Kezdődött vala délután, mikor is eléggé felspannolva (egy jó kávé és egy mégjobb előadás) mentem délben gyakorlatra ÁJK-ra, ahol már két hete a Filozófiai Tanszék hiánylistáját vittem be a „főkönyvbe” (ami, a látszat ellenére, nagyon kellemes munka). Most viszont újtottam, és beültem olvasóba, olvasószolgálatba/mellé. Ami nagy hiba volt, mert persze halvány lila dunsztom nem volt, hogy ott vajon mi micsoda (jogi téren nagyon nem vagyok otthon, azt hiszem ezt sejthető…), úgyhogy inkább csak unatkoztam. Volna, ha nem fedezem fel, hogy van még ELTE-kar, ahol van WiFi, úgyhogy egy negyedórás procedúra után (aláírás-begyűjtés, laptop-beállítTATás) már inkább az MSN-nek tudtam élni. És persze a rendkívül dekoratív jogász hölgyeknek. Kár, hogy péntek már hazautazós nap, miért nem laknak Pesten. Azonban mndettől függetlenül jókat bebambultam.

Havonta egyszer, pénteken, az Eötvösben (a gimnáziumban) Költőnk és Kora van (a honlapjuknak valami iszonyatos URLje van…), ma pedig Szilágyi Ákos volt a vendég. Félelmetes verseket ír, ami persze csak akkor derül ki, ha fel is olvassa, ugyanis (de utálom ezt a szót) annyira a beszéd ritmusára és zenéjére épülnek. Régen Beatrice előtt szavalt, aki volt ilyenen, és kifütyülte, az szégyellje magát (bár meg tudom érteni ; ). Akartam linkelni a DIA-ról, de jelenleg csak a Neumann-házra lő vissza, mi van, így nem lesz vers… Lesz. Emiren van fent rakat, ráadásul hangoskönyv. Hangfal bekapcs.

Egy ideje pedig olvasom Jason Epstein – A könyvkiadás múltja, jelene és jövője [Európa] c. kötetet. Mindamellett, hogy meggyőzött, az sem lesz baj, ha nem leszek könyvtáros, legfeljebb elmegyek egy kiadóhoz, meglepő tényeket közölt, többek között, hogy a 19. század közepén Amerika rúgta legjobban seggbe a szerzői jogokat. Ott ugyanis nem volt akkoriban még annyira erős hazai írótábor, így nem volt gyakorlatilag kit/mit védeni a szerzői jogi törvényekkel. Ezzel együtt járt viszont az is, hogy röhögve tettek az európai írók jogaira, és iszonyatos tömegű kalózkiadást készítettek (egy Anglia történetét feldolgozó vaskos könyvet 400.000 példányban adtak ki, ami pedig ma! is a bestsellerek felső kategóriája). Charles Dickensnek át is kellett kelnie az óceánon, hogy megvédje az igazát – természetesen sikertelenül. Az út alatt született egy eléggé csípősre sikeredett útinapló is – amit alighogy kiadtak Angliában, kétszer annyit nyomtak belőle az USA-ban. A történethez hozzátartozik, hogy mihelyt lettek amerikai szerzők is (jelentősek és sokak), rögtön meghozták a szerzői jogokat védő törvényeket. No comment, csak így halkan fel szeretném hívni a Google digitalizálási projektje körül folyó hercehurcára…

Az egészet pedig finoman fűszerezi M. Nagy Miklós neve, akit manapság a legjobb hazai fordítónak szokás tartani (nekem a kedvencem tőle Tatjana Tolsztaja – Kssz! [Ulpius] c. műve, überelhetelen nyelvi leleménnyel, történettel, paródiával, fantasztikus az egész, na.)

Viszont pont napom középső (leghosszabb) részéhez kapcsolódik valamilyen szinten, amit most találtam Erica Olsennél ezt a fincsi szerelést halloweenra. Tudom, erre nem nagy ünnep, de szerintem be tudna ütni rendesen ; ) (És valljuk be, nálunk még a „nyersanyag” – én kérek elnézést – is messze felette jár az amcsi átlagnak… : ) 60 dollárért vágják az emberhez.

Jó hosszú lett ez a post, pedig nem is…

Update (3 perccel később): közben kicsit felpofoztam a Rólam Kapcsolat c. lapot is, így vettem észre, hogy a sablonban alapvetően hiányzó feedek URL-jét is kipakoltam még oda anno. Szóval ott vannak.