Vonalkódon innen és túl

Legkedvencebb főnököm ;) már tavaly feldobta, hogy mi lenne, ha a vonalkódos rendszer helyett (ami még nincsen teljesen meg, tekintve, hogy a retrospektív konverzióval sem vagyunk készen) RFID-vel látnánk el az állományt.

A téma már nem új a könyvtárakban sem, legalábbis a sógoréknál Grazban már minimum két éve működik az egyetemi könyvtárban ilyen rendszer, de már a 2003-as PULMAN Digital Guidelines-ban is szerepet kap. Az első merész vállalkozó könyvtár pedig 2000-ben kezdte Kaliforniában használni az új rendszert. Az eddigi, gyorstwitteres felmérések szerint itthon még könyvtár nem alkalmazza ezt – én leginkább pénzügyi megfontolásokra gyanakszom.

De hogy mi is ez az RFID? (Most ne nézzen ide szakember, vagy ha igen, akkor javítson ki :) Egy olyan mütyür, amely rendelkezik bizonyos memóriával és egy antennával, így dolgok, emberek azonosítására alkalmas. Van aktív (saját energiaforrással rendelkező) és passzív (csak a fogadott rádióhullámok gerjesztése indukál benne energiát) fajta belőle, és bármilyen anyagra lehet rögzíteni – ez teszi lehetővé, hogy akár vizes közegben, de még emberbe ültetve is működjön (nem is szeretik az emberi jogi aktivisták, de ez másik történet, amelynek elmesélésére, majd egy másik alkalommal kerül sor).

De ami a mi szempontunkból fontos: egy ilyen kis mütyürrel egyszerre három dolgot lehet megoldani egy csapásra:

  • a nyilvántartást,
  • a cirkulációt (gyk. kölcsönzést)
  • és a lopásvédelmet is.

Ráadásul vége az eddigi szerencsétlenkedésekkel a vonalkódleolvasóval (én nagyon rühellem, amikor tizedszeri lehúzásra sem “veszi észre” magát és a vonalkódot) – na jó, persze ez így nem igaz, valószínűleg az olvasók azonosítása továbbra is ezen az elven fog működni, ez a diákigazolványos rendszer nagyon bejött, főleg hogy ezzel tudnak fénymásolni is. Na de majd ha már a fejünkben is ilyennel fogunk rohangálni

(Itt jegyezném meg, hogy ma beiratkoztam az OIK-ba, ami elbűvölt a raktári kérdés teljesítésének gyorsaságával ;), de az annyira nem tetszett, hogy megkaptam a 15. olvasójegyemet is egyben, aminek lényege persze, hogy a vonalkód, ami önmagában még csak bosszantó, viszont akkora az egész, hogy nem fér bele a pénztárcámba, így tuti elhagyom az első kanyarban – de legalább guszta nejlontokban kaptam.)

De persze ettől még ez nem maga a kánaán, mert ugyan nem valószínű, hogy könyvtárakban nagy kárt képes okozni, de számolni kell olyanokkal is, akik simán meghekkelik ezeket a kis adathordozókat – de innentől kezdve már Kelt kollégáé a terep. (Meghát ha már vonalkódon innen és túl, biztos lehetne pár szar poént is elsütni, de szerencsére egy sem jut az eszembe…) Az is igaz, hogy CD-n, DVD-n alapból nem lehet használni, mert interferál az olvasóval a cucc (ezt nem én találtam ki, nálam okosabb emberek írták.)

A másik kínos kérdés, hogy ezt mennyire fogja szeretni az integrált könyvtári rendszerünk (ez ügyben még folyik a tapogatózás, de nem hiszem, hogy üzleti titkokat sértenék, ha ezt leírom). Sajnos nem sikerült kideríteni, hogy a nemrég felhozott VUFind mit szólna a dolgohoz, de a KOHA támogatja simán.

A harmadik neurotikus pont az ára, de ez valószínűleg hosszú távon nem annyira lényeges, mindenesetre könyvbe rakni olyan 0.5-0.7$, CD-re, DVD-re 1-1.5$ körül mozog az ára az USÁ-ban. Nagyon-sokkal húdedrágább valószínűleg itthon sincsen, sokkal fájdalmasabb lesz majd a kezelési pont kiépítése, mert nyilván nem két fillér egy leolvasó. (Esetleg lehetne szerezni tecsóból, óccsért, már ha be lehet törni egy 24 órán át nyitva tartóüzletbe…)

Egyelőre ennyi derült ki első körben, de már van egy érdekes cikkem lefordítani, és gyűlnek a sötét felhők a vonalkód felett…

Picture is from LibBest – Library RFID Management System.

“Vonalkódon innen és túl” bejegyzéshez ozzászólás

  1. én még ott voltam lemaradva, hogy az rfid-ban ugyan eeprom van, de nemigen írogatják fölül. nem is értettem, mit lehet egy ilyenen hekkelni. legfeljebb magát a kölcsönzési rendszert. de akkor ma tanultam kicsit.

  2. Tavaly Lazio régió (Olaszország) önkormányzatának csináltunk RFID-s nyilvántartási rendszert, pontosabban ennek a back-endjét, az RFID leolvasást nem mi végeztük. Akkor az volt a tapasztalat, hogy az átlagos, viszonylag olcsón beszerezhető leolvasónak bizony elég közel kell hajolnia a chiphez, hogy kommunikálni tudjanak, ami alkalmanként bizony nem könnyíti meg a helyzetet (mondjuk a kézi vonalkódleolvasóhoz képest). Akkoriban jelent meg az Origoban egy hír az RFID vírusokról, de emlékezetem szerint nem mondtak részleteket.

  3. moshi: ehhez én sem értek, csak elhiszem.

    Király Péter: hát, nem tudom, mennyit lehet rá szerezni, de szerintem igyekszünk nem gagyit beszerezni ennek tudatába, köszönjük! Esetleg azt megtudhatom, hogy ez milyen árkategóriát jelent?

    Sanyi: köszi :)

Hozzászólás