Az ember – számítógép története 3. (A Sketchpad)

A ’60-as évek elején még csak pár számítógép működött “on line”. Ehelyett a felhasználók az operátoroknak adták a feladataikat (job), akik aztán kötegelték ezeket (batch), hogy a számítógépnek ne legyen üresjárata. Egy idő múlva ezek a job-ok egyre hosszabbak lettek, s nem ritkán egész éjszakásak lettek. Egyetlen jelentősebb kivétel akadt, ez pedig a TX-2 volt a MIT Lincoln Laboratory-ban, amelyet kizárókag “on line” használtak. Ez a TX-2-es volt a kulcsa a interaktív szmítógépes grafika fejlesztésének.

A programokat papírszalagra írták, és a TX-2-be egy programozó táplálta be. Mint végzős diák, Ivan Sutherland használhatta utóljára a gépet, és az egyetlen időpont, amikorra le tudta magának foglalni a gépet, hajnali 3-tól 5-ig volt. A TX-2 feladata az volt, hogy megvizsgálja a Surface Barrier tranzisztorokat, hogy fel lehet-e ezeket használni digitális áramkörökben. Elsőként ehhez a számítógéphez csináltak vákuum-csöveket, és úgy vélték, hogy ezek a tranzisztorok megnövelik a gép megbízhatóságát. Amikor Sutherland a PhD-dolgozatának témáján gondolkodott, az jutott az eszébe, hogy a TX-2-höz használt lézerceruza alkalmas lehetne rajzolásra a számítógépen. A Sketchpad megszületett, mint egy eszköz a grafikus számítógépes interakcióban. A disszertációt 1963-ban fejezte be.

A Sketchpad kétkezes volt, az egyik kézzel a ceruzát kezelték, a másikkal a gombokat, amelyekkel a parancsokat vitték be. A katódsugárra való egyszerű mutatással el lehetett készíteni a mester képet, amelyből hivatkozásokat lehetett létrehozni, objektumorientált modellként. A geometria kikötésekkel volt meghatározva. Egy geomteria alakzat durván megrajzolt vázlatából képes volt a megszorítások alkalmazásával létrehozni a képet. Aztán meghívott a TX-2 egy probléma-megoldó komponenst, ami megpróbálta módosítani az ábrát a megkötések alapján. Az ebből készült objektumot végül egy egyszerű ikon reprezentálta, ez pedig egyedülálló volt az addigi történetben. Így lehetséges volt ezt az objektumot kimásolni, és beilleszteni egy másik objetumba, egy új mester objektum létrehozásával.

Ami kiderült ezek alkalmazása során, hogy a lézerceruza nem a legalkalmasabb ehhez a művelethez. Különösen azért, met a monitor így egyszerre vált ki- és bemeneti eszközzé, ami nagyon kényelmetlen ülőpozícióhoz vezetett.

A TX-2 rendszer

Hardver

  • Üzembe helyezve: 1959, Lincoln Laboratory MIT
  • Kivonva: 1979, Lincoln Laboratory MIT
  • Nyomtatva: ~1000 négyzetláb (~93 négyzetméter)
  • Fő memória: 68Kwords, 38-bites word-ök = ~300 kbyte mágneses mag, kb. egy köbyardnyi (0.76 köbméter) mennyiségben ; )
  • Sebesség: 1/12 MIP
  • Háttértároló: 7 inches, 1024×1024-es pontszerűen ábrázoló (ezt nem tudom, hogy mondják szépen magyrul, plotteres, azt kész)
  • I/O: Lézerceruza (1 pontos); 16 szó a műveletekhez = 592; 4 digitális gomb; mikrofon; hangszórók

Szoftver

  • OS: nincs, mindenki a sajátját futtatta
  • Fordító: nincs, kivéve egy Macro Assembler-t

SZ

Tök jó lenne olyanokat írni, hogy vége a vizsgaidőszaknak, meglett nagyrészt minden, jobban is, mint vártam. De nem. Ehelyett egy nagyon könnyed levezetés az Örkényben, Shakespeare – Vízkereszt vagy bánom is én vagy amit akartok vagy… című, Nádasdy Ádám által újrafordított (éppen egy éve voltam egy beszélgetésen a Költőnk és Kora rendezvénysorozat keretében az Eötvös gimiben, ahol ezekről az új fordításairól beszélt) színdarabon. Nem vagyok esztéta, nekem tetszett, bár mély értelmeket nem sikerült benne fellelnem (de ez most szerencsére nem is volt elvárás). Ajánlom.

Valamint megadta a lökést, hogy most már tényleg elkezdjek keresni egy Nádasdy-fordítást, és elolvassam.

Holnap alvás, aztán csütörtökön kezdődik a nagybetűs munka. Izgi.

Akasztják a hóhért

A Sebestyén György: Légy az információs világ polgára! c. könyv olvasása közben bukkantam a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Elektromos Könyvtár Szekciójának (MKE EKSZ) címére. Zsír, gondoltam (mert ilyen provinciális tahó vagyok, aki nem ismeri a zsiráf kifejezést…), ez érdekes, kíváncsi lennék rá, mit csinálnak.

Nagyon rokonszenves kezdőkép fogadja az embert. Azonban a dátumokra (1999-2001) tekintve összeszorul a szívem: létezik ez a szervezet még? És ha igen, mit csinál? Mert az talán nem titok (főleg itt a blogomban), hogy ebben látom a legstabilabb jövőjét a könyvtáraknak.

A munkák között vannak felsorolva a következők: MIT-HOL (Magyar Internetes Tájékoztatás – Hungarian Online Librarian), amelyet ma LibInfo-ként szokás ismerni, lényege egy online tudakozó, könyvtárosok részvételével. Érdemes kipróbálni (meg azt fontolóra venni, hogy hogyan lehetne hatékonyabbá tenni, ToDo). A következő a Könyvtári portál, ami egy linkgyűjtemény-szerűség, olyasmiféle, mint a lap.hu, csak csúnyább, lássuk be. Tematizált informáciforrás-gyűjtemény könyvtárosoknak, utoljára frissítve 2004. március 1. Aztán vannak online keresési segédanyagok folyóiratokhoz, adatbázisokhoz. Nagyon nagy kár, hogy ez így el van ásva…

Ami az egyik legérdekesebb, az a CD-ROM és online adatbázis-kritikák (ne felejtsük el, hogy az egész 1998-ban kezdődött!). Az értékelési szempontok mellett van egy könyvtári kívánságlista CD-ROM kiadványokhoz, Drótos László billentyűzetéről, nagyon kíváncsi lennék, hogy ez mennyiben jutott tovább a pusztába kiáltó szónál (érdekérvényesítés stb.). Aztán van 5 db MKE EKSZ CD-ROM kritikia, mind Drótos Lászlótól, 1998-1999-ből. Végül pedig a Szegedi Tudományegyetem 1998. évi első évfolyamos informatikus könyvtáros hallgatóinak kritikái.

A következő nagyobb munka a hazai könyvkiadók és -forgalmazók linklistája, még meleg, 2006. augusztus 22-ei frissítéssel. Sajnos még nincsenek feltöltve az ajánlások (szövegek HTML-ben, képdigitalizálás), pedig ez szerintem eléggé sürgető lenne. Aztán én nem értem, de még egyszer be vannak linkelve az online keresési segédanyagok. Végül pedig a szekció eddigi üléseiről (1999: SGML-nap, 2000: Képek digitalizálása – konferencia, 2001: Szövegek digitalizálása – konferencia) szerepelnek beszámolók, és az első eseményen elhangzott előadások prezentációi is letölthetőek (pedig főleg a Szövegek digitalizálása konferencián vanak ínycsiklandozó címek: Egy szegény elektronikus könyvtáros panaszai (a digitális szövegformátumok alapproblémái; Miért XML?; SGML alkalmazása a Neumann János Digitális Könyvtárban; Nagy tömegű szövegdigitalizálás, szöveges adatbázisépítés – az ARCANUM Adatbázis gyakorlata, tapasztalatai; Nagy tömegű e-szövegek kezelése, feldolgozása; Új lehetőségek az olvasásban: e-book). A közönség ismétlést kérne… vagy legalábbis az elhangzott előadások hozzáférhetőségét…

Végül pedig van egy levelezőlista is, 2003 óta néma.

Kicsit úgy éreztem magam a lap böngészése közben, mint a régész, aki valami értékeset talál, de romokban. És azt sem tudom, hogy laknak-e még szellemek ezekben a romokban… Mindenesetre jó lenne feléleszteni az egészet. Kész rendszer, csak be kéne rúgni.

[Hú, ez az egész nagyon lírai lett… megártott a felvilágosodáskori irodalom.]

Keress!

És találsz… felkerült pár jegyzet. Ennek kapcsán faxon küldök karton sört és/vagy túrórudit annak, aki megmondja, hogy pontosan mit is takarhat a “dialektikus szinkronizmus”.

A kedvencem a paradigmaelmélet bibliológiai alkalmazása lett (ha két héttel ezelőtt lett volna már a kedvencem, akkor most nem kéne vele foglalkoznom és félnem egy újabb buktától… : ( ), azon belül pedig az a megállapítás, hogy “ha egy társadalom fejlett gazdasági rendszerre épül, egyre messzebb kerül az origótól” (az origó itt az általános sötétséget jelenti, amit a cenzúra hoz létre). Hm, és Kínával mi van?

És hogy a közművelődés annál inkább csökken, mennél több könyvtárat zárnak be. Hát, szerintem nem kéne hinni, hogy mi visszük itt a fényt, és a többi le van… Nézzük pl. a múzemokat, galériákat. Sokkal nagyobb népzserűségnek örvendenek, sőt a privátszférában is elterjedtek. És miért? Mert divatot teremtettek. Mert tudták követni (a felszínen legalábbis) a társadalmi igényeket (hogy mi van a mélyben, arról inkább ne beszéljünk, mert ronda egy dolog…).

Ráadásul minden afelé tendál, hogy igenis, intézményket be lehet zárni. Be is kell, mert az előző rendszer túlterhelte az államaparátust a dicsőséges szociálizmus kellékeivel. Fel kéne kelteni a társadalom igényét, hogy önkormányzatok, közösségek tartsanak el könyvtárakat (mint pl. Angliában). És szerintem nem érdemes azzal érvelni, hogy nincs rá pénz (hát persze, hogy nincs), mert ez már lassan 20 éve el kellett volna, hogy kezdődjön. A másik feladat pedig az elektronikus tartalomszolgáltatás, akár önkényesen áthágva pár kerítést, szabályt. Ilyenkor jön a kifogás, hogy állásféltés. Igen, nagyon fontos a jövő, éppen ezért kéne koordinálni ezeket, és együttesen fellépni, és ugye sok embert / intézményt nem lehet elkapni, ahhoz túl nagy súlyt képviselnek. És ha jól sülne el a dolog, úgyis hozzáigazítanák a szabályokat, törvényeket.

[Hazudtam, nincs faxom.]

Minőség, tetszik tudni

A lentebb emlegetett Leningrad MP3-ainak minőségéről jutott még eszembe Mostar, ahol a bazársor valamelyik végén sikerült egy zeneboltra találnom, ami tömve volt mutatós anyaggal. Volt ott bosnyák hápháptól kezdve horvát népieskedésen át török reszelésig minden. Éppen örömsikkanásokkal ajkamon túrtam volna közéjük, amikor valami gyanús tűnt fel. Meg nem tudtam volna mondani, hogy mi az, talán az eladó túl széles vigyora, vagy a CD-k tokján lévő feltűnő repedések, én nem tudom. Mindenesetre szörnyű balsejtelmem igazolódott, amikor kinyitottam az első tokot, és egy echte alkoholos filccel feliratozott másolt CD vigyorgott rám. Sajnos lassú voltam, és mielőtt meg tudtam volna moccanni, az eladó máris kitépte a kezemből, és már nyomta is befele egy elég ormótlan, viszont a csilivili ócskaságok minden kellékét felvonultató (kis ledek, villogó, prüntyögő gombok, éppen hogy csak kihajtható ki diszkógömb nem volt a tetején) hifibe, és megkezdődött életem egyik legszörnyűbb zenei “élvezkedése”. Ugyanis kedves vendéglátóm úgy vélte, hogy az ajtó azért van kitalálva, hogy ő azt pont kitöltse csöpp 150 kilójával. Mit tesz isten, adott szituációban még igaza is volt. Nos, az első szám kb. fél percig ment, aztán elkezdett akadozni. Csúnyán, és a többi sem volt jobb, sőt, ilyen szart rég hallottam kifejezés jut azóta is csak az egészről az eszembe. A boltos csöppet sem zavartatta magát, buzgón magyarázott bosnyákul, tekeregette előre-hátra a CD-t a távirányítóval, én meg izzadtam és bólogattam. Végül kínomban egy vífílkosztetet nyögtem ki (akkor még a németben jóval jártasabb voltam), és míg az ürge örömtől ragyogó arccal odalépett a kasszához, hogy lefolytassa az évezred üzletét, megléptem. Azóta nem jártam arra, és nem is tanácsolom ;)