Na jó, belátom, Petrinek is vannak jó ötletei. Hogy jó versei is, azt nem tudom megítélni.

Sci-fi szerelem

Úgyis annyi a dolgunk.
A szerelem végül is újplatonikus
vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha
megpróbálnánk ilyen irányba
tapogatózni, felhasználva meta-
pszichikai és parafizikai
ismereteinket. Például megbeszélnénk,
hogy te pontban félegykor odaképzelsz
engem a Mechwart-térre, én pedig
ugyanoda képzellek téged (illetve
egy kicsit arráb – szükségképpen)
de ugyanarra a padra.
Két ideális tárgy sütkérezik
a Mechwart-téren! De vajon melyiken?
Az ideális Mechwart-téren?
Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja
a kiserkedő inkonzisztenciákat.
Már az is kérdés, elképzelhetőek
vagyunk-e te meg én. Vagy csak két
olyan képzelhető el?
– De ha csevegünk, vagy ölelkezünk:
te akkor is csak
funkcionális diszpozícióm
körvonala vagy – vagyis egy határ,
melynek te mindig mögötte maradsz,
mint e határ módosulásainak
feltételezett oka, én hasonlóképpen
– és a Mechwart-térrel is ez a helyzet!
Lévén a nyelv félrevezető:
„Odaképzeljük egymást a Mechwart-térre.” A locativus
reális térbeli ténykedésre utal
míg a fiktív jelleg
kizárólag ránk vonatkozni látszik.
De alkalmazzuk csak a komplementer
megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré
képzeljük a Mechwart-teret.”
– s rögtön kiderül a viszonylagosság.
Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik,
úgy ez az ideális Mechwart-téren
történik – bár pusztán formális meggondolásból,
mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben
különbözik empírikus egzisztenciák
találkozásától a valóságos Mechwart-téren.
Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam,
mert ez a meglepetés), hogy az ideális
félegy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló,
hogy két ideális szerető nem
találkozhat a reális időben
egy ideális köztéren.
Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.

(Petri György: Körülírt zuhanás, Budapest, Szépirodalmi, 1974, 35-36.)

[… Például megbeszélnénk,
hogy a Tanárúr pontban 10 órakor odaképzel
engem a terembe, én pedig
ugyanoda képzelem a Tanárurat…]