Merülés

Vizsga előtti hangulat újra, szinte jóleső (hazudok). Pontokba szedve néhány momentum:

  • Kijött a WP 2.1, az update-et persze már az első körben elszúrtam (error-msgt ld jobb oldalt), úgyhogy ez a projekt most alszik egy kicsit (az előző 10 percben már jött ki egy három javító csomag is…)
  • Ivett vs. Friedhof (megsegítve Taksz által), avagy a blogszféra hátrányai. Szegény “kislány”. Nem baj, csatlakozom, a versek tényleg kurva szarok. Nem mintha ilyeneket nem írogattak volna régebben is, csak nem kerültek nyilvánosság elé. (Trackback nincs, fríblog úgysem támogathassa.)
  • Elszántam magam végre arra, hogy elkezdjem lefordítani a Könyvtár 2.0-ás Wikipédia-cikket magyarra. Elkezdtem. (Amiként a HCI-cikket is. Csak azt ide.)
  • Átéltem boldogult ifjúkoromat (ahh…), amikor még katartikus élvezetet nyújtott az akadó CD (carc disc) is. Nos, a Leningrad nevű orosz ska-csapat letölthető MP3-ai pont ezt a korszakot idézte vissza. De jó. (Meg amikor még lelkesen böngésztem ruszki szájtokat valami titkos kincskereső/vadászönsztöntől hajtva.)
  • Hamster UNIX-tutoriálja éppen a Linuxba vetett hitemet kezdi vissza adni.
  • Az egész végén pedig az ágyamon fetrengtem egér-, adapter- és fülhallgatózsinórba gabalyodva, és csak röhögtem a tehetetlenségtől.
  • Egyre inkább sikerül indukálnom magamban az érzést, hogy ha azt akarom csinálni, amit igazán szeretnék, akkor vagy (hiába is) megpróbálnék bejutni infokarra/BMEre, vagy valahonnan kell kerítenem annyi türelmet és szorgalmat, amivel magamnak meg tudok mindent csinálni (boldogtalanul fogok meghalni, érzem…)

Te jó Isten, ez hogy jön ki 24 órára…

Az ember – számítógép interakció története 2. (A Memex)

Minden Dr. Vannevar Bush “As we may think” című, 1945 júliusában a The Atlentic Monthly-ban megjelent cikkével kezdődött. A cikkben katonai tudósoknak egy, a második világháború előtthöz képest más szerepet kínált: a tudás tárolásának és előrhetőségének jobb kidolgozását. Bush észrevette, hogy a publikációk már akkor túlhaladták az emberi kapacitás határait. Az emberi tudás összege túlságosan gyorsan növekszik, és ezeknek kezelése a leges-legfontosabb. [Bush 1945]Bushnak valóban igaza volt: a legnagyobb probléma a könnyen elérhető információ tárolása volt. Ennek megoldására tervezett egy eszközt, amelyet ő Memory Expander-nek hívott (memex). “A memex” fejtette ki “egy olyan eszköz, amely egyedien tárolja a könyveket, rekordokat és kommunikációkat, és amely gépesített, így nagy sebességgel és flexibilitással lehet használni.” Tulajdonképpen a memóriájának egy kibővített tartozéka volt. [Bush 1945]

Az első ötlete a memexről az 1930-as évek közepén született, még mielőtt elkezdődött volna a digitális számítástechnika fejlesztése. Bush egy asztalként tervezte meg ezt az eszközt, átlátszó felületekkel, fogantyúkkal és motorokkal, a gyors mikrofilm-rekordok keresése érdekében. Bush szintén gondolt olvasás közben széljegyzetek készítésére is (úgy, ahogy ez a modern hypertextes annotációs rendszerekben létezik). A memex alapvető lehetősége azonban nem is csak ez a visszakeresési és jegyzetelési lehetőség volt, hanem az ún “asszociatív indexelés”. Ma ezt linknek hívnánk. “Az alapötlet az volt, hogy bármely egység bármelyik másik által automatikusan és rögtön meghívató legyen.”

Az ember – számítógép interakció története 1. (Bevezetés)

[A bejegyzés Gerhard Erich Mischitz – The History of Human Computer Interaction c. előadásának fordítása, azon belül is az első rész. Azért készül/t, mert a jelek szerint elég kevés ilyen jellegű, magyarul olvasható írás van, vagy ha van, az nincs összegyűjtve, és én meg inkább lefordítom… ; ) Szóval, kedves mindenki, főként pedig ebből vizsgázók/előadók, jó olvasgatást! Ja igen, és elkezdtem fordítani a Library 2.0 Wikipedia cikket. Akinek van kedve, segíthet, a Könyvtár 2.0 alatt találja.
This post is a translating of the paper The History of Human Computer Interaction‘s first part by Gerhard Erich Mischitz, made for studies.]


Az ember-számítógép interakció (Human-Computer Interaction, HCI) azzal foglalkozik, hogy hogyan tervezik, hozzák létre és használják az interaktív számítógépes rendszereket, és a számítógépek hogyan hatnak az egyénre, a szervezetekre és a társadalomra. Ez nem csak az egyszerű használhatóságot jelenti, hanem új interakciós technikákat is, amelyek a felhasználót segítik feladatuk elvégzésében, jobb információhozzáférést és hatékonyabb kommunikációs formákat biztosítva. Ez magában foglalja az be- és kimeneti eszközöket, interakciós technikákat, az információ kérési és megjelentítési módokat, hogy a számítógép műveletei hogyan vannak kontrollálva és követve, és a segítség minden formáját, a dokumentációtól kezdve a képzésig bezárólag. Szintén tartalmazza a tervezéshez, készítéshez, a teszteléshez, valamint a felhasználói interfészek kiértékeléséhez használt eszközöket, és azokat az előírásokat, amelyeket a fejlesztők követtek a felhasználói interfészek megalkotásakor.

A felhasználók magas hatékonyságot és könnyen kiismerhető interfészeket várnak el, és a fejlesztők csak most tudatosították ezeknek kulcsfontosságú szerepét. Felmérések kimutatták, hogy egy tervezési és programozási munkának több, mint 50%-a a felhasználói interfészre megy el. [Myers 92] Az interfész a legnagyobb része a HCI-nek, ugyanis számtalan eset van, amikor katasztrófák történtek amiatt, hogy nem figyeltek eléggé az ember-gép interfészre. Pl. az Aegis követő rendszer bonyolult felhasználói felülete okozta egy iráni utasszállító gép téves leszállását, és a US Stark tehetetlenségét, hogy megmentse az iraki Exocet rakétáktól. [Neumann 91]

Az előadás a HCI fejlődését követi, kezdve Bush memexétől, és leginkább a grafikus felületek és eszközök fejlesztésére koncentrálva.

Még egy kép, szerintem nem kell hozzá magyarázat (vacak, de ez van):

timeline

S(z)OPAC(s)

Először is elnézést a hülye szójátékért, de nem hagyhattam ki.

Újabban létezik egy újabb OPAC az Ann Arbor District Library-ben, a Social OPAC, ami gyakorlatilag a social networking integrálását jelenti az OPACba. Értékelés, kommentelés, címkézés stb. Az AADL automatizálási rendszere a III (ismeri ezt valaki itthon? kíváncsi vagyok rá, hogy mi is ez, a Google nem igazán informatív ezzel kapcsolatban), amelynek a frissítései is tartalmazzák ezt az új fícsört, azonban mégsem ezt vették meg, hanem a pénzt félrerakták. Helyette van a SOPAC. A rendszer kb. ugyanolyan, mint a LibraryThing, a szerkesztőfelülete pedig a Drupalra emlékeztet a füleivel.

Bővebb ismertető: AADL.org Goes Social

Színház 2.0

Ezúton is szeretnék gratulálni Nényei Pál első helyezéséhez (+ közönségdíj), amelyet a magyar kultúra napjára írt egyfelvonásosával nyert el. A darabot a mindennapi élet ihlette:

“A díjnyertes darab főhőse egy cégvezető, aki az állásra jelentkezők előéletét kutatva az iwiw közösségi portál szövevényes szálait próbálja kibogozni. A darab címe: ahogy@tetszik.hu, alcíme Zűrzavar egy felvonásban.”

Erre a napra a Magyar Rádió és a XXI. század Magyar Drámájáért Alapítvány 12. éve írja ki pályázatát, amelyre egy nap alatt kell írni a megadott téma alapján színművet. Névsor (copy-c stb.):

“Fráter Zoltán őrültek házában játszódó Böngészősáv című darabját Rozgonyi Ádám rendezésében láthatta a közönség, Gosztonyi János Nyomoznak utánunk a világhálón, avagy zavarosan folynak a vizek című művét Kálloy Molnár Péter állított színpadra.

A darabokban Schubert Éva, Tallós Rita, Karácsonyi Zoltán, Haás Vander Péter, Bank Tamás, Szőlőskei Tímea, Szabó Margaréta, Nagy Enikő, Rák Kati, Verebes Linda, Cs. Németh Lajos, Dolmány Attila, Jánosi Dávid, Dózsa Zoltán, Kovács Ferenc és Zámbori Soma játszott. A verseny művészeti vezetője Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház igazgatója, a ceremóniamester Lévai Balázs volt.

A zsűri tagjai között volt Magyar Fruzsina dramaturg, Vizi Mária, a Duna Televízió rendezője, Szayly József, a Magyar Rádió alelnöke, Cs. Tóth János, a Móra Könyvkiadó vezérigazgatója és Siposhegyi Péter író, a verseny alapítója.
Nényei Pál 1974-ben született Budapesten, korábbi művei: Ők (2002), Állófogadás (2004). Az író a Nemzeti Színház drámapályázatán 2003-ban második díjat nyert Ők című darabjával, amely 2004-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozó Vilmos-díját is elnyerte.”

Forrás: MNO.

(Thnx Pite, ha olvasod. Ha nem, az se baj…)

Sok az alj

Van még valami, amit úgy érzem, sikerült tisztáznom. Sok a beszéd. Ez így leginkább magam ellen irányul, ugyanis ha összeszedem, vajmi keveset csináltam eddig, egyedül a Klog jött létre – úgy, ahogy. Biztos vissza tudnám vezetni ezt az attitűdöt mélyebb rétegekre, a felszínen viszont az van, hogy sokkal inkább bejön nekem az ún. példával elöl járás. És valószínűleg ez célravezetőbb is, mint az, hogy beszélek róla, mert úgy veszem észre, hogy az emberek ezt jobban értékelik, mint a jólmegmondást, bármilyen finom formában is történjék ez.

Ezzel kapcsolatban viszont az az örömteli bejelentésem, hogy február egytől félállásban a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Könyvtárában ténylegesen tehetem azt, amiről eddig itt szó volt (most már talán nem elkiabálás).

Ennyi.

Csavard be, mint…

Örömködésnek indult a hétvége, de komplikálódik az ügy. Egyelőre marad Gerhard Erich Mischitz hátémel (tényleg éjdzs-tí-em-el-nek mondják angolul?) pépörje a GUI-król, oprendszerekeről, és a nagy rádöbbenések sorozata. Ennek eredményeképpen (hogy miképpen, azt végképp nem tudom, szabad asszociációban vagyok jó, azt nem kell magyarázni…) elhatároztam, hogy magyar könyvtáraknak csinálunk magyar keresőszolgáltatást. Mármint én, aki adom a nevem hozzá, valamint én, aki szentül elhatározza, de mindig áttolja a jövő hétre az egész kezdetét, a tanulást. A következő lépés Neal Stephenson In the Beginnig was the Command Line-ja következik. Érzem. (Már csak három vizsga, édes istenem, hogyan sikerült idáig eljutnom?)

Az utóbbi egy hónap olvasmányai fényében óvatosan feltenném a kérdést, hogy mi is jelenti az igazi alapismeretet az infotársadalom, ezen belül pedig a könyvtárosok számára? Egyes részterületek, mint teszem azt az EU (nem mondom, az egyik legjobb szemináriumom volt az EU-s alapismeretek), ombudsman, romapage, vagy akár – ó, még kimondani is szörnyű – Startlap, esetleg fizikai oldalról közelítve, hány oldal szöveget töltök le egy modemmel másodpercenként; vagy pedig ezek háttere, azok az ismeretek, amelyek az előbbi ismereteket teljesen másodlagossá teszik, ugyanis szinte tökéletesen ismerjük és tudjuk használni az ilyen jellegű információkat tároló és kezelő eszközöket (úgy mint régen a katalógusokat, a századelőn sem azt tanították, hogy melyik sorban van a B betű…).

Van pár nagyon jó mondat az elsőként említett előadásban:

“The objective of this study is to develop a conceptual framework within which could grow a coordinated research and development program whose goals would be the following:

(1) to find the factors that limit the effectiveness of the individual’s basic information-handling capabilities in meeting the various needs of society for problem solving in its most general sense; and

(2) to develop new techniques, procedures, and systems that will better match these basic capabilities to the needs’ problems, and progress of society.”

Ezeket Douglas Engelbart írta le, 1962-ben, az NLS (oN Line System) megalkotásának alapvetései között. Ez a rendszer egy rakat mai, nagyon alapvető hálózati alkalmazás őseként is tekinthető, nem mellesleg ő alkotta meg az egeret (természetesen a maiakra eléggé kevéssé hasonlított) és a videó-telekonferenciát is.

Szerintem érdemes arra figyelni, hogy itt elsősorban technikák, műveletek és rendszerek kidolgozásáról beszél, mint (most kitágítom a kört az 1945-ös kiindulóponthoz igazodva – Vannevar Bush: As We May Think) az információrobbanás problémájának megoldásának lehetőségéről. Nem sok kéz kéne összeszámolni, hogy mennyi rendszerszemléletű tanegységem volt eddig (és hogy mennyi lesz még). Ezért szerencsétlen talán a könyvtártant, mint olyat a bölcsész szakok közé sorolni, ugyanis bár ez a terület is sok hasznos attribútummal “ajándékozza meg” ezt a szakterületet, de nem feltétlenül ezek képzik az alapokat. És ez nem csak az általam kedvelt területre vonatkozik, a technikával szorosabban összekötődő részre, hanem az egyre hangsúlyosabb könyvtárvezetési területre is. Nagyon szép, ha az ember megtanul szépen beszélni a retorikán (ami persze így nem igaz, hiszen egy egy féléves, heti 45 perces előadáson ugyan ki tanul meg bármit is…), attól még nem fog tudni helyes döntéseket hozni.

Visszatérve az eredeti kiinduláshoz: úgy érzem, a ’90-es évek közepén vettek egy nagy lendületet, rákészültek, hogy egy egetrengető zsákot húznak be jól a társadalomnak, de kicsit sokáig méregették fel a távolságot, köttötték be a cipőfűzőjüket, vagy mit tudom én, mindenesetre mire elértek odáig, hogy nosza, itt a gyűrű, itt a labda, most akkor az egyiket bele kéne rakni a másikba, elvitték a palánkot egy másik pályára. Most éppen ott tartunk, hogy erre kezdünk rárébredni, meg arra, hogy ha egyszer valaki nekikezdett egy ilyen műveletnek, és azt veszi észre, hogy minden eltűnt alóla, az nagyon csúnyán pofára fog esni (arról meg ne is beszéljünk, hogy – a szimbolikát megtartva – sikerült a rossz labdát kiválasztani megint, illetve nem cseréltünk időben).

Közeledik a padló. És ez itt kérem, beton.

Mentális repi

Mire nem jó a nyelvészeti pragmatika… Igaz, még csak a második tételt bolházom össze (repülnek állandóan a papírok), és pénteken vizsga, de ezt nem hagyom ki ha már.

Tehát a kognitív nyelvészeti irányzatok megváltoztatták a képünket a nyelvről. Azzal, hogy eltávolodtak a nyelv, mint kódrendszer, és ennek kizárólagos kommunikatív funkciójú vizsgálatától, rájöttek egy csomó mindenre. Teszem azt, hogy fontos kelléke az embernek, hogy önmagának és a többinek (még akár élettelen tárgynak is) mentális állapotot tulajdonítson (szándék, vágy, tudás, hiedelem, érzelem stb.). Ez a főemlősök körében a puszta cselekvő ágensig jutott el, ergo egy csimpánz elvileg nem tudja magáról, hogy most dühös (és itt nem arról van szó, hogy nem érzekeli mondjuk a gondozója mentális állapotát, hanem nem képes önmagától hozzákötni ilyesmit a másikhoz). Ezt azonban nem csak genetikai adottságaink határozzák meg (ld. a majom-ember DNS különbözőségének kicsinységét), hanem a szociokulturális és kognitív tényezők is. Kognitíven itt a mentálist kell érteni, tehát értelmi és érzelmi összetevőket, a szociokulturális meg egyértelmű. Mivel pedig ilyenek vagyunk, ezért képesek vagyunk a másik nézőpontjába helyezkedni (a nyelv és az észlelés perspektivitása), akár fizikailag, akár mentálisan. Mindehhez az észleléshez pedig közvetlenül kapcsolódik a reprezentáció, ugyanis nem fényképek jönnek létre a tudatunkban, hanem megszűrt, szubjektív mentális modellek.

No, és ez az, amire ki akartam lyukadni. Mert amikor teszem azt, az ember fia/lánya (avagy lánya/fia) mondjuk készít egy fényképet, akkor nem a valóságot fényképezi, hanem pont a fentebb vázolt folyamatot fordítja meg: tehát a saját kis agyacskájában leképzett modellt akarja megjeleníteni, s ez által tudva-tudattalanul hozzáalakítani a világot a saját elképzeléseihez. Vagy nem. Nem tudom, nem igazán vagyok sem nyelvész, sem esztéta, sem filozófus, ezek kombinációja pedig még kevésbé.

Nem hiszem, hogy spanyol viasz, csak így jött.

Érdemes olvasgatnivaló: Paul Grice – A táralgás logikája. Nem mellesleg ennek a Grice-srácnak van egy rakat érdekes dolga még, amit aztán vagy meghaladtak, vagy nem, mindenesetre figyelemre méltóak.

[Betoldásféle: és hogy a ‘karácsony’ török eredetű szó, és azt jelenti, ‘adó’. Éljen.]