Vasárnap este elmentünk l’art pour l’art a MüPába, mert izgalmasan hangzott az esti (kettős) koncert, és hát 200 forintért a hülyének is ugye (második sorba kerültünk, ami az élményt kb. megkétszerezte, de tényleg).

Az első fellépő Mari Boine volt. Ő norvégiai lapp volt, a sarkkörön túlról, ami azért kemény, mert ott ilyenkor is kockára fagy a csimbók. Ehhez képest egy olyan forró koncertet adtak le, hogy az ember – amikor nem repült éppen – legszívesebben kitépte volna a széket a padlóból.

Számi nyelven énekel, ami minimum ciki volt még 20 évvel ezelőtt, amikor elkezdte a pályáját. Saját családja is szó szerint kivágta ezért a lépéséért. Ehhez képest 2002-ben már a szintén norvég Jan Garbarek fújta alá a szaxofont, ami önmagában egy súlyos érv a koncert mellett (utólag tudtam meg). Lapp (számi) népdalokat, népdal-feldolgozásokat énekel, elektronikus és akusztikus hangszerekkel kísérve. Erről nem szeretnék többet mondani, mert nem tudok, meg kell hallgatni és kész (de minimum 5.1-en, ilyet nem szabad nyamvadt sztereón – és én leszek az első, aki ezt a szabályt megszegi).

A csapata sem volt egyszerű, a dobos tisztára olyan volt, mint egy viking harci isten, simán el tudtam volna képzelni, hogy a színpad mögül egyszercsak előkapja a csatabárdját, és Odin nevét üvöltve lezúzza a hangmérnököt, hogy vérét aztán felnyalja a nézőtérről. A szólógitáros arc is keményen norvég volt, ahogy elnéztem a fejét játék közben, permanens orgazmust élt át egy-másfél órán keresztül, na ez pl. olyan dolog, amit becsülök egy zenészben. A basszusgitáros kicsit fura volt, megvallom őszintén, engem egy gorillára emlékeztetett, ráadásul mintha külön világban élt volna. Szerencsére a zenével együttmaradt, csak az énekes részeknél tűnt úgy, mintha valami teljesen mást énekelt volna (I mean szájmozgás). Az Apple laptopot pedig egy kb. 2 méter magas eunuch-fejű ember kezelte, vigyorgott, mint a tejbetök, és jól csinálta hozzá.

A másik csapat a Tinariwen volt, egyenesen Mali szigetéről (na ezért volt különös az este összeállítása). 6 zakkant arab, két nővel, nem egyszerű. Állítólag egy katonai kiképzőtáborban jöttek össze, azóta tolják az arab zenét elektronikus eszközökkel. Ez a része nekem annyira nem volt élmény, egyszerűen nem hallottam különbséget két szám között (na jó, egy kivétel volt, amikor franciául reppeltek). Ez már azt hiszem harmadik nagy találkozásom volt az arab zenei világgal, de sajnos harmadszor pattantam le róla, ez van. (Ugyanígy állok a magyar és a cigány népzenével.) Mások viszont sokkal nagyobbat tomboltak rajtuk, mint a norvégeken.

De a megjelenésük az nem volt gyenge. 5 burnuszos srác jelent meg a színpadon, meg egy raszta-jellegű (ő volt a góré), 2 köpenyes nővel. Tudom, előítélet, de nekem megjelent egy pici gombócocska a torkomban, de aztán gyorsan el is tűnt. A legviccesebb a legidősebb tag volt, aki folyamatosan előremászkált a többiek sora elé, és szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát. Mozgását leginkább a „varázsolt” igével tudom leírni. Példáját aztán követték a többiek is, a végén a fél közönséggel együtt valami transzféleségben ringatóztak. (Meg kell jegyeznem, hogy ritka bunkó a magyar fajta: szám közepén simán kisétál az első sorból, ejj… égett a pofám helyette is.)

Szóval megéri, na. Lehet olcsón jót művelődni. (A MüPa boltja meg megint megérne egy külön misét.)

Photos from Nordische Musik and the offical Tinariwen website.

És valami nagyon elszúrta itt a dolgokat a blogon.