő kényszerítette ki – ezt a szakma önerőből érte el sajnos.

Konferenciákat, egyeztető megbeszéléseket, szakmai fórumokat kéne összehívni. Gyökeresen kéne átalakítani a szervezeti struktúrákat, hogy akik “csak olvassák a Katalistet”, azok is szót kapjanak, szülessenek eredeti ötletek. El kéne törölni a fenébe az összes bürokrata koloncot, amelyek megfojtják a szakmát és a szakembereket – kezdve a minisztériumtól, de sok szinttel lejjebb is elképesztő kiskirályságok vannak. Meg kéne szűntetni a kismillió párhuzamosságot (hogy a legevidensebbet mondjam, a KI – MKE kettősséget kéne első körben robbantani, az utóbbi javára, de az első előnyeinek átemelésével, sőt kicsit belépve a versenyszférába is, mint mondjuk alapítvány vagy kht), és elkezdeni olyan dolgokért lobbizni, amelyek nélkül – úgy néz ki – nem, vagy legalábbis nagyon nehezen tudunk tovább lépni (szerzői jogi törvények módosítása, teljesítménybérezés stb.). És ha már itt tartok, akkor felszámolnám a szakmai sajtót is, és valami működőképesebb dolgot hoznék létre a jelenleg működő 4 folyóirat helyett – állítólag úgyis állandó forráshiánnyal küzdenek.

Meg kéne értetni a kollégákkal, hogy az a munka, amit végeznek nagyon szép – de messze nem elég. El kéne magyarázni, hogy azért a munkáért, amit végeznek, nem biztos hogy úgy és annyit kapnának egy versenyhelyzetben, mint egy jó meleg közalkalmazotti állásban – természetesen van egy csomó mindenki, aki éjjel-nappal dolgozik, de most nem róluk beszélek. (Erről szerintem sokat tudnának az olyan kollégák mesélni, akik cégeknél dolgoznak…)

Kőkemény szabályozást kéne bevezetni a szakmai kompetenciákkal és elvárásokkal kapcsolatban, rendezni kéne a munkaerő mozgását (ld. a magyar – nem magyar állampolgár problémakört), és kis szakma lévén egyáltalán nem látom irreálisnak egy olyan rendszer kiépítését, amely segíti, követi a hallgatót és szakembert az egyetembe való bekerüléstől a nyugdíjba vonulásig.

Ki kéne végre egy rendes stratégiát dolgozni, ami dinamikus, sokkal hosszabb távra tervez, mint nyamvadt 5 év – nem technológiailag, mert az talán 2 évre is merész lenne – de elvekben, programokban, irányokban mindenképp. És olyan emberekkel kéne elkészíttetni és konzultálni, akik tudják, hogy mi történik körülöttük (itt most kapásból 10 nevet tudnék mondani) – de őszintént szólva az egész szakmának kötelező jelleggel előírnám a részvételt -, nem pedig minisztériumi asztal mögül kitalálni a tutit. Sőt, a szervezőnek sem valami életidegen szervezetnek kéne lennie, hanem egy olyan szerves dolognak, mint az MKE, főleg ha fentebb leírt változás megtörténne.

Nem hiszem, hogy bármi olyasmit sikerült itt összeszednem, ami ne fordult volna meg egy értelmes ember fejében, ha kicsit is ismeri és/vagy szereti a könyvtáros szakmát. Szerintem most már nyugodtan tovább lehetne lépni, mert megint csak az idő telik.

És még egy szó a reakciókról: olyan szintű lejáratása történt a szakmának, hogy száz Mikulás Gábor nem tudta volna ezt elérni. Egy nyilvános archívumban mindenki által olvashatók többek közt Molnár Csaba és Horváth Aranka levelei. Ha most valakire dühösnek kell lenni, na akkor az ilyen emberek azok. Vagy nem is tudom. Lehet hogy csak szánom őket.

Mindezt írtam mint a MOME Könyvtár (web)könyvtárosa, az MKE FITT titkára, az élet és könyvtár tulajdonosa és szerkesztője, az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszék hallgatója stb.

És akkor halljuk a többieket.

(Update 09.02.13. – más is hallott a cikkről/olvasta a cikket: CSMKE, 702, Polcológia, Kelt.)